Tag: RMDSZ

Úgy két évtizeden át ő határozta meg az erdélyi magyarság politikáját. Tíz éve visszavonult, ír, ahogy tette azt a rendszerváltás előtt is: a minap jelent meg verseskötete Egy mondat a szabadságról címmel. Nagyinterjú a Ceaușescu-világról meg erről a mostaniról, és arról, ami a kettő között létezett.

Hallani, azóta van ismét humora, hogy 2010-ben elhagyta a politikát, kihegyezte a ceruzáit, s két és fél évtized szünet után ismét versírásba fogott.

Azt mondják, hogy politikusként nem volt humorom?

Azt.

Miért, mit mondanak, milyen voltam?

Biztosan akarja tudni?

Hát, ha már így belefutottam.

„Merev, besavanyodott szoboravató.”

Ó.

Egyetért?

Nem nekem kell egyetértenem. De lehet benne valami. Tényleg elég sok szobrot avattam, és a szoboravatás nem valami vidám dolog Erdélyben. Ha például eszembe jut az aradi Szabadság-szobor körüli évtizedes hercehurca, ma sincs nevethetnékem. Pedig az jól végződött.

Ha onnan nézzük, hogy rálelt a régi humorára, nem is olyan rossz a kép.

Akkor nézzük így! A humor egyébként jó dolog, nagyon jó: föloldja a rossz helyzeteket. Ha jobban belegondolok, több elkelne belőle a politikában is. Az erdélyi embert mindig is jellemezte a fanyar humor, én is úgy nőttem fel Székelyföld délkeleti csücskében, Kézdivásárhelyen, hogy a barátaimmal állandóan ugrattuk egymást.

Jobb szeret költőként létezni, mint politikusként?

Mindkét szerepet belaktam, szerettem, szeretem, egyik mivoltomat sem tagadom meg.

Tud igaz lenni mindkettő?

Miért ne? E két szerep megfér egyazon emberben.

Politikusi időszakában jelent meg verse?

Nem nagyon.

Írt verset az alatt?

Csak az elején és a végén. Volt bő tíz év, amikor egyetlen verssort sem írtam le.

Nem sikerült kiszorítani rá heti egy-két órát?

Idő csak-csak akadt volna, de a költészethez másképp kell nézni a világot, mint a politikához.

Hiszen a költő az igazat mondja meg a valódit, a politikus pedig azt, amiről azt gondolja, hogy hozzásegíti a célja eléréséhez, vagyis jobbára lódít. Nem?

Nem éppen. De az igaz, hogy a politikus sok mindent elhallgat. Hadd pontosítom, amit az imént mondtam: a két szerep megfér egyazon emberben, csak nem egyszerre. Nem lehet csak úgy átállni, aztán vissza, s megint át, s újra vissza. Megjegyzem, karrierpolitikus sose lett belőlem. Ha úgy tetszik: botcsinálta politikus voltam.

Milyen bot csinálta?

A felelősségérzet. Értelmiségiként, egy irodalmi lap szerkesztőségéből kerültem a politikába, költőként ismertek Erdély-szerte és valamelyest Magyarországon is. Magától értetődő volt, hogy amint megbukott a Ceaușescu-diktatúra, ott voltam az új magyar érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ alapítói között.

Simán átkattant a költőagy politikusaggyá?

Bármennyire őszinte is a költő, a közlésének éppúgy van címzettje, mint egy politikus mondanivalójának, beszédmódjukat mindketten az elképzelt közönségükhöz igazítják.

A baj az, hogy a politika mára világszerte közvélemény-kutatássá silányodott. Persze kell ismerni a közvéleményt, fontos reagálni rá, de az gazemberség, amikor valakit kizárólag a közvéleménynek való tetszés vezet, így szerez és tart meg hatalmat.

Egy politikusnál egyformán kapitális hiba, ha mindig tetszeni akar, és az is, ha csökönyösen mondja a magáét, és nem érdekli a közvélemény.

Sötét időben vállalt először közéleti szerepet: a Ceaușescu-éra kellős közepén, 1978-ban, huszonhét évesen lépett be a Romániai Írók Szövetségébe. Mi a csudáért?

Az a szövetség a diktatúra minden szorítása ellenére egy viszonylag toleráns, nyitott, olykor a kommunista párt vezetőségével is konfrontálódó, bizonyos értelemben ellenzéki szervezet volt. Amelyből örvendetesen hiányzott a Ceaușescu-rendszert már a hetvenes évek elejétől egyre erősebben átható nacionalizmus. Minket ott magyarként semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem ért.

Hogyan tervezte akkoriban az életét?

Számos erdélyi magyar értelmiségivel ellentétben én a legkeményebb években sem kívántam elmenni. Dacára annak, hogy a „maradjunk itthon, tartsunk ki” ideája a nyolcvanas évekre elillant, és a vége felé, aki valahogy kijutott Romániából, esze ágában nem volt visszatérni. Rengetegen kötöttek névházasságot magyarországiakkal, mások a szökést is megkockáztatták, bár a lebukás kemény retorzióval járt.

Megvetette a disszidenseket?

Dehogy. Mindenkinek egy élete van, és nem lehetett látni, hogy ebben a mi egy életünkben összedől a diktatúra. Legföljebb abban reménykedtünk, hogy idővel enyhül a nyomás, s valamelyest demokratizálódik a titkosszolgálatok által felügyelt beteg világ. Egyébként 1989 nyarán a saját öcsém is átszökött a zöldhatáron Magyarországra.

Ön tanári diplomát szerzett, majd francia nyelvet oktatott egy általános iskolában, onnan 1976-ban igazolt a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz szerkesztőnek, s maradt is ott egészen 1989-ig. Volt értelme, hatása diktatúrában irodalmi lapot csinálni?

Az irodalmi folyóiratok vagy a napilapok irodalmi mellékletei csak sok kompromisszum árán jelenhettek meg. Az Igaz Szó fele-harmada gyakran olvashatatlan volt, ugyanis pártkongresszusi határozatokat és hasonló szövegeket tartalmazott. Viszont ami maradt, azt igyekeztünk minőségi szépirodalommal tölteni.

Sikerült?

Volt, hogy sikerült, volt, hogy nem. Nem mindent engedtek közölni.

