Conform unui sondaj IRES, publicat luni de Radio Europa Liberă România, 67% dintre români consideră că izolarea la domiciliu a fost justificată, iar 72% ar fi dispuși să o reia în condițiile în care numărul cazurilor de infectare cu COVID-19 ar crește alarmant. Respondenții care ar fi de acord cu revenirea la izolarea la domiciliu sunt în proporții mai ridicate decât media femeile, tinerii între 18 și 35 de ani, cei care locuiesc în Transilvania și Banat, care nu au venit sau care au venituri lunare de cel mult 2.500 de lei, dar și votanții PNL și cei ai Alianței USR+PLUS.
Procentul celor dispuși să repete episodul de ședere acasă este neanticipat de mare, având în vedere consecințele pe care aceasta le implică la nivel economic. Decizia oamenilor este cel mai probabil luată în funcție de experiențele personale în privința situației financiare proprii, care refuză să privească lucrurile și dintr-o perspectivă macro.
În județul Covasna, de pildă, conform declarațiilor făcute de directorul executiv al Agenţiei Judeţene pentru Ocuparea Forţei de Muncă (AJOFM) Covasna, Kelemen Tibor, procentul persoanelor trimise în şomaj tehnic în perioada pandemiei este de până la 20% din numărul total al celor cu contract individual de muncă, printre acestea numărându-se atât angajaţi din sectorul public, cât şi privat (sursa WeRadio). E un procent mare? E mic? Cine poate decide și în funcție de ce? În orice caz, este un procent liniștitor, dacă luăm în calcul numărul atât de mare al celor care ar opta o dată în plus pentru izolarea la domiciliu. Dacă respectivul procent ar fi fost cu mult mai mare, putem presupune că oamenii ar fi ajuns la concluzia că este de dorit să muncească, luându-și toate măsurile de protecție, decât să mai stea acasă pentru cine știe cât timp cu prețul de a vedea economia rostogolindu-se vertiginos la vale.
20% ar putea părea un procent mic. Cu toate acestea, numai AJOFM Covasna i-a solicitat Ministerului Muncii majorarea cu 5,5 milioane de lei a bugetului pentru acoperirea plăţilor persoanelor aflate în şomaj tehnic. Unde ar duce din punct de vede bugetar o eventuală prelungire și creștere a numărului de persoane trimise în șomaj tehnic? În plus, efortul nu este numai financiar, ci și extrem de solicitant pentru angajații AJOFM. „Nu e uşor, volumul de muncă este foarte mare, trebuie să fim foarte atenţi, urmărim să nu se facă plăţi duble, apar multe erori şi, de asemenea, situaţii tensionate cu beneficiarii, pe care trebuie să le soluţionăm. (…) Trebuie să se înţeleagă faptul că noi gestionăm banii statului, nu sunt banii noştri şi trebuie plăţile trebuie făcute în mod legal. Curtea de Conturi deja a solicitat baza de date şi începe controalele pentru a vedea cum s-au plătit şi gestionat aceste sume de bani care vor fi descărcate de la Uniunea Europeană”, a declarat Kelemen Tibor, care a asigurat că bani există și se pot depune în continuare dosare aferente şomajului tehnic.
De când cu celebra reclamă care l-a lansat pe Dorel ca prototip al muncitorului român cu dotări intelectuale reduse, multe glume s-au făcut pe subiect. Pentru femei, Dorel îl reprezintă în același timp pe bărbatul care, cocoțat pe schelă sau aflat la volanul camionului său, nu este niciodată destul de ocupat cât să nu cântărească trecătoarele din priviri pentru ca, pe loc, după o scanare rapidă cu ochi de profesionist, să poată pronunța verdictul „Ce bună ești!” sau să te întrebe cu o curiozitate prefăcută „Ce mănânci de ești așa frumoasă?”.
Amuzant este că, trăindu-ți prima tinerețe în sudul țării (și mai ales în Capitală), te deprinzi cu acest comportament al multora dintre bărbați, care îți pun eticheta mai rapid decât îți ia azi termoscanner-ul temperatura la intrarea în supermarket. Începi să-i detectezi de la distanță și chiar dezvolți o strategie prin care să-i ignori, fiind capabilă să-ți calculezi rapid și timpul, dar și modul de reacție. În cazul meu, funcționa frecvent să merg dreaptă ca o coadă de lopată, cu privirea fixată înainte și să trec liniștit, fără grabă, pe lângă Dorel și colegii lui de muncă, astfel încât să mă asigur că observă tot, în special faptul că nu aud și nu sunt sensibilă la complimente nesolicitate, dar că evaluarea se face totuși corect.
