Tag: Székelyföld

A székelyek nem állnak készen az autonómiára – Salat Levente az Azonnalinak. Hiába önti az Orbán-kormány a pénzt Erdélybe, a támogatási gyakorlat csak felgyorsítja a magyarok fogyását Romániában.

Valóban szükség lenne Székelyföld autonómiájára, vagy ez csak érzelmi kérdés? Milyen gyakorlati haszna lehetne az autonómiának?

Ez egy jó kérdés, ezért nehéz is rá egyértelmű választ adni. Hasznos dolog lehet, ha a megvalósítására olyan körülmények között kerül sor, hogy a hatalmát megosztó állam és az autonómiára szert tevő, jogkörökhöz jutó kisebbség közötti bizalom konszolidálódik, és mindenki úgy érzi, hogy nyert ezzel a megegyezéssel – ha innen nézzük, akkor feltétlenül volna haszna. Ha eltekintünk attól, hogy az erdélyi magyarok csupán fele él Székelyföldön, akkor azt lehetne mondani, hogy végre rendeződött a román állam és a területén élő magyarok viszonya.

Ezt a viszonyt jelenleg rendezetlennek kell tekintenünk. És nemcsak mi látjuk így: a román állam képviselői is folyamatosan jelét adják annak, hogy tartanak az erdélyi magyaroktól és félelmeik vannak Erdély státusát illetően. Ebből a szempontból lehetne haszna az autonómiának.

De ha közvetlenül Székelyföldet nézzük, a helyzet már nem ilyen egyértelmű. Sok vita van azzal kapcsolatban, hogy mit jelentene az ott élőknek az autonómia. Nem vagyok benne biztos, hogy reálisak azok a remények, amelyek szerint az autonóm Székelyföld el tudná tartani magát, sőt, a jelenleginél magasabb életszínvonalat tudna biztosítani az ott élőknek. Nem hiszem, hogy az erőforrások kellő mennyiségben és minőségben állnak rendelkezésre ahhoz, hogy Székelyföld gazdasági sikertörténet lehessen.

Van egy másik aspektus is:

meg vagyok róla győződve, hogy az ott élők nem állnak készen az autonómiára.

Miért nem?

Nem rendelkeznek azokkal a kollektív kompetenciákkal, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy egy autonómiát működtetni lehessen. Székelyföldön létezik ugyan egy, az utóbbi időben látványosan megerősödött regionális identitástudat, de nincs egy mindenkit összefogó politikai projekt. Jelenleg sokkal fontosabbak az egykori székely székekhez fűződő lojalitások és érdekek, mint az a törekvés, amely egy igazi centrummal rendelkező, megfelelően integrált régió létrehozására, felépítésére irányul.

Székelyföldnek jelenleg nincs fővárosa – mi több, ha holnaptól ránk szakadna a székely autonómia, és valaki eldöntené, hogy Csíkszereda lesz a főváros, azt nagyon rossz néven vennék Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban és Kézdivásárhelyen, hogy Székelyudvarhelyről ne is beszéljek.

Székelyföld belső politikai integrációja tehát nem történt meg. Különböző szereplők tulajdonképpen versenyeznek egymással azon, hogy ki képviseli hitelesebben a székelyföldi brandet. Az autonómia működtetése viszont politikai kultúrát követel: az együttműködésnek és a konszenzusépítés képességének fontos elemeit feltételezi. Ezekkel ma a székelyföldi társadalom és politikusok szerintem nem rendelkeznek, ezért nem hiszem, hogy ha valami csoda folytán mégis megvalósulna az autonómia, akkor rövid távon látványos eredményeket lehetne felmutatni.

Ezek az utóbbiak persze olyan dolgok, amikbe bele lehetne tanulni, ezeket biztosan megoldaná a helyzet, ha szükség volna rá. De van egy másik szempont is: ott van a többi magyar, aki nem a Székelyföldön, hanem Erdély más térségeiben él.

Elébe ment a kérdésemnek: a partiumi magyarokról fele annyit sem lehet hallani Magyarországon, mint a székelyekről. Mi lenne a reakció az autonómiából „kimaradó” magyarok részéről? Akár éket is verhetne ez a romániai magyarok közé?

Ettől nem tartok. Székelyföld autonómiájának a többi romániai magyar többsége is örülne. Az erdélyi magyarság egésze szabadulna meg egy kollektív kudarcérzéstől, ami a közgondolkodást is kényszerpályán tartja egy ideje.