Előzetes vagy utólagos cenzúra volt?

Egy ideig a lapszámokat megjelenés előtt be kellett küldeni a belügyminisztériumhoz tartozó cenzori hivatalba. Minden megyében volt ilyen hivatal. Aztán mivel a rezsim rászorult a gazdasági-pénzügyi támogatásra, igyekezett a jobbik arcát mutatni Nyugat-Európa felé, 1977 körül úgymond megszüntették a cenzúrát. A valóságban viszont nemhogy megszűnt volna, inkább durvult az ellenőrzés, ami a kommunista párt sajtóosztályának lett a feladata. Onnantól azt mondták, hogy megjelenés után ellenőrzik a lapokat, csakhogy rendre találtak kivetnivalót, így a főszerkesztők hamarosan visszatértek a régi módihoz, és informálisan előre bemutatták a tartalmat.

Ön is járt be a cenzorokhoz?

Az szerencsére a főszerkesztőre hárult. Én a művészeti, majd a világirodalmi rovatot szerkesztettem, utóbb a versrovatot és a diákrovatot is. Ugyan gúzsba kötve kellett táncolni, de igyekeztünk tágítani a határainkat.

A Securitatével való találkozást viszont nem úszta meg. Olyannyira, hogy 2005-ben a Cotidianul című román napilap azzal vádolta meg, hogy annak idején együttműködött a titkosszolgálattal.

Abban a rendszerben senki, aki a sajtóban dolgozott, nem úszhatta meg, hogy a szekusok időnként ne szálljanak rá, de ettől még nem lett ügynök az ember.

Az 1990-es rendszerváltás után, amint hozzáfértünk a Securitate dossziéihoz, első dolgom volt nyilvánosságra hozni a rám vonatkozó többéves, vaskos megfigyelési anyagot. Amiből kiderül, hogy a szerkesztőségi beszélgetéseket rendszeresen rögzítették, sőt, 1986-tól három éven át éjjel-nappal lehallgattak engem a lakásomon is „nacionalista, irredenta megnyilvánulások miatt”.

Egyébként már egyetemi hallgató koromban bevittek a Securitatéra, miután tagja és két éven át elnöke voltam egy kolozsvári irodalmi körnek, ahol péntek esténként olykor százan is összegyűltünk.

Hogyan zajlott az első találkozás az elhárítással? Korbács vagy kalács?

Is. Az egyetemi hallgatókért felelős tiszt megfenyegetett, hogy büntetőjogi következménye lehet annak, amiket összehordunk az estjeinken. Aztán ígérgetett, hogy amennyiben együttműködöm, könnyebb lesz a pályám, gyorsabb az előrejutásom, mehetek külföldre, elnyerhetek ösztöndíjakat.

Mire ön?

Gyűlöltem őket. Mint sokan mások.

És?

Természetesen nemet mondtam.

Mire ők?

Elengedtek, s aztán még egyszer-kétszer próbálkoztak, míg szerkesztő nem lettem a lapnál.

Pofon csattant valaha?

Még diákkoromban egyetlenegyszer fenyegettek vele, de akkor sem ütöttek meg. Később aztán, már Marosvásárhelyen a minket figyelő securitatés tisztek nyíltan bejártak a főszerkesztőhöz és a helyetteséhez, s velünk is igyekeztek barátkozni, mint utóbb kiderült, néhány kollégámnál nem is sikertelenül.

A Securitate egy ma már elképzelhetetlenül rettegett intézmény volt, átszőtte a társadalmat. Volt, aki beleroppant a vele való küzdelembe, és feladta a szabadságát, más küzdött, s igyekezett egyéni stratégia mentén fenntartani magának a szabadság illúzióját.

De az ordas hazugság, hogy lehetetlen volt visszautasítani a beszervezési ajánlatot.

Ön mivel tartotta fenn a privát szabadság illúzióját?

Például azzal, hogy megjelentek verseim Magyarországon, noha Romániában nem kaptam rá engedélyt.

Hogyan kerültek magyarországi szerkesztőségekhez a versei?

Úgy, hogy a magyarországi barátaim befele könyveket hoztak, kifelé a kéziratainkat csempészték.

A nyolcvanas években keringett Magyarországon egy erdélyi magyar újságban megjelent, Ceaușescut éltető, a személyi kultusz jegyében fogant vers stencilezett másolata, amit ideát az én akkori középiskolás generációm borzongva fogadott. Pláne, amikor észrevettük, hogy a sorok első betűi összeolvasva azt a szót adják ki, hogy „DIKTÁTOR”.

Két ilyesmire is emlékszem, ráadásul az egyiknek olyasvalaki volt a szerzője, aki addig, megvetendő módon, éveken át szakmányban gyártotta az udvari verseket. Aztán egyszer csak kitalált egy ilyesmit, ami tán pont a szerző kiemelkedő megbízhatósága okán csúszott át a cenzúrán. Olykor elképesztő sorsokat rajzolt a diktatúra.

Jó volt Erdélyben magyar irodalmárnak, lapszerkesztőnek lenni?

Jobb volt, mint nem annak lenni. Jutott idő írásra, utazhattunk író-olvasó találkozókra, kapcsolatot tarthattunk kollégákkal. Az írókra jelentős közfigyelem irányult, hiszen mi legalább megszólalhattunk a nyilvánosságban.

A tisztességesebbje a szövegeiben jelezte a rendszer abszurditását, akár csupán egyetlen félmondattal.

A kompromisszumok és az ellenkezések állandó libikókájában ültünk, ami Romániában dermesztőbb volt, mint bárhol másutt a kelet-európai tömbben.

Kelet-Európa rendszerváltásai vértelenül zajlottak. Az egyetlen kivétel Románia, ahol a tömegbe lövetett a diktátor, majd egy fura átmeneti hatalom kivégezte őt és a feleségét. Mi okozta Ceaușescuék vesztét?

A többi szocialista ország kommunista pártjai időben kisebb-nagyobb engedményeket tettek, remélve, hogy így akár politikailag is túlélhetik a feltartóztathatatlanul közeledő változásokat. Annyit mindenesetre elértek, hogy békés volt az átmenet. Ceaușescu viszont rögeszmésen ragaszkodott a román államadósság visszafizetéséhez, a megszorításokhoz, az utolsó években szó szerint éhezett az ország, nem volt áram, nem volt benzin, nem volt meleg víz. A nyomor olyan indulatokat gerjesztett az emberekben, hogy lehetetlen volt megúszni a véres átmenetet.