Pentru a nu cădea în capcana ipocriziei, mărturisesc că validarea lui Dorel începe în ani să capete importanță în viața unei femei – nu, nu a tuturor femeilor, ci doar a celor care nu se simt lezate și agresate de astfel de comportamente. Pentru acestea din urmă, validarea lui Dorel devine un semn că anii au fost blânzi cu ele, că șoldurile și-au păstrat dimensiunile normale și, vorba aceea, tot nurlii au rămas. Căci – de ce să nu spunem? – indiferent de cum arată și cu ce se ocupă, Dorel este în sine un maestru al exigenței în materie de grație feminină.
Altfel stau însă lucrurile când te muți în Secuime. De la taximetriști, la oameni ai muncii, bărbații de aici își văd de treabă enervant de mult! Indiferent de vârstă și de ocupație, masculii nu întorc capul după femei pe stradă, nu comentează, nu fluieră și nu se obosesc în niciun fel să le valideze feminitatea. La început, gândești că poate n-ai nimerit tu dorelul care trebuia, însă cu timpul, problema se acutizează și-ți afectează grav stima de sine.
Ca femeie venită din sudul țării, să treci pe lângă un grup de muncitori și să nu fii fluierată măcar o dată, oricât de timid, e ceva strigător la cer. Să mergi cu un taximetrist care să nu încerce să îți facă curte, fie chiar și așa, ca să mai treacă timpul, e cât se poate de anormal. Începi apoi să te privești obsesiv în toate geamurile vitrinelor de la magazine să afli dacă nu cumva ți s-a triplat numărul de riduri din jurul ochilor sau sau dacă nu ți s-a îngroșat prea tare stratul adipos de la prea delicioasa pâine cu cartofi. Nici măcar nu mai ești în stare să conștientizezi că tu, cea care fără milă îl ignoraseși sistematic pe Dorel, ai devenit dependentă de validarea lui, iar în absența verdictului pe care generos ți-l prezenta odinioară din proprie voință, ți-ai deformat imaginea de sine.
Ca să te convingi că nu e totuși nimic în neregulă cu tine și nici nu te-ai ofilit mai mult decât îi e permis unei femei de vârsta ta, decizi să studiezi comportamentele oamenilor din jur cu atâta sârg, că ai putea ajunge să-ți susții doctoratul în antropologie. Cu coada ochilor, spionezi fiecare tinerică fâșneață, cu trup zvelt, și reacțiile pe care le stârnește-n jurul ei. Rezultatul e mereu același: nimeni nu fluieră, nimeni nu întoarce capul, nimeni nu comentează și nimeni nu e curios să afle ce alimentație are fătuca de s-a dezvoltat atât de armonios.
Și, deprinsă cu etichetele, în sinea ta pronunți verdictul că, în Secuime, Dorel nu are niciun pic de simț estetic și chiar te enervează cu atât de mult bun-simț. Din cauza lui, când mai treci pe la București, în loc să îl contracarezi cu măiestria de odinioară, te simți lipsită de antrenament de parcă ai fi o pasăre proaspăt evadată dintr-o colivie. Dar cel puțin îți mai recuperezi un pic stima de sine.
Deşi în majoritate presa maghiară a lăudat faptul că petiţia Consiliului Național Secuiesc a strâns numărul de semnături necesare, fără a îndeplini criteriul distribuţiei pe ţări, au existat şi jurnalişti care au analizat mai în detaliu situaţia.
Georg Paul Hefty, jurnalist de la Frankfurter Allgemeine Zeitung, scrie, în Válasz Online, despre punctele slabe ale liderilor politici din Ținutul Secuiesc, plecând de la eșecul recentei inițiative de strângere de semnături pentru o petiție prin care Consiliul Național Secuiesc încercase să convingă Bruxellesul să recunoască secuii ca unitate „națională” distinctă.
„Ce ar spune maghiarii dacă Bruxelles-ul ar considera țiganii din Ungaria o minoritate națională autohtonă și i-ar finanța direct, ocolind Guvernul? Că țiganii nu sunt o națiune? Ei bine, nici secuii nu sunt o națiune. Nimeni nu se poate juca cu termenul de „națiune” după bunul plac. […]
Conform dreptului internațional, cuvântul națiune are un sens specific, nu degeaba, cea mai importantă instituție a lumii se cheamă Organizația Națiunilor Unite”, scrie jurnalistul german.
Altfel spus, îl completează Révész Sándor, în săptămânalul HVG, petiția ar fi putut deveni o temă europeană, dar inițiatorii ei au transformat-o într-o temă maghiară, punându-i astfel și capac. Așa pățesc cei cărora tot ce le trebuie din Europa sunt banii, conchide autorul.
Secuii nu sunt încă pregătiți de autonomie, susține politologul Levente Salat, profesor la Universitatea Babeș-Bolyai, într-o discuție cu jurnalistul Galavits Patrik, publicată în ediția de luni a Azonali.
