Un fost cuplu româno-maghiar din Cluj-Napoca a disputat în instanță o speță inedită: dacă fiul lor în vârstă de trei ani va merge la școală cu predare în limba română sau în limba maghiară. După ce fiecare părinte și-a prezentat propria argumentație, instanța a decis ca cel mic să urmeze o școală în limba română, însă decizia nu este definitivă.
Cazul este judecat la Judecătoria Cluj-Napoca, unde magistraţii trebuie să ia o decizie în privinţa educaţiei unui copil de trei ani, care provine dintr-un cuplu româno-maghiar. Cel care a apelat la instanţă este tatăl, un avocat clujean, care vrea să obţină astfel acordul fostei sale partenere de viaţă ca fiul lor de trei ani să fie înscris la grădiniţă la program cu predare în limba română. Micuţul ar avea de benficiat dacă ar urma grădiniţa şi şcoala în limba română, spune el. În schimb, el consideră că educaţia în limba maghiară i-ar limita ulterior băieţelului şansele atât în viaţă, în general, cât şi pe piaţa muncii, pe viitor, notează Făclia de Cluj.
„În primul rând am ţinut ca fiul nostru să meargă la o grădiniţă cu predare în limba română pentru a fi eu sigur că atunci când va creşte voi putea comunica în limba română cu el. Acum stă cu mama şi cu buncii materni şi vorbeşte doar maghiara. Dacă ar merge şi la grădiniţă, iar apoi la o şcoală cu predare în limba maghiară, aş ajunge în situaţia să nu mai pot vorbi cu el pentru că nu va şti limba română. Pe de altă parte, cunoscând bine limba română va avea şanse mai mari de a urma o facultate performantă la noi în ţară, ceea e îi va mări şansele de acces pe piaţa muncii. Nu-l împiedică nimeni să înveţe maghiara. Poate să înveţe cât mai multe limbi, însă trebuie să cunoască în primul rând limba română. E vorba de interesul superior al copilului şi dreptul tatălui de a păstra legături personale cu minorul, dar şi invers”, a spus bărbatul.
În schimb, mama copilului şi-ar dori ca micuţul să urmeze grădiniţă în limba maghiară. „Menţionez şi subliniez faptul că fiul nostru vorbeşte atât limba maghiară, cât şi limba română exact la fel de bine, deşi este vorba de un copil de trei ani. Este adevărat faptul că, eu, mama copilului, sunt de etnie maghiară şi am solicitat în repetate rânduri tatălui acordul acestuia să continue învăţământul în limba maghiară, formă de învăţământ pe care a frecventat-o până în prezent cu acordul tatălui”, spune femeia.
Aceasta a mai afirmat că băieţelul a frecventat creşa în limba maghiară cu acordul tatălui, care nu şi-a pus până acum această problemă. În opinia ei, nu întâmplător bărbatul s-a adresat instanţei după despărţire, iar gestul său ar fi motivat în realitate de răzbunare. „Pledez în faţa instanţei exact cum pledează el şi repet sunt de etnie maghiară, cu gradiniţa şi şcoala absolvită în această limbă. Faptul că am parcurs etapele preşcolare şi şcolare în limba maghiară nu m-a prejudiciat, din contra a fost un privilegiu. Este în interesul copilului să înveţe ambele limbi în mod paralel, având posibilitatea aceasta la grupa maghiară, întrucât curricula grădiniţei prevede programă atât în limba maghiară, cât şi în română. În schimb, dacă frecventează grădiniţa în limba română va avea posibilitatea să înveţe doar o singură limbă, ceea ce este în defavoarea copilului, pe de altă parte limitându-l astfel de a cunoaşte şi cultura şi literatura maghiară”, a adăugat femeia.
Până la urmă, dată fiind poziţia lor ireconciliabilă, bărbatul a apelat la Judecătoria Cluj-Napoca pentru ca instanţa să stabilească limba în care ar urma să fie educat copilul. Şi pentru că procesul se anunţă de durată, până la obţinerea unei sentinţe definitive, tatăl copilului a cerut instanţei să tranşeze disputa prin procedura urgentă conferită de ordonanţa preşedinţială, având în vedere că era perioada înscrierilor la grădiniţă.
Judecătoria Cluj-Napoca a admis solicitarea bărbatului, dispunând înscrierea copilului la grădiniţă în limba română. „Admite în parte cererea de emitere a ordonanţei preşedinţiale înregistartă sub nr. 10206/211/2020 formulată de reclamantul M. V. în contradictoriu cu pârâta B. I.-S.. Suplineşte consimţământul mamei B. I.-S. şi al tatălui M.V. în vederea înscrierii minorului M. V. D., […] la Grădiniţa Bambi situată în Cluj-Napoca, Str. Moţilor nr. 58, judeţul Cluj, în grupa mică, în limba română, pentru anul şcolar 2020-2021”, se arată în încheierea instanţei clujene.
Decizia nu este însă defintivă, iar procesul va continua la Judecătoria Cluj.
Conducerea Universității de Artă Teatrală și Cinematografică din Budapesta a demisionat în semn de protest față de impunerea unui consiliu numit de guvern, iar studenții se pregătesc de proteste.
Senatul Universității și-a motivat decizia de a demisiona afirmând că a fost privat de dreptul său de a decide cu privire la chestiuni bugetare, organizatorice și de personal și nu mai poate reprezenta interesele și valorile universității. Profesorii au avertizat că, dacă nu mai rămâne nimic din autonomia instituției, atunci nu le mai rămâne decât să se retragă fiecare în sălile de cursuri: “E începutul unei noi ere”, a comentat prodecanul Eszter Novák.
Câțiva directori de teatre au demisionat deja în ultimele săptămâni de la catedrele pe care le aveau în Universitatea de Teatru.
O lege adoptată de parlament la începutul acestui an a transferat proprietatea universității de stat către o fundație privată și a respins membrii propuși de Universitate pentru funcții de conducere.
Guvernul, care neagă orice încercare de a cenzura libera exprimare, susține că unele universități vor fi conduse de un consiliu de administrație care va elimina efectiv influența statului asupra lor. Dar, comentează Reuters, câștigarea celui de-al treilea mandat, în 2018, a însemnat pentru Vicktor Orban și un mandat clar primit de la suporterii săi conservatori pentru o schimbare culturală, pe care o definește ca fiind “sfârșitul dominației artistice în Ungaria a liberalilor și a celor de stânga”.
Ministrul Afacerilor Interne, Marcel Vela, a avut o convorbire telefonică cu omologul său ungar, Sandor Pinter, în contextul restricțiilor de circulație pentru cetățenii străini impuse de autoritățile ungare, începând cu 1 septembrie, iar Ungaria a acceptat menținerea în funcțiune a încă patru puncte de trecere a frontierei, suplimentar față de cele opt comunicate inițial. Și ministrul Afacerilor Externe, Bogdan Aurescu, a avut, sâmbătă, o convorbire telefonică cu omologul său de la Budapesta, Péter Szijjártó, acesta din urmă confirmând că tranzitarea teritoriului Ungariei va fi permisă în continuare în aceleaşi condiţii. Oficialul ungar a precizat că regulile care vor fi schimbate se referă la intrarea în Ungaria ca destinaţie finală a călătoriei.
„În această dimineață, ministrul afacerilor interne, Ion Marcel Vela, a avut o convorbire telefonică cu omologul ungar, Sandor Pinter, în contextul restricțiilor de circulație pentru cetățenii străini impuse de autoritățile ungare, începând cu 1 septembrie 2020. Cei doi demnitari au analizat împreună măsurile ce pot fi instituite de partea ungară. La propunerea părții române, Ungaria a acceptat menținerea în funcțiune a încă patru puncte de trecere a frontierei, suplimentar față de cele opt comunicate inițial”, precizează Ministerul Afacerilor Interne într-un comunicat de presă.
Astfel, următoarele puncte de trecere a frontierei sunt deschise pentru tranzitul cetăţenilor români:
PETEA – CSENGERSIMA, destinat traficului internaţional de persoane şi marfă (tranzit)
URZICENI – VÁLLAJ, destinat traficului internaţional de persoane (tranzit)
VALEA LUI MIHAI – NYÍRÁBRÁNY, destinat traficului internaţional de persoane şi marfă (tranzit)
BORŞ – ÁRTÁND, destinat traficului internaţional de persoane şi marfă (tranzit)
VĂRŞAND – GYULA, destinat traficului internaţional de persoane şi marfă (tranzit)
TURNU – BATONYA, destinat traficului internaţional de persoane şi marfă (tranzit)
NĂDLAC – NAGYLAK, destinat traficului internaţional de persoane şi marfă (tranzit)
NĂDLAC 2 (autostradă) – CSANÁDPALOTA, destinat traficului internaţional de persoane şi marfă (tranzit)
CENAD – KISZOMBOR – destinat inclusiv tranzitului lucrătorilor transfrontalieri
CURTICI – LOKOSHAZA (feroviar)
SĂCUIENI – LETAVERTES – destinat tuturor tipurilor de trafic
SALONTA – MEHKERE – destinat inclusiv tranzitului lucrătorilor transfrontalieri
Conform sursei citate, traficul internaţional de marfă nu va fi restricţionat, acesta se va desfăşura în aceleaşi condiţii ca şi până acum.
Cei doi miniștrii au agreat și operaționalizarea în cel mai scurt timp a noului PTF Borș II, ce va fi inaugurat în data de 4 septembrie, precizează MAI.
La invitația ministrului Marcel Vela, cei doi demnitari au stabilit ca la sfârșitul lunii septembrie să aibă o întrevedere în România, pentru a discuta aspecte care țin de relațiile bilaterale dintre cele două ministere, se mai arată în comunicat.
Potrivit MAE român, condiţii de călătorie pentru Ungaria actualizate periodic sunt disponibile la următorul link: http://www.mae.ro/node/51934.
Ministerul reaminteşte că, în prezent, sunt aplicabile următoarele condiţii de tranzit pentru pasageri:
– durata tranzitului să nu depăşească 24 de ore;
– persoanele să nu prezinte simptome specifice infecţiei cu COVID-19;
– să prezinte un document din care să rezulte fără echivoc scopul deplasării şi ţara de destinaţie, respectiv să aibă asigurată intrarea pe teritoriul statului vecin Ungariei, aflat pe ruta de tranzit către ţara de destinaţie.