Ezzel együtt tulajdonképpen csak akkor döbbent rá mindenki, hogy most már nincs visszaút, bármi áron véget kell vetni a rendszernek, amikor 1989. december 17-én, ha jól emlékszem, a Kossuth Rádióban, meghallottuk a temesvári puskalövéseket.

Ugyanis addig a tömegek, vagyis a nép elleni fegyveres erőszakot a kommunista rezsim minden képmutatása, aljassága ellenére teljességgel elképzelhetetlennek tartottuk. Az a puskaropogás azt jelentette, hogy az utolsókat rúgja a diktatúra. December 21-én délután, akárcsak a bukarestiek vagy kolozsváriak, Marosvásárhely népe is kivonult az utcára, én is a tüntetők között voltam. Másnap délre összeomlott a rendszer.

Ott engedtünk el egy korábbi szálat, hogy amint bukott Ceaușescu, ön magától értetődő módon bekerült az RMDSZ Maros megyei alapítói közé. Miért volt ez magától értetődő?

Íróként, szerkesztőként a közélet részesei voltunk, afféle ellenzékiek, és hát ki más alapította volna meg az első demokratikus magyar szervezetet Romániában, ha nem mi.

Mikor kezdtek szervezkedni?

Néhány évvel Gorbacsov szovjetunióbeli hatalomra jutását követően már érződött, hogy valami történni fog. Ma már szinte gyermeteg kalandnak tűnik, hogy 1989 kora őszén az egyik barátunk lakásán összegyűlve „földalatti” magyar szervezet megalakításáról döntöttünk, és hogy meg kell kezdeni a felkészülést egy új rendszerre. De ez a szervezet persze formailag nem létezett, nem is létezhetett, a későbbi RMDSZ-hez sem volt közvetlen köze.

Konkrétan mit csináltak a gyűléseiken?

A remélt jövőről beszélgettünk.

Féltek?

Persze. Kockázatos vállalkozás volt. Az ilyesmiért börtön járt.

Kikkel osztozott az illegalitásban?

Volt köztünk író, költő, mérnök, tanár, összesen úgy tíz ember.

Mi lett velük?

Béres András barátom alapítója a Maros megyei RMDSZ-nek, utóbb oktatási államtitkár lett, András Imre pedig képviselő volt az első parlamenti ciklusban. A többiek így vagy úgy szintén politizáltak rövid ideig, de aztán maradtak a civil életben.

Ön azonnal az országos politika élvonalába került. Az RMDSZ-ben az első perctől országos elnökségi tag, 1993 és 2011 között a szövetség elnöke úgy, hogy 1999 után még ellenjelöltje sem volt. 1990-től egészen 2016-ig szenátor, közben 2004 és 2007 között a román kormány művelődési, oktatási és európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese, majd 2009 és 2012 között ismét miniszterelnök-helyettes. Milyen képességek kellettek ehhez a karrierhez? Elszántság és vasakarat?

Sokkal inkább gyöngeség.

Hogy?

Ha onnan nézem a dolgot, hogy szerettem az eredeti hivatásomat, az írást, a lapszerkesztést, akkor az bizony gyöngeség, hogy hagytam magam belesodorni a nagypolitikába. Végül is az motivált, hogy ily módon többet tehetek a saját közösségemért, és mivel íróként sokan ismertek, tiszteltek, nyilvánvaló volt, hogy hasznára lehetek az RMDSZ-nek. És nem szándékoztam hosszú távon a politikában maradni.

Kellett érteni valamennyire a politikusi szakmához?

Senki nem értett hozzá. Noha én sem készültem politikusnak, az olvasmányaim már jóval korábban ebbe az irányba mutattak, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt átrágtam magam a huszadik századi magyar politikatörténeten, különösen a két világháború közötti erdélyi politika dokumentumain. Már amihez hozzáfértem.

Mit gondolt Erdély jövőjéről?

Erdély helyzetét megoldatlannak gondoltam, úgy ítéltem, előbb-utóbb rendezni kell ezt a kérdést. Mindig is hittem abban, hogy ez nem maradhat így, az etnikai elnyomás megszüntethető, és ki lehet alakítani egy méltányos román–magyar együttélési modellt.

Gyerekként mi a Székelyföldön, ahol románokkal alig-alig találkoztunk, és hát a történelmet sem nagyon ismertük, abban is reménykedtünk, hogy Erdély egyszer ismét Magyarországhoz kerül.

Felnőttként már nem reménykedett ebben?

Erdély nem kerülhet Magyarországhoz, ugyanis régóta többségben vannak a románok, ma pedig huszonvalahány százalék magyar és hetvenvalahány százalék román lakik itt. A helyzetet bonyolítja, hogy még ez a huszonvalahány százalék sem homogén eloszlású, ugyanis Erdély keleti részén, vagyis a magyar határtól távolabb eső felén, Székelyföld két megyéjében koncentrálódik a magyar népesség, ott hetven-nyolcvan százalékos többségben vagyunk, másutt viszont kisebbségben vagy szórványban.

Mindez önmagában értelmetlenné teszi a folytonos kesergést Erdély hovatartozása miatt.

Az más kérdés, hogy ami most van, az rossz, és Erdély számára ki kellene alakítani valamilyen sajátos közigazgatási státust. Ezért kellene küzdeni.

Elkente a választ arra a kérdésre, hogy milyen képességek kellettek az extra gyors politikai karrierhez?

Mert az öndicséret gyalázat.

Sebaj.

Tele vagyunk dicsekvő politikusokkal, Romániában éppúgy, mint Magyarországon.

Szóval? Sok-sok furmányra volt szüksége?

Olykor tán arra is. Az RMDSZ különös képződmény, ahol nem hagyományos pártpolitikusi erényekre van szükség. Sose ideológiai alapon politizáltam, ugyanis az volt a dolgom, hogy együtt tartsam a különböző véleménycsoportokat, ideológiákat, jobboldaliakat és baloldaliakat, a Székelyföld radikálisait a vegyes vidéken, kisebbségben élők mérsékeltjeivel. Az RMDSZ érdekvédelmi szervezet, annak is alapítottuk, tiltakoztam, ha be akartak sorolni bennünket akár jobbra, akár balra. Van személyes meggyőződésem, de az én feladatom a teljes magyar közösség képviselete volt. A legfontosabb tulajdonságom az integrálási képesség, az empátia, mindez úgy, hogy a megértés soha nem jelentette a vélemények kritikátlan elfogadását.