Más lenne a probléma. Korábban, az 50-es, 60-as években már volt példa magyar autonóm tartományra – ezt köztudomásúlag Sztálin nyomására hozták létre, és a románok így is tekintettek rá, diktátumként élték meg a létrejöttét. Az történt, hogy az autonóm tartományon kívül élő magyarok helyzete sokat romlott. Arra hivatkozva ugyanis, hogy van egy terület, ahol a magyarok többsége él és ott biztosítva van például az anyanyelv szabad használata, az ezen kívül élők jogait csorbították. Tartani lehet attól, hogy a székelyföldi autonómia megvalósulásával hasonló történne, mert innentől

a román állam nem alaptalanul mondhatná azt, hogy van egy magyar terület, azon kívül akkor a kisebbségeknek kuss. Gondoljunk csak bele, mit jelentene ez mondjuk a Kolozsváron vagy a Partiumban élő magyarok számára.

Az utóbbi időben az autonómiatörekvések szereplői ezt a problémát felismerték, és elkezdték hangsúlyozni, hogy a partiumiak számára is biztosítani kellene a területi autonómia valamilyen formáját.

Hipotetikusan tudunk csak beszélgetni a székelyföldi autonómiáról, elvégre a román alkotmány eleve kizárja, hogy ez megvalósuljon. Ezzel együtt azonban az is egyértelmű, hogy a székelyeknek a céljaik eléréséhez román szövetségesre lesz szükségük. Jelenleg bármikor szóba kerül a kérdés, a román politikai élet gyakorlatilag egy emberként utasítja el a diskurzust. Érezhető azért valamiféle enyhülés, vagy nagyobb nyitottság az utóbbi években?

Sajnos csak nagyon lesújtó dolgokat tudok mondani. A román politikai kultúrában kódolva van az autonómiaellenesség. A legnagyobb probléma román részről nem az alkotmány, hanem ez a görcsös, zsigeri ellenkezés. Az alkotmánynak a jelenlegi formája nem lenne elvben megkerülhetetlen akadály: deklaratív szinten Spanyolország vagy Olaszország is egységes nemzetállam, az alkotmányos rend és az államszerkezet egy következő szintjén jelennek meg az elismert és különleges státussal felruházott közösségek, illetve régiók.

Kétségtelen, hogy van a román alkotmányban egy olyan kitétel, amely kimondja az egységes nemzetállami jelleg és az államnyelv megmásíthatatlanságát, ennek megváltoztatására léteznek azonban alkotmányos technikák. Ha tehát volna politikai akarat, ezen lehetne változtatni. A gond az, hogy belátható időn belül kizárt, hogy bármely román politikai erő vonatkozásában számítani lehetne arra, hogy gyökeres fordulatra kerüljön sor a hatalommegosztás kérdéséhez való viszonyulásukban.

Ennek történelmi gyökerei vannak. Fontos látni, hogy Erdélyben a magyar-román együttműködésnek semmilyen hagyománya nincs. Közös történelmük során a két nép a felváltva betöltött hatalmi pozícióból egymás kiszorítására törekedett. Erre rakódott rá a már említett Sztálin-féle diktátum, aminek óriási volt a visszhangja a román nyilvánosságban.

Hogy ezt érzékeltessem: miután a román pártvezetés lenyelte a békát, és elfogadta az 1952-es alkotmánytervezetnek azt a változatát, amelyet állítólag tényleg Sztálin személyes beavatkozása nyomán szövegeztek meg, a nyilvánosságra hozott és „vitára” bocsátott tervezet a nemzetgyűlés általi elfogadásáig eltelt két hónapban elképesztő méretű mozgósítás ürügye lett. Nehéz elképzelni, hogy ilyesmire egy kommunista rezsim alatt egyáltalán sor kerülhetett: ötezer névvel és lakcímmel vállalt alkotmánymódosítási javaslatot iktattak és több tízezer tiltakozó aláírást gyűjtöttek össze.

Nem volt ez olyan rég. Sokan élnek még, akik erre az eseményre emlékeznek, és amikor az autonómia szóba kerül Romániában, erre a diktátumra gondolnak. Ha ebből a szempontból nézzük, hogy az erdélyi magyarság hogyan áll az autonómia kérdéséhez, szinte nevetséges, amit látunk.

Nem figyelembe venni, hogy milyen reakciókra lehet számítani a románok részéről ebben a kérdésben, csak mondani a magunkét, miszerint nekünk igenis jár az autonómia, hiszen ez máshol is megvalósult már Európában, nagyon gyerekes viselkedés.

Oda lyukadunk ki, hogy ehhez mindenképpen román szövetséges kell.