Úgy két évtizeden át ő határozta meg az erdélyi magyarság politikáját. Tíz éve visszavonult, ír, ahogy tette azt a rendszerváltás előtt is: a minap jelent meg verseskötete Egy mondat a szabadságról címmel. Nagyinterjú a Ceaușescu-világról meg erről a mostaniról, és arról, ami a kettő között létezett.
Hallani, azóta van ismét humora, hogy 2010-ben elhagyta a politikát, kihegyezte a ceruzáit, s két és fél évtized szünet után ismét versírásba fogott.
Azt mondják, hogy politikusként nem volt humorom?
Azt.
Miért, mit mondanak, milyen voltam?
Biztosan akarja tudni?
Hát, ha már így belefutottam.
„Merev, besavanyodott szoboravató.”
Ó.
Egyetért?
Nem nekem kell egyetértenem. De lehet benne valami. Tényleg elég sok szobrot avattam, és a szoboravatás nem valami vidám dolog Erdélyben. Ha például eszembe jut az aradi Szabadság-szobor körüli évtizedes hercehurca, ma sincs nevethetnékem. Pedig az jól végződött.
Ha onnan nézzük, hogy rálelt a régi humorára, nem is olyan rossz a kép.
Akkor nézzük így! A humor egyébként jó dolog, nagyon jó: föloldja a rossz helyzeteket. Ha jobban belegondolok, több elkelne belőle a politikában is. Az erdélyi embert mindig is jellemezte a fanyar humor, én is úgy nőttem fel Székelyföld délkeleti csücskében, Kézdivásárhelyen, hogy a barátaimmal állandóan ugrattuk egymást.
Jobb szeret költőként létezni, mint politikusként?
Mindkét szerepet belaktam, szerettem, szeretem, egyik mivoltomat sem tagadom meg.
Tud igaz lenni mindkettő?
Miért ne? E két szerep megfér egyazon emberben.
Politikusi időszakában jelent meg verse?
Nem nagyon.
Írt verset az alatt?
Csak az elején és a végén. Volt bő tíz év, amikor egyetlen verssort sem írtam le.
Nem sikerült kiszorítani rá heti egy-két órát?
Idő csak-csak akadt volna, de a költészethez másképp kell nézni a világot, mint a politikához.
Hiszen a költő az igazat mondja meg a valódit, a politikus pedig azt, amiről azt gondolja, hogy hozzásegíti a célja eléréséhez, vagyis jobbára lódít. Nem?
Nem éppen. De az igaz, hogy a politikus sok mindent elhallgat. Hadd pontosítom, amit az imént mondtam: a két szerep megfér egyazon emberben, csak nem egyszerre. Nem lehet csak úgy átállni, aztán vissza, s megint át, s újra vissza. Megjegyzem, karrierpolitikus sose lett belőlem. Ha úgy tetszik: botcsinálta politikus voltam.
Milyen bot csinálta?
A felelősségérzet. Értelmiségiként, egy irodalmi lap szerkesztőségéből kerültem a politikába, költőként ismertek Erdély-szerte és valamelyest Magyarországon is. Magától értetődő volt, hogy amint megbukott a Ceaușescu-diktatúra, ott voltam az új magyar érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ alapítói között.
Simán átkattant a költőagy politikusaggyá?
Bármennyire őszinte is a költő, a közlésének éppúgy van címzettje, mint egy politikus mondanivalójának, beszédmódjukat mindketten az elképzelt közönségükhöz igazítják.
A baj az, hogy a politika mára világszerte közvélemény-kutatássá silányodott. Persze kell ismerni a közvéleményt, fontos reagálni rá, de az gazemberség, amikor valakit kizárólag a közvéleménynek való tetszés vezet, így szerez és tart meg hatalmat.
Egy politikusnál egyformán kapitális hiba, ha mindig tetszeni akar, és az is, ha csökönyösen mondja a magáét, és nem érdekli a közvélemény.
Markó Béla a Thália Színház Mikroszínpadán 2014. április 11-én, a költészet napján. Fotó: Kovács Tamás /MTI
Sötét időben vállalt először közéleti szerepet: a Ceaușescu-éra kellős közepén, 1978-ban, huszonhét évesen lépett be a Romániai Írók Szövetségébe. Mi a csudáért?
Az a szövetség a diktatúra minden szorítása ellenére egy viszonylag toleráns, nyitott, olykor a kommunista párt vezetőségével is konfrontálódó, bizonyos értelemben ellenzéki szervezet volt. Amelyből örvendetesen hiányzott a Ceaușescu-rendszert már a hetvenes évek elejétől egyre erősebben átható nacionalizmus. Minket ott magyarként semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem ért.
Hogyan tervezte akkoriban az életét?
Számos erdélyi magyar értelmiségivel ellentétben én a legkeményebb években sem kívántam elmenni. Dacára annak, hogy a „maradjunk itthon, tartsunk ki” ideája a nyolcvanas évekre elillant, és a vége felé, aki valahogy kijutott Romániából, esze ágában nem volt visszatérni. Rengetegen kötöttek névházasságot magyarországiakkal, mások a szökést is megkockáztatták, bár a lebukás kemény retorzióval járt.
Megvetette a disszidenseket?
Dehogy. Mindenkinek egy élete van, és nem lehetett látni, hogy ebben a mi egy életünkben összedől a diktatúra. Legföljebb abban reménykedtünk, hogy idővel enyhül a nyomás, s valamelyest demokratizálódik a titkosszolgálatok által felügyelt beteg világ. Egyébként 1989 nyarán a saját öcsém is átszökött a zöldhatáron Magyarországra.
Ön tanári diplomát szerzett, majd francia nyelvet oktatott egy általános iskolában, onnan 1976-ban igazolt a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz szerkesztőnek, s maradt is ott egészen 1989-ig. Volt értelme, hatása diktatúrában irodalmi lapot csinálni?
Az irodalmi folyóiratok vagy a napilapok irodalmi mellékletei csak sok kompromisszum árán jelenhettek meg. Az Igaz Szó fele-harmada gyakran olvashatatlan volt, ugyanis pártkongresszusi határozatokat és hasonló szövegeket tartalmazott. Viszont ami maradt, azt igyekeztünk minőségi szépirodalommal tölteni.
Sikerült?
Volt, hogy sikerült, volt, hogy nem. Nem mindent engedtek közölni.
Előzetes vagy utólagos cenzúra volt?
Egy ideig a lapszámokat megjelenés előtt be kellett küldeni a belügyminisztériumhoz tartozó cenzori hivatalba. Minden megyében volt ilyen hivatal. Aztán mivel a rezsim rászorult a gazdasági-pénzügyi támogatásra, igyekezett a jobbik arcát mutatni Nyugat-Európa felé, 1977 körül úgymond megszüntették a cenzúrát. A valóságban viszont nemhogy megszűnt volna, inkább durvult az ellenőrzés, ami a kommunista párt sajtóosztályának lett a feladata. Onnantól azt mondták, hogy megjelenés után ellenőrzik a lapokat, csakhogy rendre találtak kivetnivalót, így a főszerkesztők hamarosan visszatértek a régi módihoz, és informálisan előre bemutatták a tartalmat.
Ön is járt be a cenzorokhoz?
Az szerencsére a főszerkesztőre hárult. Én a művészeti, majd a világirodalmi rovatot szerkesztettem, utóbb a versrovatot és a diákrovatot is. Ugyan gúzsba kötve kellett táncolni, de igyekeztünk tágítani a határainkat.
A Securitatével való találkozást viszont nem úszta meg. Olyannyira, hogy 2005-ben a Cotidianul című román napilap azzal vádolta meg, hogy annak idején együttműködött a titkosszolgálattal.
Abban a rendszerben senki, aki a sajtóban dolgozott, nem úszhatta meg, hogy a szekusok időnként ne szálljanak rá, de ettől még nem lett ügynök az ember.
Az 1990-es rendszerváltás után, amint hozzáfértünk a Securitate dossziéihoz, első dolgom volt nyilvánosságra hozni a rám vonatkozó többéves, vaskos megfigyelési anyagot. Amiből kiderül, hogy a szerkesztőségi beszélgetéseket rendszeresen rögzítették, sőt, 1986-tól három éven át éjjel-nappal lehallgattak engem a lakásomon is „nacionalista, irredenta megnyilvánulások miatt”.
Egyébként már egyetemi hallgató koromban bevittek a Securitatéra, miután tagja és két éven át elnöke voltam egy kolozsvári irodalmi körnek, ahol péntek esténként olykor százan is összegyűltünk.
Hogyan zajlott az első találkozás az elhárítással? Korbács vagy kalács?
Is. Az egyetemi hallgatókért felelős tiszt megfenyegetett, hogy büntetőjogi következménye lehet annak, amiket összehordunk az estjeinken. Aztán ígérgetett, hogy amennyiben együttműködöm, könnyebb lesz a pályám, gyorsabb az előrejutásom, mehetek külföldre, elnyerhetek ösztöndíjakat.
Mire ön?
Gyűlöltem őket. Mint sokan mások.
És?
Természetesen nemet mondtam.
Mire ők?
Elengedtek, s aztán még egyszer-kétszer próbálkoztak, míg szerkesztő nem lettem a lapnál.
Fotó: Beliczay László /MTI
Pofon csattant valaha?
Még diákkoromban egyetlenegyszer fenyegettek vele, de akkor sem ütöttek meg. Később aztán, már Marosvásárhelyen a minket figyelő securitatés tisztek nyíltan bejártak a főszerkesztőhöz és a helyetteséhez, s velünk is igyekeztek barátkozni, mint utóbb kiderült, néhány kollégámnál nem is sikertelenül.
A Securitate egy ma már elképzelhetetlenül rettegett intézmény volt, átszőtte a társadalmat. Volt, aki beleroppant a vele való küzdelembe, és feladta a szabadságát, más küzdött, s igyekezett egyéni stratégia mentén fenntartani magának a szabadság illúzióját.
De az ordas hazugság, hogy lehetetlen volt visszautasítani a beszervezési ajánlatot.
Ön mivel tartotta fenn a privát szabadság illúzióját?
Például azzal, hogy megjelentek verseim Magyarországon, noha Romániában nem kaptam rá engedélyt.
Hogyan kerültek magyarországi szerkesztőségekhez a versei?