A visszavonulása előtt két évvel, 2009-ben nyilatkozta, hogy sokat tanult a román külpolitikusoktól, akik a magyarok németes, racionalitáson, pedantérián alapuló ügyvezetése helyett a rugalmas, hajlékony, bizánci mozdulatokat kedvelik.

Súlyos hiba, s mi, magyarok a történelmünk során gyakran el is követtük, mindannyiszor nagy árat fizetve érte, hogy lenézően balkáninak minősítettük a tőlünk délre, keletre fekvő nemzeteket, és rendetlen, zavaros működésű káoszként tekintettünk a világukra. Attól tartok, általában a gyengeségünket leplezve vallottuk különbnek magunkat.

Ma is hallani olyat, hogy „tessék megnézni és összehasonlítani az erdélyi magyar falvakat a román falvakkal, és üvölt a különbség”. Rendben, hasonlítsuk össze, tényleg van különbség, de aztán a romániai szász falvakkal vessük össze a mieinket, és rádöbbenünk, hogy minden viszonylagos.

Szóval szerintem fogadjuk el: a bizánci kultúra éppen olyan rafinált, mint a nyugati, csak más a logikája.

Ön is elbizánciasodott a politikában töltött évei alatt?

Magyarként ostobaság lenne bizáncivá válni, de Bukarestben politizálni kizárólag akkor érdemes, ha ismerjük a partner vagy ellenfél mentalitását, gondolkodásmódját.

Mi a különbség a nyugati és a bizáncias politizálás között?

Nyugaton, ha abban maradtunk, hogy tízkor tárgyalás, akkor tízre mindenki megkávézva ül a helyén, és rögtön belevágunk.

A bizánci világban tíz előtt senki meg nem érkezik, negyed tizenegykor kér egy feketét, a jegyzetei után kotor, beszélget, tapogatózik, elmeséli, mi van a gyerekkel, a családdal, és fél körül, mikorra mindenki kellően ellazul, jöhet a lényeg.

Németes attitűddel az utóbbi rettentő idegesítő, elviselhetetlen, az ember tűkön ül, titkon a noteszébe les, hogy mi mindent kell még ma letárgyalni, megoldani, és ezek biztos azért húzzák az időt, hogy a napirendi pontok zömére ne kerüljön sor.

Ön hogy vitte át ezt az akadályt?

Idő kellett beleszokni. De kellett ahhoz, hogy eredményt tudjak felmutatni. Arra is rá kellett jönnöm, hogy ennek a lazaságnak is megvan a haszna. Az ilyen bemelegítés után nehezebb összeveszni.

Ismeri a Csíki Sör tulajdonosának, Lénárd Istvánnak a tárgyalási technikáját?

Nem ugrik be.

Ezt nyilatkozta nekünk: „Én, ha politikus lennék, az biztos, hogy a román politikai elittel együtt járnék vadászni, madarászni, csipkebogyót szedni. És azt mondanám madarászás közben a románnak, hogy „te, figyelj, lehessen most már a földrajzot is magyarul tanulni az iskolában, hát nem tök mindegy az nektek?!”. És nekem belemenne, mert ismerem a románt, tudom, hogyan kell hozzá szólni, nem erőből próbálkoznék. Erőből akkor lehet, ha van erő. És nekünk nincs erőnk.”

Ez nekem már túl bizánci. Annyiban egyetértek, hogy bizonyos helyzetben többet ésszel, mint erővel. Azzal viszont nem értek egyet, hogy nincs erőnk. Ugyanis van szavunk és szavazatunk a román parlamentben. És van szavunk és szavazatunk Brüsszelben.

Lénárd számára a gazdasági erő az igazi erő.

Az is erő.

Lénárd András: Elég sok bicskám van. S elég sok történetem

Nem pofozkodik, csak kevesebbet teorizál. Nagyinterjú a Csíki Sör tulajával, aki egyúttal: építési vállalkozó, nyúltenyésztő, viperafarmer, dróngyáros, kriptovaluta-tulajdonos, valamint patakokra vízerőműveket emel, és határon túliként üzletet épít a halálon túli üzenetekre.

Ön sose csipkebogyózott románokkal?

Aki szereti, csinálja, nekem nem a műfajom. Nem járok vadászni, és a politikában az állandó barátkozásnak, együtt reggelizgetésnek, ebédelgetésnek, vacsorázgatásnak sem vagyok híve. Sose akartam olyanná válni, mint a román politikusok, sose akartam teljesen integrálódni, inkább magát az RMDSZ-t akartam integrálni, de azt is a másságunk megtartásával. És ezt respektálták a románok. Ismétlem, nem hasonulni kell, hanem megismerni és megérteni azt, akivel tárgyalsz.

Az első perctől két fontos dilemma áll az RMDSZ előtt. Az egyik a magyarországi pártokhoz való viszony: kiválasztani az egyik oldalt, és tőle remélni pénzt, támogatást, vagy egyenlő távolságot, közelséget tartani az összes szereplőtől, szereplővel. A másik dilemma belpolitikai: szigorúan etnikai alapon politizálva önállóan próbálni meg bejutni a román parlamentbe, vagy csapódni valamelyik nagy román párthoz, és választásokon a mérleg nyelve szerepre törekedve, koalíciós társként érni el a kisebbségben élő magyarságot segítő eredményeket.

Az elsőre az a válaszom, hogy meg kell őrizni az önállóságunkat, egyetlen magyarországi párthoz sem szabad hozzákötni a szekerünket, miközben igenis számítani kell a mindenkori magyar kormány és Magyarország támogatására, függetlenül attól, hogy melyik párté a hatalom. A másik válaszom pedig úgy szól, hogy természetesen jelen kell lenni a román belpolitikában. Támogathat minket Magyarország, sőt, akár a teljes Nyugat is, ha Bukarestben érdemben nem vagyunk jelen, akkor legfeljebb elvi engedményeket érhetünk el.