De ce? „Pentru că nu dispun de competențele colective necesare pentru a putea funționarea unei autonomii. Chiar dacă în Secuime există o conștiință identitară regională, vizibil tot mai puternică în ultima vreme, nu există un proiect politic care să-i strângă pe toți laolaltă. În momentul de față sunt mult mai importante loialitățile și interesele față de scaunele secuiești de odinioară decât efortul comun de a crea sau construi o regiune corespunzător integrată, care să dispună de un centru veritabil. Secuimea nu are, în prezent, o capitală.
Mai mult, dacă mâine ne-am pricopsi cu autonomia Secuimii și cineva ar decide să pună capitala regiunii la Miercurea Ciuc, cei din Sfântu Gheorghe, Gheorgheni și Târgu Secuiesc, ca să nu mai spun de cei din Odorhei, ar fi extrem de deranjați de o astfel de alegere. Prin urmare, nu avem încă o integrare politică a Secuimii. Diferiții actori concurează între ei pentru a vedea, de fapt, cine reprezintă cu mai multă credibilitate brandul Secuimii.
Funcționarea unei autonomii presupune, însă, o anumită cultură politică, este nevoie de competențe esențiale în acest sens: colaborarea și realizarea unui consens. Numai că, după părerea mea, societatea și politicienii din Secuime n-au dobândit încă aceste competențe. De aceea, nu cred că dacă prin nu știu ce minune s-ar obține, totuși, autonomia, am putea vedea rezultate notabile pe termen scurt”, consideră politologul clujean.
Întâi de toate, însă, spune Levente Salat, pentru a obține autonomie, între statul care o oferă și cei care beneficiază de ea, nu ar strica să existe o relație de încredere reciprocă, pentru ca ambele părți să simtă că printr-un astfel de acord au ceva de câștigat. Și cum rămâne, continuă politologul, cu maghiarii din celelalte zone ale Transilvaniei, secuii formând doar jumătate din populația maghiară a regiunii?
Iată ideile principale ale interviului, foarte pe scurt:
– Salat nu crede că Secuimea are momentan resursele economice și financiare pentru un statut autonom. – secuii nu au competențele colective necesare pentru autoguvernare. – Secuimea nu are momentan o capitală culturală, mentală, politică. – secuii reprezintă doar 50% din maghiarii din România, astfel autonomia lor nu rezolvă problema maghiarilor din restul Transilvaniei. – românii și maghiarii nu și-au rezolvat traumele istorice, nici măcar pe cele recente. Regiunea autonomă a lui Stalin reprezintă, încă, o trauma pentru mulți români. – deși UDMR a facut mult pentru maghiarii din România, este responsabilitatea partidului că nu a făcut ca mentalitatea colectivă a românilor și opinia publică din România să fie mai sensibile la tema autonomiei. – după 1990 erau 16 propuneri legislative pentru autonomie. – după ce evreii și sașii au disparut din peisajul demografic si cultural, doar maghiarii mai sunt în număr semnificativ. -fiindcă în secolul 21 nu mai există, din fericire, transferul demografic forțat, tactica statului român și a celui ungar coincid: prin finanțarea masivă a maghiarilor din România, Ungaria practic contribuie – direct, sau indirect – la un transfer demografic mai lent.
Aşteptăm o traducere profesională şi integrală a interviului.
În ultimii ani petrec mult, foarte mult timp online, în special pentru a urmări știrile care apar în țară și peste hotare. Sunt bolnavă de nevoia de a fi la zi cu cele ce se petrec în jurul meu și în lume. Pe durata izolării, am cam abandonat acest obicei, pentru că pur și simplu mă sufocau informațiile despre COVID-19. Pot spune deci că, în ce mă privește, măsurile de relaxare le-am simțit în special în fluxul de știri, unde au început să apară și alte informații decât statistici cu morți, infectați și vindecați.
Tot urmărind ce mai scrie presa acum când pandemia pare că ne dă pace cât de cât, am dat peste câteva știri locale care vorbeau despre reluarea activităților obișnuite ale firmei de salubrizare din Sfântu Gheorghe. Pe loc, mi-am amintit cum, în urmă cu cinci ani, m-am mutat în acest oraș din Secuime, lăsând în urmă capitala europeană a secolului XXI, București, în care locuisem fără întrerupere timp de 15 ani. Ca nou-venită, mă plimbam pe străzi ca să mă familiarizez cu noul mediu și, deodată, mi-au sărit în ochi containerele mari de plastic, în diferite culori – galben, verde, albastru – destinate reciclării selective, și alte containere metalice, în care locuitorii puteau (și încă pot) lăsa hainele pe care nu le mai poartă, acestea urmând a fi transportate către persoanele defavorizate.
Trebuie să recunosc că am fost foarte surprinsă. La București, în cei 15 ani, mai văzusem doar câteva încercări timide de reciclare selectivă, mai ales la gurile de metrou, unde coșurile fuseseră la un moment dat împărțite pe coduri de culori, cu imaginile și indicațiile aferente, dar nimeni nu părea să observe și nimeni nu îmbrățișase ideea de a repartiza ambalajele pe care le avea de aruncat în funcție de materialul din care fuseseră realizate. Nici eu nu m-am conformat vreodată. Nici la metrou, dar nici acasă, unde nu aveam decât opțiunea de a arunca foarte comod resturile menajere pe un burlan direct de pe palierul pe care era situat apartamentul în care locuiam în containerul care probabil se ticsea rapid.