Úgy, hogy a magyarországi barátaim befele könyveket hoztak, kifelé a kéziratainkat csempészték.
A nyolcvanas években keringett Magyarországon egy erdélyi magyar újságban megjelent, Ceaușescut éltető, a személyi kultusz jegyében fogant vers stencilezett másolata, amit ideát az én akkori középiskolás generációm borzongva fogadott. Pláne, amikor észrevettük, hogy a sorok első betűi összeolvasva azt a szót adják ki, hogy „DIKTÁTOR”.
Két ilyesmire is emlékszem, ráadásul az egyiknek olyasvalaki volt a szerzője, aki addig, megvetendő módon, éveken át szakmányban gyártotta az udvari verseket. Aztán egyszer csak kitalált egy ilyesmit, ami tán pont a szerző kiemelkedő megbízhatósága okán csúszott át a cenzúrán. Olykor elképesztő sorsokat rajzolt a diktatúra.
Jó volt Erdélyben magyar irodalmárnak, lapszerkesztőnek lenni?
Jobb volt, mint nem annak lenni. Jutott idő írásra, utazhattunk író-olvasó találkozókra, kapcsolatot tarthattunk kollégákkal. Az írókra jelentős közfigyelem irányult, hiszen mi legalább megszólalhattunk a nyilvánosságban.
A tisztességesebbje a szövegeiben jelezte a rendszer abszurditását, akár csupán egyetlen félmondattal.
A kompromisszumok és az ellenkezések állandó libikókájában ültünk, ami Romániában dermesztőbb volt, mint bárhol másutt a kelet-európai tömbben.
Kelet-Európa rendszerváltásai vértelenül zajlottak. Az egyetlen kivétel Románia, ahol a tömegbe lövetett a diktátor, majd egy fura átmeneti hatalom kivégezte őt és a feleségét. Mi okozta Ceaușescuék vesztét?
A többi szocialista ország kommunista pártjai időben kisebb-nagyobb engedményeket tettek, remélve, hogy így akár politikailag is túlélhetik a feltartóztathatatlanul közeledő változásokat. Annyit mindenesetre elértek, hogy békés volt az átmenet. Ceaușescu viszont rögeszmésen ragaszkodott a román államadósság visszafizetéséhez, a megszorításokhoz, az utolsó években szó szerint éhezett az ország, nem volt áram, nem volt benzin, nem volt meleg víz. A nyomor olyan indulatokat gerjesztett az emberekben, hogy lehetetlen volt megúszni a véres átmenetet.
Ezzel együtt tulajdonképpen csak akkor döbbent rá mindenki, hogy most már nincs visszaút, bármi áron véget kell vetni a rendszernek, amikor 1989. december 17-én, ha jól emlékszem, a Kossuth Rádióban, meghallottuk a temesvári puskalövéseket.
Ugyanis addig a tömegek, vagyis a nép elleni fegyveres erőszakot a kommunista rezsim minden képmutatása, aljassága ellenére teljességgel elképzelhetetlennek tartottuk. Az a puskaropogás azt jelentette, hogy az utolsókat rúgja a diktatúra. December 21-én délután, akárcsak a bukarestiek vagy kolozsváriak, Marosvásárhely népe is kivonult az utcára, én is a tüntetők között voltam. Másnap délre összeomlott a rendszer.
Ott engedtünk el egy korábbi szálat, hogy amint bukott Ceaușescu, ön magától értetődő módon bekerült az RMDSZ Maros megyei alapítói közé. Miért volt ez magától értetődő?
Íróként, szerkesztőként a közélet részesei voltunk, afféle ellenzékiek, és hát ki más alapította volna meg az első demokratikus magyar szervezetet Romániában, ha nem mi.
Mikor kezdtek szervezkedni?
Néhány évvel Gorbacsov szovjetunióbeli hatalomra jutását követően már érződött, hogy valami történni fog. Ma már szinte gyermeteg kalandnak tűnik, hogy 1989 kora őszén az egyik barátunk lakásán összegyűlve „földalatti” magyar szervezet megalakításáról döntöttünk, és hogy meg kell kezdeni a felkészülést egy új rendszerre. De ez a szervezet persze formailag nem létezett, nem is létezhetett, a későbbi RMDSZ-hez sem volt közvetlen köze.
Konkrétan mit csináltak a gyűléseiken?
A remélt jövőről beszélgettünk.
Féltek?
Persze. Kockázatos vállalkozás volt. Az ilyesmiért börtön járt.
Markó Béla, az RMDSZ elnökeként a Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésén beszél 2010-ben. Fotó: Haáz Sándor /MTI
Kikkel osztozott az illegalitásban?
Volt köztünk író, költő, mérnök, tanár, összesen úgy tíz ember.
Mi lett velük?
Béres András barátom alapítója a Maros megyei RMDSZ-nek, utóbb oktatási államtitkár lett, András Imre pedig képviselő volt az első parlamenti ciklusban. A többiek így vagy úgy szintén politizáltak rövid ideig, de aztán maradtak a civil életben.
Ön azonnal az országos politika élvonalába került. Az RMDSZ-ben az első perctől országos elnökségi tag, 1993 és 2011 között a szövetség elnöke úgy, hogy 1999 után még ellenjelöltje sem volt. 1990-től egészen 2016-ig szenátor, közben 2004 és 2007 között a román kormány művelődési, oktatási és európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese, majd 2009 és 2012 között ismét miniszterelnök-helyettes. Milyen képességek kellettek ehhez a karrierhez? Elszántság és vasakarat?
Sokkal inkább gyöngeség.
Hogy?
Ha onnan nézem a dolgot, hogy szerettem az eredeti hivatásomat, az írást, a lapszerkesztést, akkor az bizony gyöngeség, hogy hagytam magam belesodorni a nagypolitikába. Végül is az motivált, hogy ily módon többet tehetek a saját közösségemért, és mivel íróként sokan ismertek, tiszteltek, nyilvánvaló volt, hogy hasznára lehetek az RMDSZ-nek. És nem szándékoztam hosszú távon a politikában maradni.
Kellett érteni valamennyire a politikusi szakmához?
Senki nem értett hozzá. Noha én sem készültem politikusnak, az olvasmányaim már jóval korábban ebbe az irányba mutattak, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt átrágtam magam a huszadik századi magyar politikatörténeten, különösen a két világháború közötti erdélyi politika dokumentumain. Már amihez hozzáfértem.
Mit gondolt Erdély jövőjéről?
Erdély helyzetét megoldatlannak gondoltam, úgy ítéltem, előbb-utóbb rendezni kell ezt a kérdést. Mindig is hittem abban, hogy ez nem maradhat így, az etnikai elnyomás megszüntethető, és ki lehet alakítani egy méltányos román–magyar együttélési modellt.
Gyerekként mi a Székelyföldön, ahol románokkal alig-alig találkoztunk, és hát a történelmet sem nagyon ismertük, abban is reménykedtünk, hogy Erdély egyszer ismét Magyarországhoz kerül.
Felnőttként már nem reménykedett ebben?
Erdély nem kerülhet Magyarországhoz, ugyanis régóta többségben vannak a románok, ma pedig huszonvalahány százalék magyar és hetvenvalahány százalék román lakik itt. A helyzetet bonyolítja, hogy még ez a huszonvalahány százalék sem homogén eloszlású, ugyanis Erdély keleti részén, vagyis a magyar határtól távolabb eső felén, Székelyföld két megyéjében koncentrálódik a magyar népesség, ott hetven-nyolcvan százalékos többségben vagyunk, másutt viszont kisebbségben vagy szórványban.
Mindez önmagában értelmetlenné teszi a folytonos kesergést Erdély hovatartozása miatt.
Az más kérdés, hogy ami most van, az rossz, és Erdély számára ki kellene alakítani valamilyen sajátos közigazgatási státust. Ezért kellene küzdeni.
Elkente a választ arra a kérdésre, hogy milyen képességek kellettek az extra gyors politikai karrierhez?
Mert az öndicséret gyalázat.
Sebaj.
Tele vagyunk dicsekvő politikusokkal, Romániában éppúgy, mint Magyarországon.
Szóval? Sok-sok furmányra volt szüksége?
Olykor tán arra is. Az RMDSZ különös képződmény, ahol nem hagyományos pártpolitikusi erényekre van szükség. Sose ideológiai alapon politizáltam, ugyanis az volt a dolgom, hogy együtt tartsam a különböző véleménycsoportokat, ideológiákat, jobboldaliakat és baloldaliakat, a Székelyföld radikálisait a vegyes vidéken, kisebbségben élők mérsékeltjeivel. Az RMDSZ érdekvédelmi szervezet, annak is alapítottuk, tiltakoztam, ha be akartak sorolni bennünket akár jobbra, akár balra. Van személyes meggyőződésem, de az én feladatom a teljes magyar közösség képviselete volt. A legfontosabb tulajdonságom az integrálási képesség, az empátia, mindez úgy, hogy a megértés soha nem jelentette a vélemények kritikátlan elfogadását.
A visszavonulása előtt két évvel, 2009-ben nyilatkozta, hogy sokat tanult a román külpolitikusoktól, akik a magyarok németes, racionalitáson, pedantérián alapuló ügyvezetése helyett a rugalmas, hajlékony, bizánci mozdulatokat kedvelik.
Súlyos hiba, s mi, magyarok a történelmünk során gyakran el is követtük, mindannyiszor nagy árat fizetve érte, hogy lenézően balkáninak minősítettük a tőlünk délre, keletre fekvő nemzeteket, és rendetlen, zavaros működésű káoszként tekintettünk a világukra. Attól tartok, általában a gyengeségünket leplezve vallottuk különbnek magunkat.
Ma is hallani olyat, hogy „tessék megnézni és összehasonlítani az erdélyi magyar falvakat a román falvakkal, és üvölt a különbség”. Rendben, hasonlítsuk össze, tényleg van különbség, de aztán a romániai szász falvakkal vessük össze a mieinket, és rádöbbenünk, hogy minden viszonylagos.
Szóval szerintem fogadjuk el: a bizánci kultúra éppen olyan rafinált, mint a nyugati, csak más a logikája.
Ön is elbizánciasodott a politikában töltött évei alatt?
Magyarként ostobaság lenne bizáncivá válni, de Bukarestben politizálni kizárólag akkor érdemes, ha ismerjük a partner vagy ellenfél mentalitását, gondolkodásmódját.