Mindig kormányra törekedtek.

De nem bármi áron. Kizárólag akkor mentünk bele koalícióba, ha a közös programba bekerültek fontos követeléseink, s azok megvalósítására garanciát kaptunk.

Mit adtak cserébe?

A szavazatainkat a parlamentben.

Megesik, hogy az RMDSZ kap szavazatokat szövetséges román párttól. A leglátványosabb példája ennek a legutóbbi EP-választás, amikor az RMDSZ úgy csúszott át a választási küszöb fölött, hogy váratlanul sokan voksoltak rá majdhogynem szín román megyékben. Állítólag a román szocdemek mozgósították az aktivistáikat.

Sok minden elképzelhető, de egyezzünk meg, hogy ezek inkább csak spekulációk. Nekem erről egyébként nincs információm, hiszen ez már nem az én elnökségem idején történt. Tapasztalatom sincs arról, hogy egy román párt valaha is ily módon segített volna. Amúgy az ötszázalékos küszöb átlépése régebben nem nagyon került veszélybe.

Rendre hat–hét százalék körüli eredményt értek el. Az se sok.

Nem.

Csakhogy hat és fél százaléknyi magyar van Romániában. Ezzel kell számolnunk. De a választásokon a bejutáshoz elég.

És a királycsináláshoz is. Vagyis az érdekérvényesítéshez.

Vagyis mindenki jól járt.

Majdnem mindenki. A partnereink tudták, ha mi egyezséget kötünk, azt betartjuk, hiszen azt akarjuk, hogy javuljon a helyzet Romániában, és ezáltal javuljon a romániai magyarok helyzete is.

Az igazán felelős román politikusok azt is megértették: pillanatnyilag ugyan kompromisszum a magyarokkal szövetkezni, de távlatilag sokkal jobb a parlamentben, a kormányban folytatni le a román–magyar vitákat, mint a politikán kívül, esetleg az utcán.

Kelet-Európában az etnikai problémákat a rendszerváltások utáni években nyersen rendezték le, lásd a véres, eszeveszett délszláv háborút, ami ráadásul sok mindent nem oldott meg. Románia, jelentős részben az RMDSZ-nek köszönhetően, megúszta a vérontást, sőt, kisebbségpolitikájával pozitív üzenetet fogalmazott meg a világ felé. Csupán polgári engedetlenséggel vagy utcai tüntetésekkel semmit nem érünk el, ráadásul mi arra is emlékszünk, hogyan nézett ki Marosvásárhely 1990 márciusában.

A kritikusai szerint ön már a kezdet kezdetén elárulta a magyar érdeket, amikor a kilencvenes évek elején az RMDSZ-es kollégáit, Borbély Lászlót, Frunda Györgyöt és Tokay Györgyöt elküldte a Fekete-tenger partján fekvő Neptun városába, ahol egy titkos találkozón lényegében felhatalmazás nélkül kötöttek paktumot a romániai magyarság nevében a román hatalom képviselőivel.

A dolog annyira volt titkos, hogy egy ország-világ előtt ismert amerikai szervezet, a Project on Ethnic Relations hozta össze a találkozót. Mégpedig azzal a kendőzetlen szándékkal, hogy a későbbi esetleges etnikai konfliktusok megelőzése érdekében közös asztalhoz ültesse a romániai románokat és magyarokat. Persze azok, akik ellenezték az RMDSZ részvételét a román politikában, utóbb azt a látszatot keltették, hogy Neptunban mi feladtuk az autonómiaigényünket.

Borbélyéknak még csak az RMDSZ-től sem volt mandátumuk a tárgyalásra.

Nem is az RMDSZ nevében tárgyaltak.

Hanem?

Hanem befolyásos RMDSZ-es politikusokként.

Az nem ugyanaz?

Nem. Éppen ezért semmiféle paktumot nem kötöttek, nem is köthettek.

Akkor mi értelme volt a találkozónak?

Az, hogy Neptunnak és az azt követő egyeztetéseknek köszönhetően beindult a párbeszéd. És ennek nyomán a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen, ahol a magyar nyelv és irodalom szakot kivéve akkor még nem volt magyar nyelvű oktatás, több száz magyar helyet hirdettek meg a következő tanévre különböző szakokon. Hogy csak egyetlen példát említsek.

Neptun kapcsán az RMDSZ-en belül éles konfliktus alakult ki.

Amit sikeresen kezeltünk, és mi tagadás, a végén én személy szerint is megerősödve jöttem ki belőle.

Miben erősödött?

Abban, hogy a szervezeten belül egymással szemben álló két tábor elfogadta, hogy az RMDSZ képviseletét illetően az utolsó szó mindig az elnöké, vagyis abban az időben az enyém. Az én felhatalmazásom nélkül senki nem tárgyalhatott sem Bukarestben, sem külföldön. Budapesten sem.

Tőkés László is elfogadta ezt?

Kénytelen volt. Az ellentábor vezéreként ő támadta legélesebben a neptuni találkozót. Aztán úgy alakult, hogy amikor két évvel később ugyanez az amerikai alapítvány Atlantában szervezett egy találkozót, ahova meghívták az RMDSZ-t és a vezető román pártok képviselőit, velem és néhány kollégámmal együtt maga Tőkés László is részt vett a rendezvényen. Amivel lényegében szertefoszlatta a Neptun-legendát, és hitelesítette a párbeszédet, bár ennek ellenére egykori hívei azóta is elő-előhúzzák a naftalinból ezt az ügyet.

Abban van önnek felelőssége, hogy a romániai magyarság legismertebb, ikonikus alakját, Tőkés Lászlót nem sikerült integrálni az RMDSZ-be?

Mindig kettőn áll a vásár. Azért, noha kezdettől feszült köztünk konfliktus, elég sokáig sikerült együtt dolgozni. Nem sokan bírták volna vele egy bő évtizeden át az állandó vitát.

Tőkés kezdettől az RMDSZ tiszteletbeli elnöke volt, ám már 1996-ban tiltakozott az RMDSZ-nek a kormánykoalícióban való részvétele ellen.

Akkor nyilván dühös voltam, de utólag azt mondom, lehet, hogy jól jött ez az ellenkezés.

Jól jött?