Ha valaki nagyon célratörően, rögtön a 90-es évek elején megpróbált volna felépíteni egy román szövetségest, aki hajlandó ezzel a kérdéssel foglalkozni, akkor sem gondolom, hogy lényegesen messzibbre lehetett volna jutni.

Itt szót kell ejteni az RMDSZ felelősségéről is. Előre szeretném bocsátani, hogy egészében véve nagyra tartom az RMDSZ által elvégzett munkát, de vannak mulasztásaik is. Például az, ahogyan az autonómia kérdését kezelték. Egyrészt valóban nem találtak szövetségest, de ennél is fontosabb lett volna a közvélemény formálása. Ma már vannak kommunikációs stratégiák és technikák – megfelelő, akár román szakemberek bevonásával fontos eredményeket lehetett volna elérni arra nézvést, hogy a román közvélemény ne legyen uszítható ebben a tekintetben.

Ehhez képest az RMDSZ azt az utat választotta, hogy a kormánykoalíciók idején, amelyeknek szereplője volt, tulajdonképpen megzsarolta a partnereit,

akik aztán elfogadták azokat az engedményeket, amelyekről úgy gondolták, hogy különösebb választási kockázat nélkül bevállalhatók. Az így megszerzett jogosítványok egy részéről kiderült később, hogy nem alkalmazhatóak a gyakorlatban, mert a megalapozottságukról a közvélemény nincs meggyőződve. A papíron létező kisebbségi jogokból fakadó kötelezettségeket ma probléma nélkül el lehet sikkasztani Romániában, lehet mozgósítani a közhangulatot a parlament által megszavazott törvények előírásaival szemben, akár azt is lehet nyilvánosan követelni, hogy eltöröljenek korábban biztosított jogokat.

Valóban fontos lett volna partnereket találni, de ebben a kérdésben nagyon korlátozott a mozgástér. Sokkal egyértelműbbek a mulasztások, ha megnézzük, hogy a román közvélemény milyen keveset tud a romániai magyarokról és a törekvéseikről.

A mindenkori magyar kormány – legyen szó bármilyen, akár anyagi, akár erkölcsi támogatásról a romániai magyaroknak – megnyilvánulhat úgy, hogy abból Romániában nem lesz felhördülés?

Ez is jó kérdés. Közelről figyelem a romániai magyar kisebbségi politizálás alakulását, viszonylag sok és intenzív kapcsolatom van a román fél képviselőivel, ezek alapján alakult ki bennem az a kép, amit két részre bontva tudnék most röviden összefoglalni.

Az egyik, hogy

a Magyarországról érkező támogatások nem a határon túli magyarokról szóltak. Ez a 90-es évek elejétől igaz állítás, és minden kormányra érvényes.

Nagy általánosságban elmondható, hogy a támogatáspolitikák mind a magyar állam fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzésének az eszközei voltak elsősorban, és csak másodlagosan, rendszerint alaposabban átgondolt stratégia nélkül nyújtottak ezt-azt a határon túli magyar közösségeknek, különös tekintettel a megcélzott klientúrákra.

Ez változott 2010-ben, és még látványosabban 2014-ben. Azóta nincs szükség a hatalom megszerzésére, hiszen az már adva van. De azt hozzá lehet tenni, hogy ami 2010 és még hangsúlyosabban 2014 óta folyik a támogatáspolitikában, nem a határon túli magyarok érdekei szerint történik. Már ha a határon túliak elsőszámú érdekének „a szülőföldön történő megmaradás” sokat hangoztatott szólamát vesszük.

A másik szempont a románok viszonyulása a kérdéshez. Romániában a közbeszéd egyik fontos toposza a homogén nemzetállami jelleg, amitől az ország nagyon távol állt akkor, amikor elnyerte jelenlegi formáját. Elég csak a jelentős szász közösségre és zsidó kisebbségre gondolni, akiknek a sorsa a második világháborúban és utána drámaian alakult. Akik pedig megmaradtak belőlük, azokat Ceaușescu fejpénz ellenében kiárusította az NSZK-nak és Izraelnek. Ma ott tartunk, hogy a nemzetállami jelleg utolsó akadályát a magyarok képezik. Innen nézve nem nehéz megérteni, hogy a román állam semmi olyasmit nem fog ellenezni, ami azt eredményezi, hogy az erdélyi magyarok fokozatosan eltűnnek az országból.

Az utóbbi évek magyar támogatáspolitikájáról azt lehet gyanítani, hogy a szólamok mögött igazából a munkaerőpiaci érdekeltség és a demográfiai utánpótlás biztosításának szándéka húzódik meg.