Mi a különbség a nyugati és a bizáncias politizálás között?
Nyugaton, ha abban maradtunk, hogy tízkor tárgyalás, akkor tízre mindenki megkávézva ül a helyén, és rögtön belevágunk.
A bizánci világban tíz előtt senki meg nem érkezik, negyed tizenegykor kér egy feketét, a jegyzetei után kotor, beszélget, tapogatózik, elmeséli, mi van a gyerekkel, a családdal, és fél körül, mikorra mindenki kellően ellazul, jöhet a lényeg.
Németes attitűddel az utóbbi rettentő idegesítő, elviselhetetlen, az ember tűkön ül, titkon a noteszébe les, hogy mi mindent kell még ma letárgyalni, megoldani, és ezek biztos azért húzzák az időt, hogy a napirendi pontok zömére ne kerüljön sor.
Ön hogy vitte át ezt az akadályt?
Idő kellett beleszokni. De kellett ahhoz, hogy eredményt tudjak felmutatni. Arra is rá kellett jönnöm, hogy ennek a lazaságnak is megvan a haszna. Az ilyen bemelegítés után nehezebb összeveszni.
Fotó: Földi Imre /MTI
Ismeri a Csíki Sör tulajdonosának, Lénárd Istvánnak a tárgyalási technikáját?
Nem ugrik be.
Ezt nyilatkozta nekünk: „Én, ha politikus lennék, az biztos, hogy a román politikai elittel együtt járnék vadászni, madarászni, csipkebogyót szedni. És azt mondanám madarászás közben a románnak, hogy „te, figyelj, lehessen most már a földrajzot is magyarul tanulni az iskolában, hát nem tök mindegy az nektek?!”. És nekem belemenne, mert ismerem a románt, tudom, hogyan kell hozzá szólni, nem erőből próbálkoznék. Erőből akkor lehet, ha van erő. És nekünk nincs erőnk.”
Ez nekem már túl bizánci. Annyiban egyetértek, hogy bizonyos helyzetben többet ésszel, mint erővel. Azzal viszont nem értek egyet, hogy nincs erőnk. Ugyanis van szavunk és szavazatunk a román parlamentben. És van szavunk és szavazatunk Brüsszelben.
Nem pofozkodik, csak kevesebbet teorizál. Nagyinterjú a Csíki Sör tulajával, aki egyúttal: építési vállalkozó, nyúltenyésztő, viperafarmer, dróngyáros, kriptovaluta-tulajdonos, valamint patakokra vízerőműveket emel, és határon túliként üzletet épít a halálon túli üzenetekre.
Ön sose csipkebogyózott románokkal?
Aki szereti, csinálja, nekem nem a műfajom. Nem járok vadászni, és a politikában az állandó barátkozásnak, együtt reggelizgetésnek, ebédelgetésnek, vacsorázgatásnak sem vagyok híve. Sose akartam olyanná válni, mint a román politikusok, sose akartam teljesen integrálódni, inkább magát az RMDSZ-t akartam integrálni, de azt is a másságunk megtartásával. És ezt respektálták a románok. Ismétlem, nem hasonulni kell, hanem megismerni és megérteni azt, akivel tárgyalsz.
Az első perctől két fontos dilemma áll az RMDSZ előtt. Az egyik a magyarországi pártokhoz való viszony: kiválasztani az egyik oldalt, és tőle remélni pénzt, támogatást, vagy egyenlő távolságot, közelséget tartani az összes szereplőtől, szereplővel. A másik dilemma belpolitikai: szigorúan etnikai alapon politizálva önállóan próbálni meg bejutni a román parlamentbe, vagy csapódni valamelyik nagy román párthoz, és választásokon a mérleg nyelve szerepre törekedve, koalíciós társként érni el a kisebbségben élő magyarságot segítő eredményeket.
Az elsőre az a válaszom, hogy meg kell őrizni az önállóságunkat, egyetlen magyarországi párthoz sem szabad hozzákötni a szekerünket, miközben igenis számítani kell a mindenkori magyar kormány és Magyarország támogatására, függetlenül attól, hogy melyik párté a hatalom. A másik válaszom pedig úgy szól, hogy természetesen jelen kell lenni a román belpolitikában. Támogathat minket Magyarország, sőt, akár a teljes Nyugat is, ha Bukarestben érdemben nem vagyunk jelen, akkor legfeljebb elvi engedményeket érhetünk el.
Mindig kormányra törekedtek.
De nem bármi áron. Kizárólag akkor mentünk bele koalícióba, ha a közös programba bekerültek fontos követeléseink, s azok megvalósítására garanciát kaptunk.
Mit adtak cserébe?
A szavazatainkat a parlamentben.
Megesik, hogy az RMDSZ kap szavazatokat szövetséges román párttól. A leglátványosabb példája ennek a legutóbbi EP-választás, amikor az RMDSZ úgy csúszott át a választási küszöb fölött, hogy váratlanul sokan voksoltak rá majdhogynem szín román megyékben. Állítólag a román szocdemek mozgósították az aktivistáikat.
Sok minden elképzelhető, de egyezzünk meg, hogy ezek inkább csak spekulációk. Nekem erről egyébként nincs információm, hiszen ez már nem az én elnökségem idején történt. Tapasztalatom sincs arról, hogy egy román párt valaha is ily módon segített volna. Amúgy az ötszázalékos küszöb átlépése régebben nem nagyon került veszélybe.
Rendre hat–hét százalék körüli eredményt értek el. Az se sok.
Nem.
Csakhogy hat és fél százaléknyi magyar van Romániában. Ezzel kell számolnunk. De a választásokon a bejutáshoz elég.
És a királycsináláshoz is. Vagyis az érdekérvényesítéshez.
Vagyis mindenki jól járt.
Majdnem mindenki. A partnereink tudták, ha mi egyezséget kötünk, azt betartjuk, hiszen azt akarjuk, hogy javuljon a helyzet Romániában, és ezáltal javuljon a romániai magyarok helyzete is.
Az igazán felelős román politikusok azt is megértették: pillanatnyilag ugyan kompromisszum a magyarokkal szövetkezni, de távlatilag sokkal jobb a parlamentben, a kormányban folytatni le a román–magyar vitákat, mint a politikán kívül, esetleg az utcán.
Kelet-Európában az etnikai problémákat a rendszerváltások utáni években nyersen rendezték le, lásd a véres, eszeveszett délszláv háborút, ami ráadásul sok mindent nem oldott meg. Románia, jelentős részben az RMDSZ-nek köszönhetően, megúszta a vérontást, sőt, kisebbségpolitikájával pozitív üzenetet fogalmazott meg a világ felé. Csupán polgári engedetlenséggel vagy utcai tüntetésekkel semmit nem érünk el, ráadásul mi arra is emlékszünk, hogyan nézett ki Marosvásárhely 1990 márciusában.
A kritikusai szerint ön már a kezdet kezdetén elárulta a magyar érdeket, amikor a kilencvenes évek elején az RMDSZ-es kollégáit, Borbély Lászlót, Frunda Györgyöt és Tokay Györgyöt elküldte a Fekete-tenger partján fekvő Neptun városába, ahol egy titkos találkozón lényegében felhatalmazás nélkül kötöttek paktumot a romániai magyarság nevében a román hatalom képviselőivel.
A dolog annyira volt titkos, hogy egy ország-világ előtt ismert amerikai szervezet, a Project on Ethnic Relations hozta össze a találkozót. Mégpedig azzal a kendőzetlen szándékkal, hogy a későbbi esetleges etnikai konfliktusok megelőzése érdekében közös asztalhoz ültesse a romániai románokat és magyarokat. Persze azok, akik ellenezték az RMDSZ részvételét a román politikában, utóbb azt a látszatot keltették, hogy Neptunban mi feladtuk az autonómiaigényünket.
Borbélyéknak még csak az RMDSZ-től sem volt mandátumuk a tárgyalásra.
Nem is az RMDSZ nevében tárgyaltak.
Hanem?
Hanem befolyásos RMDSZ-es politikusokként.
Az nem ugyanaz?
Nem. Éppen ezért semmiféle paktumot nem kötöttek, nem is köthettek.
Akkor mi értelme volt a találkozónak?
Az, hogy Neptunnak és az azt követő egyeztetéseknek köszönhetően beindult a párbeszéd. És ennek nyomán a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen, ahol a magyar nyelv és irodalom szakot kivéve akkor még nem volt magyar nyelvű oktatás, több száz magyar helyet hirdettek meg a következő tanévre különböző szakokon. Hogy csak egyetlen példát említsek.
Neptun kapcsán az RMDSZ-en belül éles konfliktus alakult ki.
Amit sikeresen kezeltünk, és mi tagadás, a végén én személy szerint is megerősödve jöttem ki belőle.
Miben erősödött?
Abban, hogy a szervezeten belül egymással szemben álló két tábor elfogadta, hogy az RMDSZ képviseletét illetően az utolsó szó mindig az elnöké, vagyis abban az időben az enyém. Az én felhatalmazásom nélkül senki nem tárgyalhatott sem Bukarestben, sem külföldön. Budapesten sem.
Tőkés László is elfogadta ezt?
Kénytelen volt. Az ellentábor vezéreként ő támadta legélesebben a neptuni találkozót. Aztán úgy alakult, hogy amikor két évvel később ugyanez az amerikai alapítvány Atlantában szervezett egy találkozót, ahova meghívták az RMDSZ-t és a vezető román pártok képviselőit, velem és néhány kollégámmal együtt maga Tőkés László is részt vett a rendezvényen. Amivel lényegében szertefoszlatta a Neptun-legendát, és hitelesítette a párbeszédet, bár ennek ellenére egykori hívei azóta is elő-előhúzzák a naftalinból ezt az ügyet.
Abban van önnek felelőssége, hogy a romániai magyarság legismertebb, ikonikus alakját, Tőkés Lászlót nem sikerült integrálni az RMDSZ-be?
Mindig kettőn áll a vásár. Azért, noha kezdettől feszült köztünk konfliktus, elég sokáig sikerült együtt dolgozni. Nem sokan bírták volna vele egy bő évtizeden át az állandó vitát.
Tőkés kezdettől az RMDSZ tiszteletbeli elnöke volt, ám már 1996-ban tiltakozott az RMDSZ-nek a kormánykoalícióban való részvétele ellen.