Igen, mert azzal, hogy felsorolta az érveit, módunk nyílt megcáfolni azokat.

Meggyőzniük viszont nem sikerült őt, és Tőkés 2000-re odáig jutott, hogy a romániai parlamenti választások előtt arra szólította fel a magyarságot, hogy ne szavazzon az RMDSZ-re.

Ekkor telt be a pohár, közben a bíróságon is megtámadta az RMDSZ-t.

Enyhén szólva is abszurd történet egy magyar–magyar politikai vitában a román igazságszolgáltatáshoz fordulni.

Így aztán 2003-ban megszüntettük a tiszteletbeli elnöki tisztséget, ezáltal Tőkés László kikerült az RMDSZ vezetéséből.

És megszervezte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot.

Amivel nem jutott túl messze. Tőkés László nem igazán közösségi ember, általában csak akkor vetette alá magát a közösségi döntéseknek, ha azok egybeestek az ő véleményével. Már a kezdet kezdetén sem ismerte fel igazán a számára kínálkozó esélyt, és az erdélyi magyarság szempontjából is történelmi lehetőséget szalasztott el, hiszen a romániai forradalomban vitt szerepe miatt hatalmas tekintéllyel lépett be a politikába. Óriási befolyásra tehetett volna szert Bukarestben, mert nagyon sok román is hálás volt a temesvári szerepéért. A román politikusok egy része meg félt tőle, legyünk őszinték.

A szakítás után is futottak még egy-két kört. Az unióhoz csatlakozó Románia első EP-választásán, 2007-ben próbáltak együttműködni, de nem sikerült, Tőkés független jelöltként indult, három százalékot szerezve simán mandátumhoz jutott, miközben az RMDSZ alig ugrotta meg a pártminimum öt százalékot. Ön milyen tanulságot vont le mindebből?

Azt, hogy még egyszer ilyen borotvaélhelyzetet nem idézhetünk elő. Ezért 2009-ben, az általános EP-választáson minden erőmmel azon voltam, hogy összekalapáljuk az együttműködést Tőkés Lászlóval. Szerencsére ő is tisztában volt azzal, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, vagyis ha ismét függetlenként indul, aligha jut ki Brüsszelbe.

A tárgyalás finisében ön olyan bizáncosat húzott, hogy még a saját kollégáit is meglepte.

Igen, az utolsó egyeztetés mélypontján, amikor már úgy tűnt, hogy kifutunk az időből, felvetettem Tőkésnek, hogy akár a lista élére is feltesszük őt. Ezen annyira meglepődött, hogy azonnal elfogadta az ajánlatot. Jól is tette, mert bejutott, és az Európai Parlament egyik alelnöke lett belőle. És az RMDSZ is jól járt, hiszen ez az egyezség közel kilenc százalékot, összesen három mandátumot hozott.

Ön pedig kapott hideget-meleget az RMDSZ-ben, hogy az ő megkérdezésük nélkül tette meg a végső ajánlatot.

Morogtak, és tökéletesen igazuk volt abban, hogy nem ajánlatos konzultáció nélkül dönteni egy sokszínű szervezetben, de végül is az eredmény engem igazolt. Meg aztán az előre bejelentett meglepetés nem meglepetés.

Tőkés nem volt hálás.

Fogalmazzunk pontosan: Brüsszelbe kijutva mindent megtett, hogy levakarja magáról, hogy az RMDSZ színeiben jutott ki.

Nem csak Tőkés pártosodott. Időközben, 2004-ben, az RMDSZ-ből kilépő Szász Jenő vezetésével létrejött az utóbb Magyar Polgári Párt néven futó Magyar Polgári Szövetség. Szásznak négy évébe telt bejegyeztetni a formációt, és a csúszásért önt tette felelőssé, nem alaptalanul, hiszen néhány RMDSZ-es a támogatói aláírások érvényességét vitatva óvást nyújtott be.

Az, hogy néhány RMDSZ-es óvott, nem azt jelenti, hogy az RMDSZ óvott. Az RMDSZ-nek rengeteg tagja van, valamikor több százezerrel számoltunk.

Ismét bizánciaskodott, mint Neptunnál?

Maradjunk annyiban, hogy nem keseredtem el attól, hogy valaki óvott.

Szász Jenő 2012-ben Orbán Viktor felkérésére a magyarországi Nemzetstratégiai Intézet vezetője lett. Meglepte ez önt?

Nem. Szász az RMDSZ mellett működő ifjúsági mozgalomban, az RMDSZ országos választmányának, vagyis a Szövetségi Képviselők Tanácsának a tagjaként is közel állt a Fideszhez. A Magyar Polgári Szövetséget amúgy nem egyedül hozta létre, hanem a Tőkés László körül csoportosulókkal karöltve.

Tőkés nem vállalt pozíciót abban a pártban.

De ettől még ő volt a csapat legfőbb mentora.

Mellélövés azt állítani, hogy a határon túli magyarok politikájának legfőbb törésvonala jó ideje az Orbán Viktorhoz való viszony, az, hogy elfogadják-e őt minden magyar miniszterelnökének, így a határon túli magyar pártok mindenki fölött lebegő vezetőjének?

Nem mellélövés, ám csupán a felszín. A törésvonal kezdettől az, amiről már beszéltünk: integrálódjunk-e a bukaresti politikába, vagy egyszer és mindenkorra kössük a szekerünket valamelyik magyarországi párthoz. Én az előbbi megoldás, vagyis az önálló RMDSZ-politika mellett tettem le a garast.

Mert bármennyire is egy nemzethez tartozunk, ez egy másik ország, másik politikai élet, s én nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem, csak kizárólag a saját választóink akaratának.

Ha ön már az első Orbán-kormány idején befekszik kicsit Orbán alá, akkor egyrészt meg sem születik az MPP, másrészt ma is ön az RMDSZ elnöke.

Dehogy! Mi közeli kapcsolatban voltunk kezdettől fogva a magyarországi pártokkal, szükségünk is volt a támogatásukra, de nem attól lettem az RMDSZ elnöke, hogy mit mondott egyik vagy másik magyarországi politikus, és nem is emiatt hagytam abba. Fogalmam sincs egyébként, mit kellett volna tennem ahhoz, hogy ne szülessen meg az MPP. Végül is csak azt sikerült bizonyítani ezzel a pártalapítással, hogy minket nem könnyű lenyomni. Az pedig teljes egészében az én döntésem volt, hogy 2011 elején nem indultam az elnöki mandátumért. Senki nem kérte, hogy álljak félre. Igazság szerint az RMDSZ-ben inkább arról próbáltak meggyőzni sokan, hogy maradjak.

