Ha nemzetiségi kérdésekről van szó, két komoly narratíva létezik: az első a fekete-fehér nézőpont, a második pedig a probléma szőnyeg alá seprése, mondván, hogy csak a politikum gerjeszti. A romániai magyar-román viszony rendezéséhez, vajon mi is szükséges?
A kérdés koránt sem költői: azonban a válasz egyszerűsége ellenére szinte lehetetlen az alkalmazása, hiszen a megoldás a szemléletváltás lenne. Ennek pedig számos akadálya van, román és magyar szempontból egyaránt.
Kezdjük a fentebb említettekkel: a fekete-fehér nézőpont. Mind a román, mind a magyar közösségre jellemző, hogy azt mondják, minden nemzeti indulat gerjesztése a másik fél hibája. Vegyük csak az úzvölgyi eseményeket és egyértelművé válik, hogy külön szekértáborok alakultak ki. A magyarok úgy érzik, hogy számukra meghatározó történelmi ereklyéket vettek el, gyaláztak meg. A románok úgy érzik, hogy a magyarok letagadják a nemzeti hőseik létét, illetve meg akarják gátolni, hogy méltó módon emlékezzenek meg ezekről a katonákról. Mind a magyar, mind a román politikusok súlyosan hiányos információkkal, de annál vehemensebben nyilatkoznak az események kezdetén. Ahogy az információk egyre inkább alátámasztják a magyar fél által (közben egyre helyesebben) állított tényeket, a kommunikáció is változik: előkerülnek a klasszikus szemrehányások, a vitát már nem ész, hanem érzelmi érvekkel vívják. A történet végén viszont, tényektől függetlenül, nem találkozik a román álláspont a magyarral: azaz csak annyira, hogy elcsitul a vita, nem beszélnek róla.
A probléma gyökere szokás szerint a két nemzet egymásról alkotott percepciójából fakad: a magyar közösség javarészt megszállóként tekint a románokra, akiknek ezen oknál fogva nem jogosult a jelenlétük a régióban, míg a románok bitorlókként, elnyomókként tekintenek a magyarokra, akiknek ilyen módon nincs joguk jelen lenni a régióban.
A tény, hogy ennek ellenére mindkét közösség itt él, senkit sem zavar. Erre a tortára van egy kis tejszínhab is: mindkét fél igyekszik az általa kontrolált intézményrendszerrel a saját etnikumát favorizálni, a másiknak pedig keresztbe tenni. A román fél ebben az esetben számarányánál fogva felül marad, még az amúgy magyartöbbségű mikrorégiókban is. Sem a magyar, sem a román közösség nem tekinti a helyzetet tisztán: a számarányok folyamatosan a román félnek kedveznek, a magyar közösség beolvadása folyamatos és a ha nem is lesz belátható időn belül teljes, de a térvesztés még a jelenleg masszív magyar közösségeket is érinteni fogja. Ezt a folyamatot segíti az ország szövetét kézbentartó titkosszolgálati-gazdasági összeszövődésű csoportok tevékenysége is, akik mai percig veszélyforrásként tekintenek a magyarságra – akkor is, ha ezt csupán apróbb jelek alapján lehet érzékelni.
A „háttérhatalom” divatos kifejezés, bár Romániában talán hangsúlyosabban vannak jelen az országot terelni vágyó, egymással rivalizáló érdekcsoportok, akik jelentős politikai és gazdasági befolyással bírnak. Mindezek mellett a romániai demokrácia ha botladozva is, de működik: a szélsőséges megnyilvánulások inkább kisebb eseményekben, a relatív legalitás árnyékában zajlanak (jó példa legyen erre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Kar magyar tagozatát folyamatosan ellehetetlenítő intézkedések esete).
A megoldás tehát a szemléletváltás. A kisebbség, bár természetéből fakadóan bizalmatlanabb és egyben törékenyebb is, talán több nyitási gesztust tett ezen a téren, azonban a válaszok nem feleltek meg az elvárásainak: igaz, ez is percepciós kérdés, hiszen a gesztusok is egyénileg értelmezhetőek.
A feszültségeket azonban nem csak a politikum és egyéb prominens emberek gerjesztik: szomszéd és szomszéd között hangsúlyosabb a surlódás, ahogy munkatárs és munkatárs közt is, ha kis nemzeti színezetet kap. Racionálisan persze nem indokolt mindez, de hát mióta racionális ez az érzelmi kérdés?
A megoldást azokból a helyzetekből lehetne beszerezni, ahol a kérdés megoldódott: a problémákat a gazdasági jólét enyhíti, megoldani azonban a demográfiai stressz csökkenése szokta: amikor egy kisebbség már annyira kis létszámú, hogy már kuriózummá válik, akkor az etnikai színezetű konfliktusok is megszűnnek. Romániára van erre példa: ez a szászok esete. Az erdélyi magyarság szempontjából ez a perspektíva továbbra sem fényes – a helyzet azonban alternatívát nem kínál jelenleg.
Nagy Kálmán
Foto: www.etsy.com