Ezzel pedig a románok is jól járnak: elvégre hosszú távon valóban eltűnhet az erdélyi magyarság.

Nyilván ezt egyik fél sem meri nyíltan felvállalni, nem olyan időket élünk, hogy egy rövid távra tervezett kiürítési stratégiát ki lehetne vitelezni. Amikor én ezt régebben megfogalmaztam, nagyon kemény kritikákat kaptam. Ma már sokan vannak, mind Erdélyben, mind Magyarországon, akik elismerik, hogy ez történik, hiszen elég nyilvánvaló, hogy a magyar és a román állam érdekei tulajdonképpen megegyeznek. A románoknak jó, ha eltűnnek a magyarok, Magyarországnak pedig szüksége van a demográfiai utánpótlásra. Mi sem kézenfekvőbb, hogy magyar közegben szocializált, magyar nyelvismerettel rendelkező bevándorlókhoz jusson hozzá.

Igazolják a romániai magyarok demográfiai mutatói ezt a feltételezését?

Folyamatos a fogyás, de még nem telt el annyi idő, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben kezdetét vett támogatási gyakorlatnak egyértelműen a számlájára írható hatásokról beszélhessünk. Engem inkább a dolgok irányultsága és járulékos következményei, és nem feltétlenül a fennen hangoztatott célok aggasztanak.

Azért bonyolult a kérdés, mert ömlik a pénz Magyarországról: ingatlanbefektetésekre, intézmények alapítására és fenntartására, népes személyi állományok fizetéskeretének a biztosítására. Ezekre nehéz azt mondani, hogy nem a szülőföldön való megmaradást szolgálják. Azonban ezzel a támogatáspolitikával egyre nő a szakadék a román többség és a magyar kisebbség között. Az már mérhető, hogy az itteni magyarok média- és kultúrafogyasztása, valamint politikai kultúrája teljesen átirányult: a román világokban való tájékozódást szinte teljes mértékben kiszorította a magyar tartalmak iránti érdeklődés.

Eddig sem álltunk jól az arra irányuló erőfeszítések terén, hogy románok és magyarok megértsék egymást, a magyar állam pedig most abba invesztál, hogy a távolság még nagyobb legyen.

Folyamatosan zajlik közben az apadás: ezt leginkább a különböző oktatási programokban, iskolai oktatásban résztvevők számában lehet tetten érni. Egyre elterjedtebb, hogy középiskolát vagy egyetemet Magyarországon végezzen az, aki Romániában magyarul tanul. Ebben pedig egy trendet kell látni, hiszen aki elmegy az anyaországba tanulni, nagyon ritkán tér vissza Romániába.

De van más is. Mi lesz az egyre gazdagabb és kiterjedtebb intézményhálózattal, amit a magyar állam Erdélyben létrehozott és fenntart? Mi lesz az abban dolgozókkal, ha valamilyen okból ezek a támogatásoknak egyszer csak megszűnnek?

Milyen intézményekre gondol?

A jéghegy csúcsa a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia. Ezekkel az intézményekkel kapcsolatban én a következőket érzékelem: egyrészt az egyik szemem nevet, hiszen számos derék fiatalt látok, ismerek, akikről tudom, ha nem lenne ez a lehetőség, már biztosan a világ valamelyik távoli pontján élnének. A Sapientiának és a Partiumi Keresztény Egyetemnek köszönhetően itt maradtak, családot alapítottak, gyerekeik vannak. Viszont emellett a magyar állam azt kockáztatja, hogy a magyar nyelvű képzések, amelyeket jelenleg a román állam biztosít elfogadható körülmények között és színvonalon, elnéptelenednek. Mi lesz akkor, ha nem jön majd támogatás Magyarországról?

A románok valószínűleg nem lesznek túl motiváltak, hogy újraindítsanak esetleg leállított magyar nyelvű képzéseket?

Egyrészt igen, de az emberekre gondolok elsősorban, akik most jól elvannak a magyar állam által biztosított körülmények között, de ha ez a támogatás megszűnik, ők minden bizonnyal szedik a sátorfájukat és átköltöznek Magyarországra.