Akkor nyilván dühös voltam, de utólag azt mondom, lehet, hogy jól jött ez az ellenkezés.
Jól jött?
Igen, mert azzal, hogy felsorolta az érveit, módunk nyílt megcáfolni azokat.
Meggyőzniük viszont nem sikerült őt, és Tőkés 2000-re odáig jutott, hogy a romániai parlamenti választások előtt arra szólította fel a magyarságot, hogy ne szavazzon az RMDSZ-re.
Ekkor telt be a pohár, közben a bíróságon is megtámadta az RMDSZ-t.
Enyhén szólva is abszurd történet egy magyar–magyar politikai vitában a román igazságszolgáltatáshoz fordulni.
Így aztán 2003-ban megszüntettük a tiszteletbeli elnöki tisztséget, ezáltal Tőkés László kikerült az RMDSZ vezetéséből.
És megszervezte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot.
Amivel nem jutott túl messze. Tőkés László nem igazán közösségi ember, általában csak akkor vetette alá magát a közösségi döntéseknek, ha azok egybeestek az ő véleményével. Már a kezdet kezdetén sem ismerte fel igazán a számára kínálkozó esélyt, és az erdélyi magyarság szempontjából is történelmi lehetőséget szalasztott el, hiszen a romániai forradalomban vitt szerepe miatt hatalmas tekintéllyel lépett be a politikába. Óriási befolyásra tehetett volna szert Bukarestben, mert nagyon sok román is hálás volt a temesvári szerepéért. A román politikusok egy része meg félt tőle, legyünk őszinték.
A szakítás után is futottak még egy-két kört. Az unióhoz csatlakozó Románia első EP-választásán, 2007-ben próbáltak együttműködni, de nem sikerült, Tőkés független jelöltként indult, három százalékot szerezve simán mandátumhoz jutott, miközben az RMDSZ alig ugrotta meg a pártminimum öt százalékot. Ön milyen tanulságot vont le mindebből?
Azt, hogy még egyszer ilyen borotvaélhelyzetet nem idézhetünk elő. Ezért 2009-ben, az általános EP-választáson minden erőmmel azon voltam, hogy összekalapáljuk az együttműködést Tőkés Lászlóval. Szerencsére ő is tisztában volt azzal, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, vagyis ha ismét függetlenként indul, aligha jut ki Brüsszelbe.
Tőkés László EP-képviselő. Fotó: Boda L. Gergely /MTI
A tárgyalás finisében ön olyan bizáncosat húzott, hogy még a saját kollégáit is meglepte.
Igen, az utolsó egyeztetés mélypontján, amikor már úgy tűnt, hogy kifutunk az időből, felvetettem Tőkésnek, hogy akár a lista élére is feltesszük őt. Ezen annyira meglepődött, hogy azonnal elfogadta az ajánlatot. Jól is tette, mert bejutott, és az Európai Parlament egyik alelnöke lett belőle. És az RMDSZ is jól járt, hiszen ez az egyezség közel kilenc százalékot, összesen három mandátumot hozott.
Ön pedig kapott hideget-meleget az RMDSZ-ben, hogy az ő megkérdezésük nélkül tette meg a végső ajánlatot.
Morogtak, és tökéletesen igazuk volt abban, hogy nem ajánlatos konzultáció nélkül dönteni egy sokszínű szervezetben, de végül is az eredmény engem igazolt. Meg aztán az előre bejelentett meglepetés nem meglepetés.
Tőkés nem volt hálás.
Fogalmazzunk pontosan: Brüsszelbe kijutva mindent megtett, hogy levakarja magáról, hogy az RMDSZ színeiben jutott ki.
Nem csak Tőkés pártosodott. Időközben, 2004-ben, az RMDSZ-ből kilépő Szász Jenő vezetésével létrejött az utóbb Magyar Polgári Párt néven futó Magyar Polgári Szövetség. Szásznak négy évébe telt bejegyeztetni a formációt, és a csúszásért önt tette felelőssé, nem alaptalanul, hiszen néhány RMDSZ-es a támogatói aláírások érvényességét vitatva óvást nyújtott be.
Az, hogy néhány RMDSZ-es óvott, nem azt jelenti, hogy az RMDSZ óvott. Az RMDSZ-nek rengeteg tagja van, valamikor több százezerrel számoltunk.
Ismét bizánciaskodott, mint Neptunnál?
Maradjunk annyiban, hogy nem keseredtem el attól, hogy valaki óvott.
Szász Jenő 2012-ben Orbán Viktor felkérésére a magyarországi Nemzetstratégiai Intézet vezetője lett. Meglepte ez önt?
Nem. Szász az RMDSZ mellett működő ifjúsági mozgalomban, az RMDSZ országos választmányának, vagyis a Szövetségi Képviselők Tanácsának a tagjaként is közel állt a Fideszhez. A Magyar Polgári Szövetséget amúgy nem egyedül hozta létre, hanem a Tőkés László körül csoportosulókkal karöltve.
Tőkés nem vállalt pozíciót abban a pártban.
De ettől még ő volt a csapat legfőbb mentora.
Mellélövés azt állítani, hogy a határon túli magyarok politikájának legfőbb törésvonala jó ideje az Orbán Viktorhoz való viszony, az, hogy elfogadják-e őt minden magyar miniszterelnökének, így a határon túli magyar pártok mindenki fölött lebegő vezetőjének?
Nem mellélövés, ám csupán a felszín. A törésvonal kezdettől az, amiről már beszéltünk: integrálódjunk-e a bukaresti politikába, vagy egyszer és mindenkorra kössük a szekerünket valamelyik magyarországi párthoz. Én az előbbi megoldás, vagyis az önálló RMDSZ-politika mellett tettem le a garast.
Mert bármennyire is egy nemzethez tartozunk, ez egy másik ország, másik politikai élet, s én nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem, csak kizárólag a saját választóink akaratának.
Ha ön már az első Orbán-kormány idején befekszik kicsit Orbán alá, akkor egyrészt meg sem születik az MPP, másrészt ma is ön az RMDSZ elnöke.
Dehogy! Mi közeli kapcsolatban voltunk kezdettől fogva a magyarországi pártokkal, szükségünk is volt a támogatásukra, de nem attól lettem az RMDSZ elnöke, hogy mit mondott egyik vagy másik magyarországi politikus, és nem is emiatt hagytam abba. Fogalmam sincs egyébként, mit kellett volna tennem ahhoz, hogy ne szülessen meg az MPP. Végül is csak azt sikerült bizonyítani ezzel a pártalapítással, hogy minket nem könnyű lenyomni. Az pedig teljes egészében az én döntésem volt, hogy 2011 elején nem indultam az elnöki mandátumért. Senki nem kérte, hogy álljak félre. Igazság szerint az RMDSZ-ben inkább arról próbáltak meggyőzni sokan, hogy maradjak.
2011 elején már ismét Orbán Viktor kormányzott, méghozzá kétharmaddal, s nyilvánvalóvá tette, hogy határon túl kizárólag a mögé beálló pártokat támogatja.
Sok mindent mérlegre tettem akkor persze, és bár nem ezen múlott, a döntésemhez tagadhatatlanul az is hozzájárult, hogy már nem volt felhőtlen a viszonyom a hatalomra kerülő Fidesszel. Pontosan amiatt, amire utaltam:
Orbánék rosszallották, hogy az általam vezetett szervezet más magyarországi pártokkal is jó viszonyra törekedett. De ez nem személyes ügy, hiszen ősrégen ismerjük egymást, volt sok vita, sok egyetértés, sok egyet nem értés. Sose vesztünk össze, sose csaptunk be ajtót, a kettőnk közti konfliktus apránként alakult ki.
Orbán Viktor már a rendszerváltás környékén is gyakran megfordult Erdélyben. Önnel is barátkozott? Bogrács, szalonna, szotyi?
Volt ilyesmi. Régen. Egy darabig Tusnádfürdőre is elmentem nyaranta. Aztán már nem. Harminc év alatt változott az RMDSZ, változtam én, s változott a Fidesz és Orbán Viktor is. Ők talán sokkal többet, mint mi.
Az ön utódja az RMDSZ élén Kelemen Hunor lett. Ő merre viszi a szervezetet?
Őt kérdezze inkább.
Orbán Viktor miniszterelnök fogadja Kelemen Hunort, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökét. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda /MTI
Mondják, ön bevitte az RMDSZ-t a román networkbe, Kelemen Hunor pedig fokozatosan kivezeti onnan.
Remélem, nem. De azzal, hogy az RMDSZ 2014 novemberében kilépett a kormánykoalícióból, és később sem került vissza a kormányba, valóban veszített a súlyából. Az is sok szempontból elgondolkoztató, hogy a legutóbbi alkotmánymódosító népszavazáson Székelyföld produkálta a legkisebb részvételt, az országos átlag alig felét. De azt azért nem mondanám, hogy máris úton lennénk kifelé Bukarestből. Inkább aggaszt, hogy a magyar kormány és a román kormány között minimálisra szűkült a kapcsolat. És az is aggaszt, hogy míg a román kormány befolyása nő Brüsszelben, addig az unióval folyamatosan hadakozó magyar vezetésé csökken. A rendszerváltás idején hatalmasat lendített az erdélyi magyarság érdekérvényesítésén, hogy Magyarország a térség legtekintélyesebb államának számított. Maguk a románok is így tekintettek Budapestre, és nagyon nem volt mindegy nekik, hogy a hivatalos magyar politika miként nyilatkozik Romániáról.
Ehhez képest, ha ma Brüsszelben kialakulna egy román–magyar vita, elég nagy valószínűséggel a románoknak adnának igazat.
Persze engem is irritál számos EU-s megoldás, de tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg Erdélyben a magyar megmaradás legfőbb garanciája egy határok nélküli Európai Unió. Annak idején sokan a szemünkre vetették, hogy Magyarország és különösen az erdélyi magyarság, élén az RMDSZ-szel hozzájárult Románia uniós csatlakozásához és NATO-tagságához. Csak azt felejtik el, hogy ez nem kompromisszum volt részünkről, hanem ugyanolyan elemi érdekünk fűződött hozzá, mint a romániai románoknak. Tudtuk, hogy a csatlakozás nem oldja meg az etnikai problémákat, de nekünk is jó, hogy határok nélkül utazhatunk, tanulhatunk, vállalhatunk munkát Európában, s ami a legfontosabb: szabadon mehetünk Magyarországra. Szóval határozottan Európa-párti vagyok.