2011 elején már ismét Orbán Viktor kormányzott, méghozzá kétharmaddal, s nyilvánvalóvá tette, hogy határon túl kizárólag a mögé beálló pártokat támogatja.

Sok mindent mérlegre tettem akkor persze, és bár nem ezen múlott, a döntésemhez tagadhatatlanul az is hozzájárult, hogy már nem volt felhőtlen a viszonyom a hatalomra kerülő Fidesszel. Pontosan amiatt, amire utaltam:

Orbánék rosszallották, hogy az általam vezetett szervezet más magyarországi pártokkal is jó viszonyra törekedett. De ez nem személyes ügy, hiszen ősrégen ismerjük egymást, volt sok vita, sok egyetértés, sok egyet nem értés. Sose vesztünk össze, sose csaptunk be ajtót, a kettőnk közti konfliktus apránként alakult ki.

Orbán Viktor már a rendszerváltás környékén is gyakran megfordult Erdélyben. Önnel is barátkozott? Bogrács, szalonna, szotyi?

Volt ilyesmi. Régen. Egy darabig Tusnádfürdőre is elmentem nyaranta. Aztán már nem. Harminc év alatt változott az RMDSZ, változtam én, s változott a Fidesz és Orbán Viktor is. Ők talán sokkal többet, mint mi.

Az ön utódja az RMDSZ élén Kelemen Hunor lett. Ő merre viszi a szervezetet?

Őt kérdezze inkább.

Mondják, ön bevitte az RMDSZ-t a román networkbe, Kelemen Hunor pedig fokozatosan kivezeti onnan.

Remélem, nem. De azzal, hogy az RMDSZ 2014 novemberében kilépett a kormánykoalícióból, és később sem került vissza a kormányba, valóban veszített a súlyából. Az is sok szempontból elgondolkoztató, hogy a legutóbbi alkotmánymódosító népszavazáson Székelyföld produkálta a legkisebb részvételt, az országos átlag alig felét. De azt azért nem mondanám, hogy máris úton lennénk kifelé Bukarestből. Inkább aggaszt, hogy a magyar kormány és a román kormány között minimálisra szűkült a kapcsolat. És az is aggaszt, hogy míg a román kormány befolyása nő Brüsszelben, addig az unióval folyamatosan hadakozó magyar vezetésé csökken. A rendszerváltás idején hatalmasat lendített az erdélyi magyarság érdekérvényesítésén, hogy Magyarország a térség legtekintélyesebb államának számított. Maguk a románok is így tekintettek Budapestre, és nagyon nem volt mindegy nekik, hogy a hivatalos magyar politika miként nyilatkozik Romániáról.

Ehhez képest, ha ma Brüsszelben kialakulna egy román–magyar vita, elég nagy valószínűséggel a románoknak adnának igazat.

Persze engem is irritál számos EU-s megoldás, de tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg Erdélyben a magyar megmaradás legfőbb garanciája egy határok nélküli Európai Unió. Annak idején sokan a szemünkre vetették, hogy Magyarország és különösen az erdélyi magyarság, élén az RMDSZ-szel hozzájárult Románia uniós csatlakozásához és NATO-tagságához. Csak azt felejtik el, hogy ez nem kompromisszum volt részünkről, hanem ugyanolyan elemi érdekünk fűződött hozzá, mint a romániai románoknak. Tudtuk, hogy a csatlakozás nem oldja meg az etnikai problémákat, de nekünk is jó, hogy határok nélkül utazhatunk, tanulhatunk, vállalhatunk munkát Európában, s ami a legfontosabb: szabadon mehetünk Magyarországra. Szóval határozottan Európa-párti vagyok.

Pedig Románia EU-csatlakozása bizonyos szempontból nem jött jól a romániai magyar kisebbségnek. Hiszen a rendszerváltások utáni években az etnikai konfliktusoktól tartó nyugat a csatlakozással nagyjából letudta a kelet-európai demokratizálási projektet.

Ami komoly hiba. Életveszélyes az a számos uniós politikus által képviselt gondolat, hogy az unió jövője pusztán gazdasági kérdés. Szerintem legalább annyira a nemzeti, etnikai, nyelvi, regionális sajátosságok kezelésén múlik az együtt maradás.

Az autonómia lehet megoldás a kisebbségeknek?

Igen, persze. Az EU túl sokszínű ahhoz, hogy egységes szabályok alapján működjék. Sokkal inkább hiszek az egyes területekre szabott autonómiák rendszerében.

Hogy kéne kinézzen a székelyföldi autonómia?

Nyilván nem lehet állam az államban, viszont minél több hatáskört kell lehozni Bukarestből, többek közt komoly költségvetési lehetőségekkel, kulturális és oktatási intézmények fölötti rendelkezéssel. A románokkal egyenlő esélyeket kellene adni az erdélyi magyaroknak. Ez nem is lenne olyan nehéz, különösen a Székelyföldön.

Aláírta Pesty László és a Székely Nemzeti Tanács európai autonómiás kezdeményezését?

Nem kérték az aláírásomat.

Tele a net a felhívással.

Az lehet.

Ha személyesen megkeresik, aláírja?

Természetesen.

Pestyéknél, ha jól értem, az lényeg, hogy a sajátos etnikai régiók, így Székelyföld, ne csak az államtól és az anyaországtól kapjanak pénzt, hanem közvetlenül Brüsszeltől is.

Valóban, az erdélyi magyarság jelenleg is jelentős anyagi támogatást kap Magyarországról, ám ez sokszor a román költségvetési támogatást helyettesíti.

A magyarországi segítségre nagy szükség van, de amit Bukarestből meg lehet szerezni, onnan kell kicsikarni, és ami Magyarországról érkezik, azt az esélyegyenlőség megteremtésére kell fordítani.