Am urmărit cu interes fenomenul gunoiului la Sfântu Gheorghe, atât din perspectiva de jurnalist local, cât și din perspectiva de locuitor al orașului, care are de respectat norme foarte stricte. Vă imaginați poate, unii dintre voi, cât de mare mi-a fost mirarea când, la foarte scurt timp de când m-am mutat în blocul în care locuiesc și azi, am primit un card de acces la ghena care este introdusă în încăperi speciale, aerisite și încuiate, astfel încât să nu poată fi vandalizate de cei care au obiceiul de a scormoni prin gunoaie. În timp, am observat că atât la Sfântu Gheorghe, cât și la nivelul întregului județ, lupta cu gunoiul se dă destul de strâns și autoritățile nu par să cedeze ușor în fața niciunei provocări.
M-am conformat rapid, rușinându-mă în sinea mea că până să ajung la Sfântu Gheorghe nu mă gândisem niciodată să iau în serios partea cu reciclatul, iar de atunci, triarea ambalajelor a devenit pentru mine un modus vivendi. Nici nu aveam cum să nu o fac, căci unde te uiți dai de câte îndemnul bilingv „Să colectăm împreună selectiv”, prezent pe mașini, pe pliante sau pe afișe stradale. Mai mult, din când în când, afli din presă sau despre Facebook de câte o campanie de curățare a unui loc sau altul, ori de colectare a sticlelor de sticlă la care oamenii sunt încurajați să participe și chiar recompensați în urma implicării.
N-am scris aceste rânduri cu scopul de a demonstra neapărat ceva. Cu toate acestea, nu pot să nu adaug că, legat de subiect, îmi răsună în minte o zicere, pe care am întâlnit-o la un moment dat și care spunea că nivelul de civilizație al unei comunități se reflectă în felul în care își tratează copiii, bătrânii și femeile, dar și în modul în care își gestionează gunoiul. Și, aș adăuga eu, în felul în care soluționează problema câinilor vagabonzi. Iar de la locuitorii din județul Covasna, avem multe de învățat pe această temă. Nu știu încă să spun pe seama cărui fapt se poate pune acest comportament atât de responsabil, dar promit să revin cu informații despre femei, copii și câini.
Afirmațiile făcute de președintele Klaus Iohannis referitor la proiectul de lege privind autonomia Ținutului Secuiesc au fost sancționate de Consiliul Național pentru Combaterea Discriminării cu 5000 de lei, pentru pentru „discriminare și încălcarea dreptului la demnitate pe criteriul de apartenență etnică/națională”. În replică, Administrația Prezidențială a precizat că va contesta această hotărâre la instanța competentă.
„Jó napot kívánok, PSD!” și „marele PSD, se luptă în birourile secrete din Parlament, ca să dea Ardealul ungurilor” sunt cele două replici care au scandalizat o bună parte din opinia publică românească, dar și de dincolo de granițe, făcându-i totodată pe etnicii maghiari din România să se simtă persiflați și chiar insultați, chiar dacă afirmațiile au fost făcute în contextul în care un proiect de lege care ar fi acordat autonomie Ținutului Secuiesc a trecut tacit de Camera Deputaților.
Drept urmare, Asociația pentru Protecția Drepturilor Minoritare „Miko Imre” și PSD au depus o sesizare la Consiliul Național pentru Combaterea Discriminării împotriva președintelui Klaus Iohannis pe motiv că a făcut afirmații discriminatorii la adresa etnicilor maghiari în discursul susținut de la Cotroceni. Decizia CNCD cu privire la această speță a fost aceea că președintele a discriminat etincii maghiari și le-a încălcat dreptul la demnitate, fiind sancționat cu 5000 de lei. Constatarea faptei comisei de președintele Iohannis a fost votată cu 6-1 de către membrii CNCD, în timp ce aplicarea amenzii a trecut cu vot de 5-1.
Cât privește opinia publică, mulți comentatori de pe paginile de Facebook ale site-urilor care au publicat știri despre subiect sunt de părere că pretenția liderului UDMR ca președintele să le prezinte scuzele cuvenite etnicilor maghiari este una absurdă și că, dimpotrivă, cei care datorează scuzele sunt chiar reprezentanții UDMR pentru intenția de autonomie pe care au declarat-o prin controversatul proiect. „Cum să-și ceară scuze la acesti obraznici care ne șicanează de ani și ani de zile? Și toate astea nu pornesc de la minoritățile de la noi, ci de la obraznicul de Viktor Orbán. El îi asmute împotriva noastră. Președintele nostru niciodată n-o să-și ceara scuze acestor obraznici”, comentează cineva, sintetizând majoritatea opiniilor.