Azért bonyolult a kérdés, mert ki mondaná például azt, hogy nincs rendjén, hogy Gyimesközéplokon egy fantasztikusan elgondolt és csodálatosan kivitelezett bölcsőde és óvoda épül, aminek a működési költségeit is a magyar állam állja? De más megvilágításba kerül ez az egész történet, ha belegondolunk, hogy

a támogatáspolitikák jelenlegi gyakorlata tulajdonképpen kis Magyarországokat hazudik körénk, amik elhitetik velünk, hogy a román társadalomtól nincs mit várnunk,

hogy a román közösséggel a kapcsolatot sem érdemes keresnünk. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között a szülőföldön maradás szólama komolyan vehető, mert valószínűtlen, hogy az erdélyi magyarság boldogulhat a szülőföldjén a román társadalom elfogadása és anélkül, hogy többé-kevésbé harmonikusan illeszkedjen abba a környezetbe, amely jogilag, gazdaságilag és politikailag is sokkal jobban meghatározza a mindennapjait, mint Magyarország – bármilyen bőkezű és jószándékú legyen is a magyar támogatáspolitika.

Ejtsünk még szót a Székely Nemzeti Tanács – végül sikertelenül záruló – aláírásgyűjtéséről. Az Azonnalin például Ésik Sándor fejtette ki, miért gondolja úgy, hogy a magyar kormány ennek eredményességéért nem tett eleget. Ön hogy látja, miért esett kútba a kezdeményezés?

Ennél bonyolultabb ez a történet. Egyébként azt gondolom, hogy az „utolsó száz méteren” a magyar kormány nagyon komolyan vette ezt a dolgot, határozottan mellé állt, mozgósítva a közmédiát és számos közéleti szereplőt.

Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos, az ugyanis, amiből kiindult ez az aláírásgyűjtés, helytálló. Az Európai Unió valóban érzéketlen és érdektelen a kisebbségi kérdések és a kisebbségek által lakott régiók sajátos problémái iránt. Érdemes támogatni, ha valami ebből az érdektelenségből ki akarja zökkenteni az EU-t. De ez nem erről szólt: csomó csúsztatás van abban, ahogy a Székely Nemzeti Tanács felépítette az üzenetét. A székely autonómiához semmi köze a kezdeményezésnek, megítélésem szerint az aláírók egy jelentős részét megtévesztették az erre utaló kommunikációval.

Ahhoz valóban nem, ellenben a kisebbségek által lakott régiók közvetlen EU-s forráshoz való jutásához igen.

Ez rendben van, és ez egy derék cél! Az autonómia beemelése a képbe azonban ahhoz hasonlított, ahogy a romániai magyar politikai szereplők – az RMDSZ-t is beleértve – az autonómiakérdést kezelték a román belpolitikában. Olyan alkalmakkor vették elő, amikor valamiféle választási elvárást lehetett vele teljesíteni, a kampányidőszakok elmúltával pedig szépen elfelejtették az egészet.

Az elmúlt szűk harminc évben 16 autonómiastatútum született. Ezek lényegében törvénytervezetek, amelyek leírták, hogyan kellene kinéznie a székelyföldi területi autonómiának, illetve néhány további, személyi elvű autonómia-berendezkedésnek. De miért van 16? Hát azért, mert

hiába tudta mindenki, hogy az ilyen kezdeményezésekből az életben nem lesz autonómia, egy-egy újabb tervezetre eszközként volt szükség ahhoz, hogy az RMDSZ-szel szemben magukat megjeleníteni kívánó szereplők bekerüljenek a hírekbe.

Miután 2003-ban szakadt az RMDSZ – a kilépő szárny egyébként nem alaptalanul volt elégedetlen azzal, ahogy az autonómiakérdést a párt kezelte – minden újabb szereplő az autonómiaküzdelmet használta fel arra, hogy megszólítsa a potenciális választókat. A Székely Nemzeti Tanács mostani kezdeményezését számos okra visszavezethetően lehet dicséretesnek tekinteni, de az ő részükről is több olyan dolog volt ebben a történetben, ami a politikai önérvényesítést célzó akciózásnak a számlájára írható.

SALAT LEVENTE 1957-BEN SZÜLETETT, MAROSVÁSÁRHELYE FELNŐTT ERDÉLYI MAGYAR POLITOLÓGUS-FILOZÓFUS, EGYETEMI OKTATÓ, AZ ETNIKAI KISEBBSÉG ÉS TÖBBSÉG TÉMÁJÁNAK SAJNOS NEM TÚL GYAKRAN MEGSZÓLALÓ SZAKÉRTŐJE. 1991-1995 KÖZÖTT A KORUNK FŐSZERKESZTŐ-HELYETTESE, 2000 ÓTA AZ ETNOKULTURÁLIS KISEBBSÉGEK FORRÁSKÖZPONTJÁNAK EGYIK ÜGYVEZETŐJE.

Forrás: azonnali.hu.