Kisebbségi helyzetben mindig szükség lesz erre. Ami pedig a brüsszeli költségvetést illeti, az EU-ban jelenleg is léteznek gazdasági fejlesztési régiók egy-egy országon belül, és a brüsszeli támogatás egy részét ezek osztják el. Csakhogy annak idején a lakosságszám és a terület nagysága, tehát statisztikai kritériumok szerint hozták létre ezeket a régiókat, nem vettek figyelembe sem etnikai, sem kulturális szempontokat, így például a két székely megye, Kovászna és Hargita, valamint Maros megye együtt van Brassó, Szeben és Fehér megyével, miközben nincsenek se közös gazdasági érdekeik, se közös földrajzi jellegzetességeik. Első lépésként ezen kellene változtatni sürgősen.

Hogy bírja, hogy lassan tíz éve nem ön mondja meg a tutit?

Bírom.

Mesélik Marosvásárhelyen, hogy „élő szoborként” be-bejár az RMDSZ egykori, kihalt országos központjába, ahonnan amúgy Kelemen Hunorék rég átköltöztek Kolozsvárra.

Be-bejárok.

Elég ennyi?

Nem elég, de van más dolgom is.

Azért remélte, hogy amolyan törzsfőnökként a lemondása után is elirányítgathat a háttérből?

Ha irányítgatni akartam volna, nem hagyom abba.

Annyi eszem azért volt, hogy tudjam, az igazi befolyás nem tekintélyhez, hanem tisztséghez kötődik.

Egyébként tényleg nem könnyű leszokni. Azt szoktam mondani, hogy a politika olyan, mint a drog.

Maradt az írás.

Több ez maradéknál. Sokkal több.

Már bő fél évvel az elnöki lemondása előtt azt nyilatkozta Zelki Jánosnak, hogy: „Rájöttem, nekem az írás a legfontosabb, s azt, hogy az irodalomban tulajdonképpen hallgattam annyi sok évig, nagyon megbántam utólag.” Azért ezen elnyammogna egy pszichológus.

El.

Tényleg bánja, hogy a politikai életmű miatt soványabb lesz az irodalmi oeuvre?

Igazából nem. Fogjuk fel úgy, hogy politikusként olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyek az irodalomban is hasznosíthatóak. Meg aztán el is értem ezt-azt, úgy gondolom.

A politika egy esély volt az élettől, és éltem vele.

Valamit valamiért.

A minap jelent meg kötete Egy mondat a szabadságról címmel. Formailag verseket tartalmaz a kötet, bár egyik-másik inkább esszé. A Fekete-fehér címet viselő mű arról szól, hogy hosszú éveken át reggelente fekete varjúcsapat lepi el a mezőt, aztán a közelben lakótelep épül, ami elűzi a rajt, s fehér sirálycsapat költözik az elárvult földre. Egészen közelről azt is látni, hogy mutatóba maradt néhány varjú, parányi feketék a hatalmas fehérben. Az a költői konklúzió, hogy „néha a fekete a színe a reménynek”.

Néha tényleg az.

Pesszimista?

Nem különösebben. De ne feledjük, hogy ezeket a verseket nem egy húsz-, hanem egy lassan hetvenéves költő írta. Életösszegzés is a kötet, tele a próza felé mutató szabadverssel, köznyelvet használva, a pátoszt az iróniával vegyítve, sztorizva.

Egyszer valahol azt mondta, hogy a versbe nem való minden.

Nem volt igazam, leszámoltam vele. A versbe igenis minden való. Sőt, egyre inkább azt gondolom, hogy minden való mindenbe.

Például?

Például most azzal ültünk le ebben a karanténos időben Skype-olni egy interjúra, hogy a verseskötetemről beszélünk. Ehhez képest már az elején politizálni kezdtem, és maga hagyta.

Baj?

Pont ezt mondom: minden való mindenbe. Például a politika való a verseskötetről szóló interjúba.

Hisz a versben, mint műfajban?

Mit talált a kötetben, amiből azt szűrte le, hogy nem hiszek?

A kötet legutolsó strófájában ezt írja: „Mert amit kitalálsz, nem múlik el, / ha kinyílt a virág, nem hullik el”.

Ebből az következik, hogy nem hiszek a versben?

Az ellenkezője: hisz benne.

Akkor jó. Valamiben kell hinnem.

Jobban hisz a versben, mint a politikában?

A politikából való távozásom egyik oka, hogy nem nagyon hittem már magában a politikában. Illetve abban nem hittem, hogy bennem, politikusban, van még erő fontos és nehéz kérdéseket megoldani.

Nem volt még hatvan, mégis elfáradt, meggyöngült?

Nem én változtam, hanem a politika jellege: rohant a populizmusba. Nemcsak Magyarországon és Romániában, hanem az egész világon. És ez már nem az én terepem.

Inkább hiszek a művészetben, az irodalomban, különösen a versben.

A vers, hasonlóan a politikához, reflexió. Nekem ma hitelesebb reflexió a vers. Így hát írok… Ez elég jó végszó, nem?

Majdnem.

Lesz jobb?

Próbáljuk meg. A kötet címadó verse, Egy mondat a szabadságról, arról tanúskodik, hogy végtelenül csalódott ebben az egész demokráciáskodásban. A műben mesél egy tizennégy éves erdélyi magyar kamasz mondatáról, mely az 1989-es forradalom ihletett pillanatában fogalmazódott meg, s úgy szól, hogy: „Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt!” Aztán pár versszakkal később oda lyukad ki, hogy tönkretették ezt a mondatot, „amit nem bánunk meg soha, de lassan már magunk sem értjük, miért jutott eszünkbe”. Ön is tettestárs ebben a tönkretételben?

Hát persze.

Miben tévedett?

Kommunizmusban éltünk évtizedekig, tudva, hogy az maga a deviancia, a betegség, a társadalom pillanatnyi eltérítése a helyes útról. És akkor egyszer csak az ölünkbe hullott a demokrácia, a társadalmi egészség.

Naivan azt hittem, hogy a demokrácia az emberi társadalom természetes állapota, és ha egyszer elérkezett, akkor magától értetődő, hogy marad is. Megrázó tévedés.

Ma már tudom, hogy a demokráciáért nap mint nap tenni kell, különben a társadalom képes visszaesni a diktatúrába. Szóval, igen, ebben én is tettestárs vagyok.

Nagy József

Kiemelt kép: Biró István /MTI