Egy sokatmondó távirat 40 évvel ezelőtti keltezéséről és „az Úr becsületes szolgájáról”, az idős Márton Áron püspökről emlékezünk meg. A fenti szavakkal jellemezte (Szent) II. János Pál Pápa Áron püspökünket, amikor 1980. április 2-ától engedte nyugalomba vonulni őt. A szentatya maga írta alá a táviratot, ami nagy megtiszteltetés jele.
Ősök és hősök példáiból meríthetünk nehéz élethelyzeteinkben. Két világháború, letartóztatás, koncepciós per, életfogytiglani ítélet, féltucatnyi letöltött év a legkegyetlenebb romániai börtönökben, megvont püspöki működési engedély és évtizednyi mozgáskorlátozás, „palotafogság” – csak címszavak Isten szolgája, Márton Áron püspök életéből.
Betegségektől gyötörten Nyugdíjazási korhatárának betöltése után, betegségektől gyötörten, fogyatkozó erejének tudatában hat alkalommal kérte a főpásztori teendők alóli felmentését, ám a pápa csak az utolsót, a 84. évében keltet írta jóvá Vatikánvárosban 1980. március 29-én. „Elfogadtuk arra vonatkozó kérésedet, hogy letedd az egyházmegye vezetésének terhét, mert az öregkor és betegségek – amelyek alatt szenvedsz – jogos okaira hivatkoztál, és ezt ezennel lelkiismereted megnyugtatására közöljük Veled, de nem szomorúság nélkül, hiszen ismerjük kiváló gondoskodásodat, amellyel a rád bízott gyulafehérvári katolikus nyáj vezetését vállaltad, mint az Úr becsületes szolgája (integerrimus Domini famulus), nem kímélve a fáradságot, sem a szenvedést.
Legyen tehát az a nyugalom, amelyet ettől kezdve jogosan fogsz élvezni, annak a végső jutalomnak jele és záloga, amelyet a mennyben az Úr Neked készített és Tőle vársz. És jóakaratunk és elismerésünk tanúja legyen az az apostoli áldás, amelyben Téged nagy szeretettel részesítünk. II. János Pál pápa.
Számadásra készen Márton Áron mindeddig legteljesebb életrajzának szerzője, Virt László a Nyitott szívvel című kötetben egész fejezetet szentel az idős püspöknek. Ebből idézünk. „A visszavonulásra is gondolva, az 1971. októberi római útja alkalmával segédpüspököt kért VI. Pál pápától. A pápa 1972. február 13-án, Rómában szentelte püspökké Jakab Antalt, aki a következő években egyre nagyobb súllyal, nagy feladatokat vett át az egyre gyengülő Márton Árontól.” Ugyanakkor ott voltak mellette azok a nagy szervezőkészséggel és azonos szellemiséggel rendelkező munkatársai, akiknek hitét szintén megpróbálták a kommunista börtönök, köztük Erőss Lajos irodaigazgató és az ő elődje, Huber József teológiai tanár. Hasonlóképpen biztonságban tudta a két legnagyobb plébániát, a kolozsvárit és marosvásárhelyit, amelyeket Dávid László, illetve Lestyán Ferenc vezetett. A hatvanas évektől pedig megnövekedett a szemináriumba jelentkező papnövendékek száma is.
Márton Áron erői fogyatkozását érezve és tudva, hogy az egyházmegye jó kezekben marad, a hetvenes évek második felében, nyolcvan és nyolcvannégy éves kora között összesen ötször adta be lemondását a pápának
– emlékeztet Virt László. – A pápa ebből négy alkalommal arra kérte, hogy maradjon, szükség van a vitathatatlan és senki által nem pótolható tekintélyére. Segédpüspöke, Jakab Antal is arra kérte, hogy amíg lehet, maradjon a posztján, a napi munkában ő és Erőss Lajos is helyettesítik.
Így Márton Áron – munkatársainak egyre több terhet átadva – gyakorlatilag a végkimerülésig vezette az erdélyi püspökséget.
Erőforrásai Kortársai mindannyian kiemelik az imádkozó főpásztor lelki erényeit. Virt László más erőforrásaira is rávilágít: „imádkozó emberként fel tudta dolgozni azokat a problémákat, amelyeket az állami hatóságok görgettek elé. (…) A házi őrizet évtizedében, az akkor őt ért nyomás, stresszhatások mellett is kialakult az az életmódja, ami egyfajta állandóságot jelentett az életében, és ami fizikai kondícióját is megőrizte.