Pedig Románia EU-csatlakozása bizonyos szempontból nem jött jól a romániai magyar kisebbségnek. Hiszen a rendszerváltások utáni években az etnikai konfliktusoktól tartó nyugat a csatlakozással nagyjából letudta a kelet-európai demokratizálási projektet.
Ami komoly hiba. Életveszélyes az a számos uniós politikus által képviselt gondolat, hogy az unió jövője pusztán gazdasági kérdés. Szerintem legalább annyira a nemzeti, etnikai, nyelvi, regionális sajátosságok kezelésén múlik az együtt maradás.
Az autonómia lehet megoldás a kisebbségeknek?
Igen, persze. Az EU túl sokszínű ahhoz, hogy egységes szabályok alapján működjék. Sokkal inkább hiszek az egyes területekre szabott autonómiák rendszerében.
Hogy kéne kinézzen a székelyföldi autonómia?
Nyilván nem lehet állam az államban, viszont minél több hatáskört kell lehozni Bukarestből, többek közt komoly költségvetési lehetőségekkel, kulturális és oktatási intézmények fölötti rendelkezéssel. A románokkal egyenlő esélyeket kellene adni az erdélyi magyaroknak. Ez nem is lenne olyan nehéz, különösen a Székelyföldön.
Aláírta Pesty László és a Székely Nemzeti Tanács európai autonómiás kezdeményezését?
Nem kérték az aláírásomat.
Tele a net a felhívással.
Az lehet.
Ha személyesen megkeresik, aláírja?
Természetesen.
Pestyéknél, ha jól értem, az lényeg, hogy a sajátos etnikai régiók, így Székelyföld, ne csak az államtól és az anyaországtól kapjanak pénzt, hanem közvetlenül Brüsszeltől is.
Valóban, az erdélyi magyarság jelenleg is jelentős anyagi támogatást kap Magyarországról, ám ez sokszor a román költségvetési támogatást helyettesíti.
A magyarországi segítségre nagy szükség van, de amit Bukarestből meg lehet szerezni, onnan kell kicsikarni, és ami Magyarországról érkezik, azt az esélyegyenlőség megteremtésére kell fordítani.
Kisebbségi helyzetben mindig szükség lesz erre. Ami pedig a brüsszeli költségvetést illeti, az EU-ban jelenleg is léteznek gazdasági fejlesztési régiók egy-egy országon belül, és a brüsszeli támogatás egy részét ezek osztják el. Csakhogy annak idején a lakosságszám és a terület nagysága, tehát statisztikai kritériumok szerint hozták létre ezeket a régiókat, nem vettek figyelembe sem etnikai, sem kulturális szempontokat, így például a két székely megye, Kovászna és Hargita, valamint Maros megye együtt van Brassó, Szeben és Fehér megyével, miközben nincsenek se közös gazdasági érdekeik, se közös földrajzi jellegzetességeik. Első lépésként ezen kellene változtatni sürgősen.
Hogy bírja, hogy lassan tíz éve nem ön mondja meg a tutit?
Bírom.
Mesélik Marosvásárhelyen, hogy „élő szoborként” be-bejár az RMDSZ egykori, kihalt országos központjába, ahonnan amúgy Kelemen Hunorék rég átköltöztek Kolozsvárra.
Be-bejárok.
Elég ennyi?
Nem elég, de van más dolgom is.
Azért remélte, hogy amolyan törzsfőnökként a lemondása után is elirányítgathat a háttérből?
Ha irányítgatni akartam volna, nem hagyom abba.
Annyi eszem azért volt, hogy tudjam, az igazi befolyás nem tekintélyhez, hanem tisztséghez kötődik.
Egyébként tényleg nem könnyű leszokni. Azt szoktam mondani, hogy a politika olyan, mint a drog.
Maradt az írás.
Több ez maradéknál. Sokkal több.
Markó Béla, József Attila-díjas költő dedikálja könyvét Zalaegerszegen. Fotó: Varga György /MTI
Már bő fél évvel az elnöki lemondása előtt azt nyilatkozta Zelki Jánosnak, hogy: „Rájöttem, nekem az írás a legfontosabb, s azt, hogy az irodalomban tulajdonképpen hallgattam annyi sok évig, nagyon megbántam utólag.” Azért ezen elnyammogna egy pszichológus.
El.
Tényleg bánja, hogy a politikai életmű miatt soványabb lesz az irodalmi oeuvre?
Igazából nem. Fogjuk fel úgy, hogy politikusként olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyek az irodalomban is hasznosíthatóak. Meg aztán el is értem ezt-azt, úgy gondolom.
A politika egy esély volt az élettől, és éltem vele.
Valamit valamiért.
A minap jelent meg kötete Egy mondat a szabadságról címmel. Formailag verseket tartalmaz a kötet, bár egyik-másik inkább esszé. A Fekete-fehér címet viselő mű arról szól, hogy hosszú éveken át reggelente fekete varjúcsapat lepi el a mezőt, aztán a közelben lakótelep épül, ami elűzi a rajt, s fehér sirálycsapat költözik az elárvult földre. Egészen közelről azt is látni, hogy mutatóba maradt néhány varjú, parányi feketék a hatalmas fehérben. Az a költői konklúzió, hogy „néha a fekete a színe a reménynek”.
Néha tényleg az.
Pesszimista?
Nem különösebben. De ne feledjük, hogy ezeket a verseket nem egy húsz-, hanem egy lassan hetvenéves költő írta. Életösszegzés is a kötet, tele a próza felé mutató szabadverssel, köznyelvet használva, a pátoszt az iróniával vegyítve, sztorizva.
Egyszer valahol azt mondta, hogy a versbe nem való minden.
Nem volt igazam, leszámoltam vele. A versbe igenis minden való. Sőt, egyre inkább azt gondolom, hogy minden való mindenbe.
Például?
Például most azzal ültünk le ebben a karanténos időben Skype-olni egy interjúra, hogy a verseskötetemről beszélünk. Ehhez képest már az elején politizálni kezdtem, és maga hagyta.
Baj?
Pont ezt mondom: minden való mindenbe. Például a politika való a verseskötetről szóló interjúba.
Hisz a versben, mint műfajban?
Mit talált a kötetben, amiből azt szűrte le, hogy nem hiszek?
A kötet legutolsó strófájában ezt írja: „Mert amit kitalálsz, nem múlik el, / ha kinyílt a virág, nem hullik el”.
Ebből az következik, hogy nem hiszek a versben?
Fotó: Marjai János /24.hu
Az ellenkezője: hisz benne.
Akkor jó. Valamiben kell hinnem.
Jobban hisz a versben, mint a politikában?
A politikából való távozásom egyik oka, hogy nem nagyon hittem már magában a politikában. Illetve abban nem hittem, hogy bennem, politikusban, van még erő fontos és nehéz kérdéseket megoldani.
Nem volt még hatvan, mégis elfáradt, meggyöngült?
Nem én változtam, hanem a politika jellege: rohant a populizmusba. Nemcsak Magyarországon és Romániában, hanem az egész világon. És ez már nem az én terepem.
Inkább hiszek a művészetben, az irodalomban, különösen a versben.
A vers, hasonlóan a politikához, reflexió. Nekem ma hitelesebb reflexió a vers. Így hát írok… Ez elég jó végszó, nem?
Majdnem.
Lesz jobb?
Próbáljuk meg. A kötet címadó verse, Egy mondat a szabadságról, arról tanúskodik, hogy végtelenül csalódott ebben az egész demokráciáskodásban. A műben mesél egy tizennégy éves erdélyi magyar kamasz mondatáról, mely az 1989-es forradalom ihletett pillanatában fogalmazódott meg, s úgy szól, hogy: „Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt!” Aztán pár versszakkal később oda lyukad ki, hogy tönkretették ezt a mondatot, „amit nem bánunk meg soha, de lassan már magunk sem értjük, miért jutott eszünkbe”. Ön is tettestárs ebben a tönkretételben?
Hát persze.
Miben tévedett?
Kommunizmusban éltünk évtizedekig, tudva, hogy az maga a deviancia, a betegség, a társadalom pillanatnyi eltérítése a helyes útról. És akkor egyszer csak az ölünkbe hullott a demokrácia, a társadalmi egészség.
Naivan azt hittem, hogy a demokrácia az emberi társadalom természetes állapota, és ha egyszer elérkezett, akkor magától értetődő, hogy marad is. Megrázó tévedés.
Ma már tudom, hogy a demokráciáért nap mint nap tenni kell, különben a társadalom képes visszaesni a diktatúrába. Szóval, igen, ebben én is tettestárs vagyok.
Îndrăgostiți iremediabil de arhitectură și vestigii istorice, Alex și Laura, cei doi prieteni bucureșteni, care s-au perindat ca turiști prin Covasna în luna iulie, au decis ca în ultima zi de ședere în zonă să meargă în vizită la Micloșoara și Vârghiș, unde știau că se află două castele celebre. Interesant în experiența lor este felul cum se adeverește zicala veche conform căreia omul sfințește locul. De data aceasta, sensul zicalei vizează relațiile interumane, unde comportamentul joacă un rol extrem de important și poate genera frustrări și interpretări subiective, care fac sau strică reputația locului.
Castelul Kálnoky este un loc de poveste care te cucerește ușor. Situat la intrare în Micloșoara, se remarcă prin arhitectura deosebită și prin rafinamentul cu care totul în jur este amenajat. În mod normal, castelul și împrejurimile îți creează o stare de bine – asta dacă nu ai ghinionul pe care l-au avut prietenii mei bucureșteni. După cum au povestit, când au ajuns acolo, într-o primă fază li s-a spus că nu pot vizita castelul pentru că deja este un grup înăuntru. Nedorind să cedeze în fața acestui refuz, cei doi au insistat și au primit bilete în cele din urmă. „După milogeală și insistențe am reușit să intrăm în curte, dar ne vuia capul de la discuția pe care o avuseserăm la recepție. În curte, am dat peste un loc frumos, aranjat și bibilit, cu o grădină îngrijită perfect. Este atât de frumos amenajat, încât abia îți vine să crezi că ești în România, dar cu toate astea, castelul nu mi-a mai transmis nimic”, a mărturisit Laura pentru care rezervele doamnei de la intrare au trecut drept insolență și ostilitate nejustificată.