Deși șeful statului consideră că totul este doar consecința unui un joc politic și spune că va ataca decizia CNCD în instanță, pentru liderul UDMR, Kelemen Hunor, decizia este una foarte corectă, acesta precizând că s-a demonstrat că președintele Iohannis a greșit și ar trebui să își ceară scuze. „Nu mă surprinde deloc afirmația președintelui. Atunci când un alt politician a fost amendat președintele era extrem de mulțumit de decizia CNCD. Văd că aplică dubla măsură. Când nu îi convine vorbește imediat despre o decizie politică. Era de așteptat că va face acest pas, nu mă surprinde deloc. Dar trebuie să acceptăm aceste decizii, când e vorba de CNCD, de CCR, de avocatul poporului dacă vrem să păstrăm aparența unui stat democratic”, a mai declarat Kelemen Hunor.
Călugării franciscani, care organizează pelerinajul de la Şumuleu-Ciuc, cheamă pe toţi cei ce se pregăteau anul acesta pentru acest eveniment la un pelerinaj în inimi.
În comunicatul remis luni agenţiei ungare de presă MTI, fraţii franciscani declară că s-au pregătit pentru pelerinaj de la începutul acestui an, motoul evenimentului fiind ales în spiritul euharistiei: “Duhul cel sfânt se va pogorî peste tine!” Însă epidemia de noul coronavirus şi măsurile luate pentru oprirea răspândirii ei au făcut imposibilă anul acesta primirea pelerinilor în mase mari. Comunicatul adaugă: hotărârea grea a trebuit să fie luată din responsabilitate faţă de pelerini, pentru a proteja sănătatea lor.
“Potrivit acestei hotărâri, rugăm pe toţi fraţii noştri pelerini ca în acest an să nu se deplaseze în mod organizat la locul de pelerinaj, cu ocazia Rusaliilor, ci să ia parte printr-un pelerinaj al inimii la slujba festivă şi la celelalte programe liturgice. Îi rugăm să nu organizeze grupuri de pelerinaj şi să evite pelerinajul în masă”.
Ei anunţă că Sfânta Liturghie de la Şumuleu-Ciuc va avea loc sâmbătă, 30 mai la ora 12:30, în biserica franciscană de la Şumuleu. Slujba va fi celebrată de Gergely Kovács, arhiepiscopul înscăunat în februarie anul acesta al Arhidiecezei de la Alba Iulia, tot el va prezenta şi omilia. Slujba va fi transmisă în direct pe pagina de internet şi pe pagina de Facebook a bisericii franciscane, precum şi de Televiziunea Duna şi de Radio Maria din Transilvania. Pentru această ocazie va fi redactat un caiet-program care va fi disponibil pe internet.
Călugării franciscani au cerut mijlocirea Maicii Domnului ajutătoare pentru ca, după o trecere cât mai grabnică a epidemiei, mici grupuri organizate de pelerini să se poată reîntâlni la Şumuleu-Ciuc.
Biserica şi mănăstirea franciscanilor din Şumuleu constituie un străvechi loc de pelerinaj al secuimii catolice şi a ceangăilor din Moldova. În fiecare an, în sâmbăta Rusaliilor, catolicii din Secuime şi Moldova, dar şi din alte părţi, vin în pelerinaj la biserica Sfântei Fecioare Maria din Şumuleu-Ciuc şi înconjoară în procesiune dealul Şumuleu-Mic, la coborâre împodobindu-şi steagurile cu crengi de mesteacăn.
Miile de pelerini care merg anual la sanctuarul din Şumuleu Ciuc sunt atraşi mai ales de statuia Maicii Domnului făcătoare de minuni din acest locaş. Sculptura în stil renascentist, realizată la începutul secolului al XVI-lea în lemn de tei, măsoară 2 metri şi 27 de centimetri, fiind cea mai înaltă dintre statuile de pelerinaj din lume. Statuia o reprezintă pe Sfânta Fecioară Maria cu Pruncul în brațe, aşa cum este descrisă în Cartea Apocalipsei, “îmbrăcată în soare”, cu “luna sub picioarele ei” şi, purtând pe cap, “o coroană de douăsprezece stele”.
Sărbătoarea centrală la Șumuleu Ciuc este pelerinajul organizat de Rusalii, la care participă anual sute de mii de pelerini, însă sanctuarul marian de la Şumuleu este locul unde credincioşii vin în pelerinaj şi cu prilejul altor sărbători mariane: Adormirea Maicii Domnului, Preasfântul Nume al Mariei, Bunavestire, prima sâmbătă din lună.
Szégyenletes gyávaság volna nem megírni az alábbiakat. Vélemény.
Sokan egyáltalán nem olvassák a magyar jobboldali sajtót, és ezért néhány állításom meg fogja lepni őket, de evvel nem törődhetem.