Ha tíz évig nem hagyhatta el a házát, kialakított egy olyan életrendet, amivel csak a kolostorban élő, szemlélődő szerzetesek rendelkezhetnek.
Ideje volt az étkezésnek, ideje volt a munkának, ideje volt a testmozgásnak, ideje volt a munkatársaival, a hozzá betérő papokkal való kötetlen beszélgetésnek.
E rendszeresség, ami Márton Áron addig se akármilyen transzcendens beállítottságát is mélyítette a lehetséges emberi határokig, mindenképpen oldottabb életet eredményezett számára éppen öregkorára, amikor az ember számára már napról napra növekszik a földi életből való eltávozás esélye. Ennek az időskori, szemlélődő életmódnak, oldott lelki kondíciónak köszönhető az, hogy Márton Áronnal nem a szívinfarktus végzett. Valamikor az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, szívének fizikai állapota miatt, ezen intervallumban bármikor, minden esélye megvolt” – összegzi Virt László.
Kortársvallomás
„Amikor 1980. február 5-én utolsó lemondását szerkesztette, fordítónak engem hívott át – emlékezik Jakubinyi György, nyugalmazott érsek. – Kijelentette: azért mond le, mert betegsége miatt már nem látja át az ügyeket; nevében más ne intézkedjék, hanem mentsék fel a püspökség alól, és az utód majd intézkedjék a saját nevében. Ezúttal elfogadták lemondását. Ekkor mutatkozott meg előttem teljes emberi és életszentsége nagyságában – a betegágyban fekvő – Márton Áron: (…) »sorkatonaként« engedelmeskedett a mindenkori »hadiparancsnak«.
Márton Áron mindvégig hű maradt papszentelési, püspökszentelési ígéretéhez, engedelmeskedett Szent Péter mindenkori utódának.
Öröksége Már nyugalmazott püspökként, 1980. május 15-én közzétette utolsó körlevelét Márton Áron. „Isten kegyelméből negyvenkettedik éve már, boldog emlékű Vorbuchner Adolf püspök halála után 1938 szeptemberében mint apostoli kormányzó, majd ugyanazon év karácsonyán mint megyés püspök akkori Szentséges Atyánk, XI. Piusz pápa rendelkezéséből egyházmegyénk kormányzását átvettem.
Isten akaratát látva a kinevezésben, gyengeségem tudatában, de az Ő segítségében bízva fiatalos készséggel és odaadással vállaltam a feladatot: Non recuso laborem, Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom a munkát.
A haladó évek, közte a háború pusztításainak és a háború utáni átalakulások évei felettem sem múltak el nyomtalanul, próbára tették testi-lelki erőimet. Úgy tetszett Istennek, hogy többféle betegséggel is meglátogasson, amelyek szobámhoz kötnek, akadályoznak főpásztori kötelességeim teljesítésében. Ezért az utóbbi években ismételten kértem Szentséges Atyánkat, mentsen fel az egyházmegye kormányzásának terhe alól. Legutóbb a Szentatya küldöttének márciusi látogatása alkalmával.
A Szentatya megértette helyzetemet, április másodiki hatállyal felmentett a kormányzás gondjai alól, és ezt utódlási joggal kinevezett segédpüspökömre, Nagyméltóságú és Főtisztelendő Dr. Jakab Antal püspök úrra bízta, s kegyes volt ezt velem személyesen táviratban közölni. Fiúi hálával fogadtam intézkedését, amellyel lelkiismeretemet megnyugtatta és az egyházmegye zavartalan továbbkormányzásáról gondoskodott. (…) Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül. (…) Az idősebb nemzedék, amelyik átélte a háború borzalmait és a sok változást, amelyen átment az emberiség élete, megtanulta, hogy aki Istent elveti, az könnyen megfeledkezik az emberiességről is, s hogy a világ állandó változásában csak a hit az, ami nem változik, amibe belekapaszkodhatunk. Az örökkévalóság a mi menedékünk – olvasható a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén. (…) Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk, és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk – mondottam első püspöki körlevelemben, és most is erre kérlek titeket. (…)
Megáldom életeteket, családotokat, otthonotokat, munkátokat, gondjaitokat és minden jó szándékotokat.
A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint maradjon mindig velünk és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát.”
Forrás: szekelyhon.ro