Pe tot acest fond creat, a fost foarte simplu ca tratamentul să pară discriminatoriu pentru cei doi turiști bucureșteni. Grupul de turiști despre care li se spusese la intrare era compus numai din persoane vorbitoare de limba maghiară și se bucura de informații primite direct din partea fiului contelui care deține castelul. Alex și Laura au primit și ei informații despre castel, în limba română, dar înregistrate pe un ghid cu căști, pe care erau prezentate succint și rapid. Frustrarea le-a venit din faptul că vizita castelului a durat 10 minute pentru ei, în timp ce grupul mai mare avea posibilitatea să adreseze întrebări și să înțeleagă mult mai multe decât ei. „Voiam de foarte mult timp să vin aici, dar mi se părea prea departe pentru un weekend. Am plecat de acolo cu un gust amar. Poate am avut noi o zi proastă, dar felul în care am fost tratați ne-a rămas întipărit în minte”, au fost impresiile celor doi.
În cazul de față vorbim, desigur, despre o percepție pur subiectivă. În fapt, discriminarea până la urmă nici nu s-a produs, cât timp cei doi au primit informații de pe un ghid în limba română, iar accesul accesul în incinta castelului le-a fost permis în cele din urmă. Totuși, când au ajuns la Castelul Daniel de la Vârghiș, ziua celor doi s-a înseninat – și asta îndeosebi pentru felul în care au fost primiți și tratați. De la sentimentul că sunt tolerați, au trecut la senzația că vizita lor contează și că prezența lor este o bucurie.
Chiar dacă la sosire au găsit poarta castelului încuiată – ai zice că e o modă să se întâmple asta în Covasna! – iar la intrare, se afla doar un afiș scris în limba maghiară, cei doi au sunat la numărul de telefon afișat și au reușit să intre în curtea castelului. Din acest punct încolo, percepția lor s-a modificat complet, așa încât au descris totul la superlativ. „De afară nu realizezi cum arată exact. Este unul dintre cele mai frumoase locuri de acest gen pe care le-am văzut România. Nu se compară cu niciun alt loc pe care l-am vizitat în cele trei zile petrecute în Covasna. Ca să nu mai zic de gazda noastră, domnul care are grijă de castel, care ne-a povestit câte-n lună și stele, cu mare plăcere și bucurie. Iar locul emană o energie bună și îți dă o stare de bine”, au spus prietenii bucureșteni, care au promis că vor reveni în Covasna pentru că locurile sunt prea frumoase pentru a fi ocolite din cauza inconvenientelor care, de altfel, sunt tipice pentru România.
A közép-európai nemzeteknek egyesülniük kellene, hogy megvédjék a keresztény gyökereket, mivel Nyugat-Európa lemondott az élet spirituális mélységeiről, a házasság és az utódok nyújtotta boldogságról és a nemzeti kultúrák szellemi energiájáról, vagyis lemondott a keresztény Európáról. “Helyette istentelen kozmosszal, a családok szivárványosításával, migrációval és nyitott társadalmakkal kísérletezik.”
A nacionalista Orbán Viktor miniszterelnök, aki egy évtizede, hogy hatalmon van Magyarországon, a Trianoni Békeszerződés aláírásának 100–ik évfordulója alkalmából felállitott emlékmű átadásakor mondott beszédet.
Az Összetartozás emlékhelye egy száz méter hosszú, a Kossuth tér felől lejtő, négy méter széles sétány, amelynek két oldalfalára a történelmi Magyar Királyság 1913. évi összeírás szerinti 12 485 településnevét vésték.
A magyar miniszterelnök szerint az emlékhely felhivás a közép-európai nemzetekhez arra, hogy erősitsék kapcsolataikat szövetségeseikkel és tömörüljenek a “lengyel szabvány” köré.
Lengyelországban, amely Magyarország legfontosabb szövetségese Közép-Európában, a Jog és Igazságosság Párt (PiS) egy konzervativ szociális platformot követett és az “LGBT ideológiával szembenni ellenállását választási stratégiája egyik legfontosabb elemeként használta fel”.
Az emberi jogokat védelmező szervezetek szerint az LGBT-személyek elleni magatartás Magyarországon fokozódott 2018 óta, miután Orbán megszerezte harmadik mandátumátát.
Maga Viktor Orban ritkán birálja a homoszexualitást vagy az egynemű párok életközösségét, ezzel szemben az Országgyűlés elnöke azt állitotta, hogy az egynemű családok örökbefogadása a pedofiliával azonos.
A múlt héten két szivárványszinű zászlót távolitottak el Budapeste épületeiről, melynek nyomán az USA budapesti nagykövetsége felhivta a figyelmet, hogy nem kell megtűrni a neonáci csoportok tevékenységét.
A Reuters hirügynökség szerint számos magyar szempontjából a Trianoni Békeszerződés “nemzeti traumát” jelent, mivel ennek aláirása nyomán Magyarország elveszitette területének kétharmadát és a magyarok milliói kerültek más államok területére, például Romániába, Szlovákiába, Ausztriába és Ukrajnába.
Orbán Viktor magyar állampolgárságot adott Magyarország határian kivül rekedt magyaroknak és ezáltal megadta nekük a szavazati jogot is, jegyzi meg a hirügynökság. A külhoni magyarok szavazata nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Orbán Viktor erős parlametni többséget biztositson magának a legutóbbi választásokon.
Román szemszögből is legalább annyira furcsa, hogy Hunyad megyében, vagy éppen Besztercén a PSD, ALDE és a Pro Romania ölelésében indít jelölteket az RMDSZ. Ez lenne az etnikailag egyszínű politizálás vége? Aligha, hisz az EMNP és az MPP egyelőre nem nyitott a román pártok felé.
Szigorúan konzervatív magyar ember nem szavaz román jelöltre – ahogy ez nyilván fordítva is igaz. Persze Hunyad és Beszterce (és Temesvár és Arad és sorolhatnánk) nehezebb helyzet. Tömbmagyarságból, Székelyföldről érkezőknek sokkszerű, hogy Déván, a magyar tannyelvű iskolában a gyerekek egymás közt románul beszélnek. Ilyen környezetben a szavazásra jogosult korú felnőttek is hajlanak a román pártok felé, illetve, árnyaltabban viszonyulnak a román politikumhoz.
Heterogén környezetben a szórványban élő magyarság kevésbé bizonyult fogékonynak az olyan témára, amelyet a román közvélemény magyar Külön fejezet a nemrég fuzionált Mentsétek Meg Romániát (USR) és a Plus színeiben induló politikusok helyzete. Magyar vidéken ők rendszerint a korábban még nem megméretetett, feltörekvő jelöltek: román és magyar jelöltek egyaránt. Ők bár az MPP- és az EMNP-hez hasonlóan az RMDSZ-ből kiábrándult szavazókat célozzák, ennek a szegmensnek egy másik részét fogják meg, konkrétan azokat, akiknek a szövetség nem elég liberális, illetve akik (akárcsak a szórványban élők) úgy vélik, hogy az RMDSZ nem képviseli az emberek érdekeit, csupán a nagypolitikai játszmákban érdekelt.
Persze előzetesen nehéz ezt megtippelni, de vélhetően tömbmagyarságban nem az USR plus, hanem az EMNP és MPP fog több szavazatot elvinni: egyszerűen nagyobb az RMDSZ-t nem eléggé radikálisnak tekintő szavazók száma. Ők a merészebb retorikát részesítik előnyben. Ez helyhatóságra igaz, azonban sokat tud mozdítani a parlamenti választások helyzeténél az, hogy az MPP és az EMNP jó eséllyel nem indít külön listát. Ez már (különösen a helyhatósági választásokon jó eséllyel sokat növekvő USR Plus sikerén felbuzduló szavazókánál) az RMDSZ ellen szavazókat is elmozdíthatja a tőlük távol álló politikai alakulatok irányába.
A szövetség egy leckét azonban megtanult: könnyebb úgy eredményeket elérni, ha valamiféle egyesség keretében történik ez. Részint ez is magyarázza, hogy több helyen nem külön, hanem román listán indul egy-egy jelölt. Amiről a hazai sajtó nem spekulál, de mindenképp szempont, hogy a szövetség kísérletezik a különböző formulákkal, lehetőségekkel, hogy román szövetségesekkel együttműködve érjenek el eredményeket. Nem mintha ezt korábban nem tehették volna meg, de a jelenlegi káoszhelyzetben könnyebb egy-két dolgot kipróbálni, hisz a negatív visszhang eltűnik az általános közéleti ricsajban.
Van még egy másik tényező is, amiért az RMDSZ-nek gondolkodnia kell azon, hogy miként is tud szövetkezni: a magyarság számarányának csökkenése előbb-utóbb ellehetetleníti majd a helyi porondon történő szereplést. Az előbb-utóbb, pedig helyszíntől függően lehet akár idén, akár a következő választások alkalmával – persze tömbmagyar vidékeken ez a veszély nem fenyeget. Még.
Érdekes Székelyudvarhely polgármesterének a Szabad Emberek Pártjában (POL – többnyelvű párt) történő indulása. Gálfi Árpád esete azonban nem a fenti logikát követi, hanem kényszerűségből született: a polgármester korábbi pártbejegyzési kísérlete ugyanis elbukott, így kénytelen volt egyéb opció után nézni.
Külön fejezet a nemrég fuzionált Mentsétek Meg Romániát (USR) és a Plus színeiben induló politikusok helyzete. Magyar vidéken ők rendszerint a korábban még nem megméretetett, feltörekvő jelöltek: román és magyar jelöltek egyaránt. Ők bár az MPP- és az EMNP-hez hasonlóan az RMDSZ-ből kiábrándult szavazókat célozzák, ennek a szegmensnek egy másik részét fogják meg, konkrétan azokat, akiknek a szövetség nem elég liberális, illetve akik (akárcsak a szórványban élők) úgy vélik, hogy az RMDSZ nem képviseli az emberek érdekeit, csupán a nagypolitikai játszmákban érdekelt.