A román államelnök magyarellenes szavaira – erről lásd Erdélyben megjelent írásomat – és hasonlókra válaszul, no meg a trianoni évforduló alkalmából a magyarországi, főleg (de nem kizárólag) jobboldali sajtóban, a magyar nyelvű internetes világban és blogoszférában példátlan soviniszta gyalázkodás és mocskolódás indult meg Románia és a román nép ellen, amelyet szó nélkül hagyni maga volna a gyalázat.
Ez az 1945 óta nem látott-hallott piszokáradat a történeti, politikai, kulturális és szociológiai tudatlanság, elfogultság, közhelyes előítéletesség, rosszindulatú butaság, kicsinyes aljasság, alantasság, közönségesség, magyartalan stílus minden ismert jegyét mutatja. Itt kis tehetségű emberek kitombolhatják magukat, mert számíthatnak az etnicista közvélemény cinkosságára, mert tudhatják, hogy az egyet nem értők nem mernek megszólalni – hiszen félnek magukra zúdítani az ilyenkor szokásos őrjöngéseket és rágalomkampányokat –, ezért a patologikus románellenességnek, az oláhozásnak nincsen semmi akadálya.
Magyarellenes román nacionalizmussal is lehet találkozni bőven, de ez a Budapesten szokásos formában marginális Romániában. Az én Johannis elleni cikkem megjelent románul, és az államelnök magyarellenes kirohanásait számos román értelmiségi bírálta. A magyarországi – és erdélyi – oláhozás azonban akadálytalanul és kritizálatlanul terjed és napról napra fokozódik. Az ellenünk irányuló román sovinizmus bírálata a román írástudók dolga elsősorban, a tébolyodott románellenesség elleni föllépés viszont a magyaroké – lenne.
Az amúgy is pokoli helyzetet nagyon nagy mértékben súlyosbítja a magyar liberálisok – indokolatlan, műveletlen és szégyenletes – lenézése az ortodox népek és a „balkániak” iránt. A „balkáni”, a „bizáncias”, a „fanarióta” elmaradottsággal és tekintélyelvűséggel kapcsolatos primitív és alaptalan előítéletek (no meg a rituális – és röstellni való – oroszellenes klisék) általánosak a „balliberális” médiákban. Románokkal és szerbekkel szemben liberális „beszélő fejek” olyan frázisokat engednek meg maguknak, amelyek – ha Európára vagy Izraelre mondanák őket – nemzetközi botrányt váltanának ki. A volt Jugoszlávia államaira és a Romániára vonatkozó tudósítások általános tónusa (a liberális sajtóban) a humoros leereszkedés vagy a durva megvetés; elmaradhatatlan az évtizedes és évszázados hazug panelek ostoba ismételgetése.
Minden kétes románellenes akció számíthat az ellenzéki pártok, értelmiségiek és sajtó lelkes támogatására.
Ezt – ugyan illogikusan, de sebaj – kombinálják a külhoni kisebbségi magyarság elleni bárgyú antipátiával, amelyet az ellenzéki kommentelők és posztolók bőszen oláhoznak, ukránoznak és tótoznak.
Mindez azonban eltörpül a magyarországi jobboldal vulgáris etnikai gyűlölködése mellett.
Egyetlen szöveges példát hozok föl itt – a hatalmas sovén sajtóanyag túl undorító ahhoz, hogy hosszabban idézni lehessen –, amely szégyenszemre erdélyi embertől származik (aki tudhatná, hogy amit vicsorogva-hörögve állít, az szemen szedett hazugság), aki ráadásul az orbáni államrendszer ideológiai apparátusának egyik legbefolyásosabb funkcionáriusa. A neve Szakács Árpád. Nem magánember. A förmedvényt a kormány félhivatalos lapja, a Magyar Nemzet volt képes kinyomtatni, és ilyenek vannak benne:
„Kisebbségi komplexusuk van Romániában a románoknak! […] A román nemzeti identitás és kultúra bölcsője Erdély. Nem azért, mert ez egy természetes fejlődés eredménye lett volna. Mi, magyarok nagylelkűen házat, hazát adtunk számukra, mi tanítottuk meg őket késsel, villával enni, írni, olvasni, a saját kultúrájukban kiteljesedni. Majd Erdély egy galád és tolvaj tettel [Gyulafehérvár/Trianon] a balkáni világ uralma alá került, amit mára nemcsak kifosztottak, lelaktak, de szellemileg is tönkretettek. Az erdélyi románok soha nem fogják megtudni, miről maradtak le azzal, hogy felszálltak a tolvajtempóban közlekedő bukaresti gyorsra, aminek ők is a kerekei alá kerültek.”
Ennél cifrábbakat is lehetne idecitálni, de nem tűrik a nyomdafestéket.
