A kérdést egy igen kedves bukaresti barátom tette fel: abban maradtunk, hogy válaszolok. Nyilván az alábbi sorok valamelyest szubjektívek, viszont léteznek olyan dolgok, amelyek a magyarok számára gondot jelentenek.
Az alábbi írásban azoknak a törvényeknek, megnyilvánulásoknak szándékozom helyet biztosítani, amelyek specifikusan a magyarokat érintik: természetesen az infrastruktúra hiánya, az iskolarendszer problémái, az egészségügyi ellátás hiányosságai a magyarokat is zavarják, viszont a többségi nemzetet épp ugyanolyan mértékben érintik.
Az első, és valószínűleg legnagyobb gond a magyarellenes közbeszéd. Nem lehet elképzelni olyan nyugati országot, ahol az államelnök egy „Io nopot PSD” (https://www.youtube.com/watch?v=LiNtB9Fl84M) jellegű megnyilvánulást megenged magának. Romániában tulajdonképp nincs szélsőjobbos nacionalista megnyilvánulásokra szakosodott párt – adott helyzetben ugyanis még a nagy-koalíció pártjai sem riadnak vissza egy kis bozgorozástól, nyilván ennél azért finomabban. A különbség annyi, hogy ameddig az AUR 2 bites megfogalmazásban teszi ezt, addig a PSD, PNL, stb. kicsit szofisztikáltabban fogalmaz. Több évtized után Erdélybe hazatért kutató fogalmazta meg szépen azt, ami a médiából szembeömlött vele: „azt hittem, itt hetek kérdése és felhúznak a lámpavasra minket”. Ameddig a közszereplők, politikusok megengedik maguknak a magyarellenességet az sem meglepő, hogy a focipályák lelátóin is megy az „Afară, afară, cu ungurii din țară”.
Naivitás lenne azt gondolni, hogy az idegengyűlölet egy nem létező jelenség Németországban, Franciaországban, Angliában – ami más, az, ahogy a hatóságok reagálnak rá. Pontosabban, hogy reagálnak rá. Az Asztalos Csaba által vezetett diszkriminációellenes tanács ehhez egymagában kevés – itt államelnök, miniszterelnök, parlament kellene lépjen. A magyar- (és adott esetben) romaellenes megnyilvánulások tolerálható kategóriába esnek. Ha valaki objektíven akarja elképzelni ezek súlyát, akkor helyettesítse be a magyar-t mondjuk afro-amerikaiakkal és képzelje el, hogy mekkora cirkusz lenne az Amerikai Egyesület Államokban egy hasonló helyzetben.
Itt jutunk el a következő ponthoz. Románia képviseletében, különböző fórumokon, kizárólag román ajkú politikusok szoktak dicsekedni, hogy Romániában a kisebbségi kérdéseket milyen példásan megoldották. Tulajdonképpen, jogilag nézve, elég széleskörű jogai vannak a magyarságnak – hisz elsősorban mi élünk ezekkel. Gyakorlatban sok jogszabályt nem alkalmaznak egyáltalán vagy megfelelően. Illetve az sem kivételes, hogy magyarokkal szemben visszaélésesen alkalmaznak jogszabályokat, illetve ha a magyarokat éri valamilyen sérelem, nem alkalmazzák a jogszabályokat. Ezt a szaknyelv intézményesített diszkriminációnak minősíti: hozzunk rá néhány példát. Arról, hogyha valaki egy francia, egy amerikai zászlóval akart bemenni egy futballmeccsre még nem hallottunk, hogy gondot okozott volna. A magyar vagy székely zászló annál inkább…A magyar nyelvű felsőoktatáshoz való jogot törvény szavatolja. A Marosvásárhelyi Orvosi Gyógyszerészeti Egyetem esete 1990-től tüske a magyarság szemében, annál is inkább, hogy a független magyar oktatásra ebben az esetben immár évszázados ígéret és igény van.
A magyarok intézményes lekezelése egy másik probléma. Dan Tănasă önjelölt szélsőjobboldali jogvédő sorra nyeri a pereket olyan esetekben, ahol egy épület tetején azt írja, hogy Községháza. Úgy vélem, hogy egy kisebbségnek jogában kell álljon, hogy történelmi múltját megjelenítse, emlékhelyekkel alátámassza, megerősítse, hiszen az identitástudatnak részét képezi az ilyen jellegű cselekedet. Ez néha valóban osztentatív – ám ha nem alkalmazunk kettős mércét, akkor nem csak román oldalról férhet bele, hanem magyar részről is. A fennebb említett személy sportot űzött abból is, hogy az egy sorban, egymás mellett elhelyezkedő román és magyar feliratokat távolíttatott el bíróságilag: hiába jogszerű az eljárás, hiszen a törvény értelmében a román felirat felül kell elhelyezkedjen, a magyar szigorúan alatta, a szándék egyértelmű, még a jogszabályban is: a magyar szimbolisztikailag legyen alárendelt nyelv. Ezt a helyzetet tulajdonképp a román többség kellene felszámoltassa – hiszen így nehéz nem másodrangú állampolgárként értelmezni a magyarságot. Ha már itt tartunk, Magyarországon a román iskolákon és egyéb intézményeken lehet felül a román felirat, nem zavar senkit.
Ebben az összehasonlításban Románia alulmarad szimbólumhasználatban is: magyarországi közintézményen kihelyezhető Románia zászlaja is. Nyilván, van eltérés az arányok közt: hiszen a magyarországi románság száma rendkívül alacsony, egy akkora kisebbség nem piszkálja az ingerküszöböt.
Utolsó gondolatként beszéljünk az ingerküszöbről. Románia jelenlegi formájának kialakulása óta hol intenzívebben, hol lazábban, de létezik a magyar vidékek tudatos és intézményes formában történő elrománosítása: jelen pillanatban ez a belügyön keresztül történik, a csendőrség számának teljesen aránytalan felduzzasztásával, a tömbmagyar részekre költöző belügyminisztériumi alkalmazottaknak nyújtott anyagi plusz juttatásokkal.
A vezető politikai réteg tudatosan tartja fenn a nemzetiségi feszültségeket: gyakran használják ezt egyéb, a teljes országot érintő problémákról figyelemelterelésnek, nem utolsó sorban választói tőkének is. Az állítás a magyar politikumra is érvényes, de van egy jelentős különbség: a magyarság ebben a történetben a gyenge fél.
A vezető román politikai réteg nem mért fel egy dolgot: a magyarság számaránya csökken. Hosszú távon nem a magyarság a győztese ennek a jelenlegi helyzetnek, így akár nemzetiségi feszültségek nélkül is lehetne folytatni. Persze igaz az is, hogy nincs egy igazán markáns politikai vezető, aki azt is meglépné, hogy egy sajtótájékoztatón a mikrofonok előtt elmondja: engedjük el ezt a nemzeti kérdést – a magyarok mások, sok szempontból furcsák nekünk románoknak, de az élet ettől szép, vegyük lazán, próbáljunk egy élhetőbb országot létrehozni együtt.
Persze ez a kép utópia: a vezetők fő motivációja nem az élhetőbb Románia létrehozása.
Nagy Kálmán