Az erdélyi magyar értelmiség egyébként elképzelhető, hogy hajlandó lenne valamiféle román-magyar vegyes alakulatban gondolkozni, hiszen pont ez a réteg szorult ki a pártból a feltörekvő, alacsonyan képzett, ambiciózus és ennél fogva gátlástalan funkcionáriusok térhódítása mellett. A kérdés azonban, hogy a szlovákiai EP választásokon mélyen alulteljesítő Híd, illetve a konkurens párt miatt pár szavazat hiányában kieső MKP példája mennyire ismétlődne meg Romániában. Lehet, hogy az RMDSZ a közös listákkal jó úton jár? Szeptember 27-e után kiderül.
Luna trecută am avut ocazia să călătoresc prin județul Covasna, în calitate de turist. Prima oară după cinci an de locuit la Sfântu Gheorghe. Nu am fost singură, ci însoțită de Laura și Alex, doi prieteni din București, ale căror impresii le-am împărtășit episodic în câteva articole, a căror serie începe de aici.
În ziua în care m-am hotărât să mă alătur celor doi prieteni, aceștia își propuseseră să meargă în excursie la Muzeul din Cernat, la Târgu Secuiesc și în orașul Covasna. Nu fusesem niciodată la Cernat, dar gândul că voi ajunge la Târgu Secuiesc mă bucura nespus și mă făcea să cred că merită deplasarea. Spre marea stupefacție a celor care s-au născut în zonă, mie mereu mi-a plăcut în mod deosebit acest orășel. Când m-am mutat în regiune, deși auzisem de el, habar nu aveam ce comori ascunde. Vizitându-l la un moment dat, am aflat că este numit orașul breslelor, al cizmarilor și al curților, fiind considerat și un fel de Paris al Ținutului Trei Scaune.
Este, probabil, lesne de înțeles de ce nu m-a mirat deloc să descopăr că și cei doi prieteni ai mei au fost fascinați de acest oraș. „Voiam de mult să ajung la Târgu Secuiesc. Am o prietenă care a copilărit acolo și, din ce povestește ea, pare că a avut cea mai frumoasă copilărie – ceva gen, Amintiri din copilărie în Secuime. Când am ajuns acolo, după ce fusesem la Cernat, am avut o a doua surpriză plăcută. Un orășel mic și cochet, renovat impecabil. Plimbarea prin târgul producătorilor locali și prin curțile – cum se numesc acolo străzile – perpendiculare pe piața principală m-a făcut să uit complet de conace și de neplăcerile de care mă lovisem înainte. Nu pricep de ce nu se promovează mai mult acest oraș care este, pur și simplu, o bijuterie”, a declarat Laura, care nu se mai sătura de făcut poze.
Mai puțin spectaculos i s-a părut orașul Covasna, chiar dacă le este multora mai cunoscut. De altfel, Covasna este o stațiune balneoclimaterică, iar marea recunoaștere îi vine din multitudinea de izvoare minerale și de factori terapeutici naturali. „Când mă gândesc la Covasna, îmi aduc aminte de bunicii mei cu care veneam în copilărie la mofete. Ca adult, de Covasna mă leagă amintirea unor evenimente pe care le-am organizat aici. Cred că stațiunea este foarte importantă pentru turiștii care merg acolo pentru regenerare mentală și corporală”, a spus Laura după scurta vizită în orașul izvoarelor minerale.
Cazați la Sfântu Gheorghe, Laura și Alex s-au declarat totodată încântați și de capitala de județ, unde viața oamenilor le-a părut mai așezată și mai tihnită decât vârtejul bucureștean în care s-au obișnuit să trăiască. „Sfântu Gheorghe e un oraș tare simpatic. Cât am stat acolo, ne-am plimbat în stânga și-n dreapta, am făcut poze și am stat la terase. Ne-am dat seama că viața curge altfel aici și ne-am bucurat să legăm prietenii noi”, au declarat cei doi – pe care nu îi pot contrazice. După cinci ani de locuit aici, încă îmi mai place orașul și nu l-aș schimba pentru niciun alt loc din lume. Cel puțin, nu acum.
Dincolo de orașele prin care am trecut fugitiv, pe drum am avut toți trei o neașteptată surpriză. Undeva pe la Sânzieni, cocoțată pe o colină înaltă, se vedea o bisericuță cu pereți albi și acoperiș roz. Fără să stăm pe gânduri, am urcat cu mașina până acolo. Priveliștea era minunată, iar lăcașul de cult, plin de mister. Nicăieri nu era trecută nicio informație despre acea biserică, pe care nu o găsim menționată nici pe site-ul primăriei Sânzieni. Am aflat ulterior că vizitaserăm unul dintre cele mai vechi edificii din România, Capela Sf. Ștefan, unde acum nu se mai oficiază slujbe – și sperăm și azi că e informația corectă. Judecând însă după banii aruncați printre gratii pe pardoseala din fața altarului neacoperit din biserică, am fost tentați să credem că sunt și oameni care știu despre bisericuță și vin acolo destul de des. „Drumul până acolo nu este cel mai vesel. În sus, pe deal, ușor off road, e destul de greu de parcurs. Dar merită tot efortul când ajungi pe platoul dealului, unde totul este verde, panorama satului este senzațională, iar locul are o energie aparte. Bisericuța aceea mică îți dă senzația că te afli pe acoperișul lumii … da, se poate așa ceva și în România”, mărturisește Laura, care s-a bucurat nespus că am luat decizia de a urca să vedem ce e cu biserica aceea cu acoperișul roz.
De altfel, să călătorim prin Covasna a fost o bucurie pentru noi toți. Lăsând la o parte aspectele care mai sunt de îmbunătățit în infrastructură, servicii turistice sau promovare, priveliștile din zonă merită văzute de orice om cel puțin o dată în viață.
Preşedintele Consiliului Judeţean Covasna, Tamás Sándor, va candida pe lista UDMR pentru cel de-al patrulea mandat la şefia acestei instituţii. În cursul zilei de marţi îşi va depune candidatura şi primarul municipiului Sfântu Gheorghe, Antal Arpad, pentru cel de-al patrulea mandat.
Sándor Tamás, în vârstă de aproape 53 de ani, a fost deputat UDMR în Parlamentul României din anul 1996 până în 2008, când a preluat funcţia de preşedinte al Consiliului Judeţean Covasna.
Acesta a fost ales de două ori în mod direct şi o dată indirect în funcţia de preşedinte al Consiliului Judeţean.
UDMR Covasna a depus listă completă pentru Consiliul Judeţean, printre candidaţi regăsindu-se şi actualii vicepreşedinţi ai instituţiei, Henning Laszlo Janos şi Gruman Robert, precum şi deputatul UDMR Benko Erika, dar şi cunoscuţi profesori, ingineri, medici, contabili, oameni de afaceri şi oameni de cultură.
Reprezentanţii UDMR Covasna au precizat că pentru susţinerea listei de consilieri judeţeni s-au adunat 12.000 de semnături din tot judeţul.
Potrivit acestora, în cursul zilei de marţi îşi va depune candidatura şi primarul municipiului Sfântu Gheorghe, Antal Arpad, pentru cel de-al patrulea mandat.
La alegeri locale anterioare, Antal Arpad a câştigat detaşat cel de-al treilea mandat, obţinând peste 73% din sufragiile electoratului, adică 13.522 de voturi.
Antal Arpad, născut pe 10 august 1975, în oraşul Rupea din judeţul Braşov, a absolvit Universitatea Babeş-Bolyai din Cluj-Napoca şi este de profesie sociolog.
Acesta a fost ales pentru prima dată primar al municipiului Sfântu Gheorghe în anul 2008, după patru ani în care a fost deputat UDMR în Parlament.
Avocatul Sabin Calinic este candidatul Partidului Social Democrat (PSD) pentru funcţia de preşedinte al Consiliului Judeţean Covasna, iar Laurenţiu Teacă, preşedintele organizaţiei municipale, candidatul pentru primărie, care va deschide şi lista de consilieri locali.
De asemenea, deputatul Alexandru Teacă va candida pe lista Partidului Mişcarea Populară (PMP) pentru funcţia de preşedinte al Consiliului Judeţean Covasna.
Publicația de limbă maghiară Atlatszo și ziaristul Zoltan Sipos au câștigat un proces cu UDMR prin care organizația condusă de Kelemen Hunor este obligată să îi invite pe jurnaliștii publicației la conferințele de presă și la alte acțiuni publice și să le furnizeze orice informație de interes public despre activitatea Uniunii.
Publicația Atlatszo și ziaristul Zoltan Sipos au dat în judecată UDMR pentru că refuză să îi acrediteze la acțiunile publice organizate de Uniune.
Tribunalul Cluj a dat câștigat de cauză publicației. Decizia nu este definitivă și poate fi atacată cu recurs.
„Obligă pârâta UDMR să acrediteze reclamanţii solicitanţi – Asociaţia A.E.E. şi reclamantul Ş. L.Z. şi pe cale de consecinţă să elibereze legitimaţiile de acreditare pentru reclamanţii solicitanţi. Obligă pârâta UDMR să informeze în timp util reclamanţii asupra conferinţelor de presă sau oricăror alte acţiuni publice organizate de UDMR, -Să furnizeze reclamanţilor orice informaţie de interes public care priveşte activitatea UDMR; -Să informeze în timp util şi să asigure accesul reclamanţilor la activităţile şi acţiunile de interes public organizate de UDMR; -Să asigure periodic sau de fiecare dată când activitatea UDMR-ului prezintă un interes public difuzarea de comunicate, informări de presă, organizarea de conferinţe de presă, interviuri sau briefinguri către reclamanţi; -Să difuzeze reclamanţilor dosare de presă legate de evenimente sau activităţi ale UDMR. Obligă pârâta la 2.000 lei cheltuieli de judecată în favoarea reclamanţilor. Cu recurs în 15 zile de la comunicare”, se arată în minuta instanței.
Átlátszó.ro a câştigat în iunie şi un proces privind comunicarea informaţiilor de interes public împotriva UDMR. Hotărârea pronunţată în acest proces obligă UDMR, printre altele, la comunicarea listei imobilelor aflate în proprietatea uniunii sau închiriate de aceasta, inclusiv adresele imobilelor, lista operelor de artă cumpărate de UDMR, lista completă a parcului auto, lista contractelor încheiate cu valoare de peste 5 000 euro. UDMR a declarat recurs împotriva acestei hotărâri. Data dezbaterii în a doua instanţă nu a fost încă stabilită.
Acest site folosește "cookies". Navigând în continuare, vă exprimați acordul asupra folosirii acestora. Cookie settingsACCEPT
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these cookies, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may have an effect on your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