Ha van még egyáltalán igazi baloldal a világon, akkor a kötelessége minden népnek a méltóságát védeni – a saját magunkét óvni nem nagy kunszt –, különös tekintettel azokra a népekre, amelyeket a soviniszta uralkodó osztály és uralkodó rendszer a maga manipulatív propagandacéljaira kipécéz, hogy megalázza, megbecstelenítse és elhalmozza csúf ráfogásokkal. A megcsúfolt és elgyávult magyar baloldal egyik legdicsőségesebb hagyománya a Duna-medencei népek barátsága és szövetsége melletti kitartás és felelősségvállalás.
Miközben viszolyogva elutasítjuk a bármilyen irányból érkező és bármilyen irányba tartó szennyes sovinizmust, szeretetünket és tiszteletünket nyilvánítjuk a román és a szerb nép iránt. Ezeket az egészséges és humánus érzelmeket megmérgezte és szinte a föld alá szorította az uralkodó sovinizmus és etnicizmus. És amikor szolidaritásunkat állítjuk és gyakoroljuk az erdélyi és vajdasági, romániai és szerbiai magyarok iránt, ezt nem holmi mentegetőzésképpen tesszük, nem azért, hogy menekedjünk a várható retorikai ütlegektől, hanem azért, mert ez természetes és helyes.
A beteges románellenes frenézis szégyenét ilyen egyszerű, kurta szöveggel nem lehet lemosni. A teljes nemzetszemléletünk és történetfölfogásunk hibás benne, hogy erre – már megint! – sor kerülhetett, s hogy nem váltott ki széles körű fölháborodást, tiltakozást, elutasítást.
Ez a magyar–román ellentét, amelyben hol román, hol magyar „elitek” játszottak elítélendőbb szerepet, egész életemet megmérgezhette volna, és volt rá eset, hogy én is elvesztettem a fejemet. De a sérelmeken és rossz emlékeken fölülkerekedve végül, azt mondom: ebből most már elég.
Sajnos hazánk nem egészséges.
Milliók nem értik, miért néz ránk irtózattal a fél világ.
Van ebben az irtózatban olykor értetlenség és tájékozatlanság is: de lényegében indokolt.
Szörnyű hely lett Magyarország, muszáj lenne megvédeni a becsületét. De nem avval a hazugsággal, hogy itt az etnikai gyűlölködések nem dominánsak. De igen, azok. A jelenlegi magyar politika és kultúra lényegét jelentik. Vakítóan világossá kell tenni a szakítást vele.
Businessman with a compass holding in hand, color tone film look
A székelyek nem állnak készen az autonómiára – Salat Levente az Azonnalinak. Hiába önti az Orbán-kormány a pénzt Erdélybe, a támogatási gyakorlat csak felgyorsítja a magyarok fogyását Romániában.
Valóban szükség lenne Székelyföld autonómiájára, vagy ez csak érzelmi kérdés? Milyen gyakorlati haszna lehetne az autonómiának?
Ez egy jó kérdés, ezért nehéz is rá egyértelmű választ adni. Hasznos dolog lehet, ha a megvalósítására olyan körülmények között kerül sor, hogy a hatalmát megosztó állam és az autonómiára szert tevő, jogkörökhöz jutó kisebbség közötti bizalom konszolidálódik, és mindenki úgy érzi, hogy nyert ezzel a megegyezéssel – ha innen nézzük, akkor feltétlenül volna haszna. Ha eltekintünk attól, hogy az erdélyi magyarok csupán fele él Székelyföldön, akkor azt lehetne mondani, hogy végre rendeződött a román állam és a területén élő magyarok viszonya.
Ezt a viszonyt jelenleg rendezetlennek kell tekintenünk. És nemcsak mi látjuk így: a román állam képviselői is folyamatosan jelét adják annak, hogy tartanak az erdélyi magyaroktól és félelmeik vannak Erdély státusát illetően. Ebből a szempontból lehetne haszna az autonómiának.
De ha közvetlenül Székelyföldet nézzük, a helyzet már nem ilyen egyértelmű. Sok vita van azzal kapcsolatban, hogy mit jelentene az ott élőknek az autonómia. Nem vagyok benne biztos, hogy reálisak azok a remények, amelyek szerint az autonóm Székelyföld el tudná tartani magát, sőt, a jelenleginél magasabb életszínvonalat tudna biztosítani az ott élőknek. Nem hiszem, hogy az erőforrások kellő mennyiségben és minőségben állnak rendelkezésre ahhoz, hogy Székelyföld gazdasági sikertörténet lehessen.
Van egy másik aspektus is:
meg vagyok róla győződve, hogy az ott élők nem állnak készen az autonómiára.
Miért nem?
Nem rendelkeznek azokkal a kollektív kompetenciákkal, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy egy autonómiát működtetni lehessen. Székelyföldön létezik ugyan egy, az utóbbi időben látványosan megerősödött regionális identitástudat, de nincs egy mindenkit összefogó politikai projekt. Jelenleg sokkal fontosabbak az egykori székely székekhez fűződő lojalitások és érdekek, mint az a törekvés, amely egy igazi centrummal rendelkező, megfelelően integrált régió létrehozására, felépítésére irányul.
Székelyföldnek jelenleg nincs fővárosa – mi több, ha holnaptól ránk szakadna a székely autonómia, és valaki eldöntené, hogy Csíkszereda lesz a főváros, azt nagyon rossz néven vennék Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban és Kézdivásárhelyen, hogy Székelyudvarhelyről ne is beszéljek.
Székelyföld belső politikai integrációja tehát nem történt meg. Különböző szereplők tulajdonképpen versenyeznek egymással azon, hogy ki képviseli hitelesebben a székelyföldi brandet. Az autonómia működtetése viszont politikai kultúrát követel: az együttműködésnek és a konszenzusépítés képességének fontos elemeit feltételezi. Ezekkel ma a székelyföldi társadalom és politikusok szerintem nem rendelkeznek, ezért nem hiszem, hogy ha valami csoda folytán mégis megvalósulna az autonómia, akkor rövid távon látványos eredményeket lehetne felmutatni.
Ezek az utóbbiak persze olyan dolgok, amikbe bele lehetne tanulni, ezeket biztosan megoldaná a helyzet, ha szükség volna rá. De van egy másik szempont is: ott van a többi magyar, aki nem a Székelyföldön, hanem Erdély más térségeiben él.
Elébe ment a kérdésemnek: a partiumi magyarokról fele annyit sem lehet hallani Magyarországon, mint a székelyekről. Mi lenne a reakció az autonómiából „kimaradó” magyarok részéről? Akár éket is verhetne ez a romániai magyarok közé?
Ettől nem tartok. Székelyföld autonómiájának a többi romániai magyar többsége is örülne. Az erdélyi magyarság egésze szabadulna meg egy kollektív kudarcérzéstől, ami a közgondolkodást is kényszerpályán tartja egy ideje.
Más lenne a probléma. Korábban, az 50-es, 60-as években már volt példa magyar autonóm tartományra – ezt köztudomásúlag Sztálin nyomására hozták létre, és a románok így is tekintettek rá, diktátumként élték meg a létrejöttét. Az történt, hogy az autonóm tartományon kívül élő magyarok helyzete sokat romlott. Arra hivatkozva ugyanis, hogy van egy terület, ahol a magyarok többsége él és ott biztosítva van például az anyanyelv szabad használata, az ezen kívül élők jogait csorbították. Tartani lehet attól, hogy a székelyföldi autonómia megvalósulásával hasonló történne, mert innentől
a román állam nem alaptalanul mondhatná azt, hogy van egy magyar terület, azon kívül akkor a kisebbségeknek kuss. Gondoljunk csak bele, mit jelentene ez mondjuk a Kolozsváron vagy a Partiumban élő magyarok számára.
Az utóbbi időben az autonómiatörekvések szereplői ezt a problémát felismerték, és elkezdték hangsúlyozni, hogy a partiumiak számára is biztosítani kellene a területi autonómia valamilyen formáját.
Hipotetikusan tudunk csak beszélgetni a székelyföldi autonómiáról, elvégre a román alkotmány eleve kizárja, hogy ez megvalósuljon. Ezzel együtt azonban az is egyértelmű, hogy a székelyeknek a céljaik eléréséhez román szövetségesre lesz szükségük. Jelenleg bármikor szóba kerül a kérdés, a román politikai élet gyakorlatilag egy emberként utasítja el a diskurzust. Érezhető azért valamiféle enyhülés, vagy nagyobb nyitottság az utóbbi években?
Sajnos csak nagyon lesújtó dolgokat tudok mondani. A román politikai kultúrában kódolva van az autonómiaellenesség. A legnagyobb probléma román részről nem az alkotmány, hanem ez a görcsös, zsigeri ellenkezés. Az alkotmánynak a jelenlegi formája nem lenne elvben megkerülhetetlen akadály: deklaratív szinten Spanyolország vagy Olaszország is egységes nemzetállam, az alkotmányos rend és az államszerkezet egy következő szintjén jelennek meg az elismert és különleges státussal felruházott közösségek, illetve régiók.
Kétségtelen, hogy van a román alkotmányban egy olyan kitétel, amely kimondja az egységes nemzetállami jelleg és az államnyelv megmásíthatatlanságát, ennek megváltoztatására léteznek azonban alkotmányos technikák. Ha tehát volna politikai akarat, ezen lehetne változtatni. A gond az, hogy belátható időn belül kizárt, hogy bármely román politikai erő vonatkozásában számítani lehetne arra, hogy gyökeres fordulatra kerüljön sor a hatalommegosztás kérdéséhez való viszonyulásukban.
Ennek történelmi gyökerei vannak. Fontos látni, hogy Erdélyben a magyar-román együttműködésnek semmilyen hagyománya nincs. Közös történelmük során a két nép a felváltva betöltött hatalmi pozícióból egymás kiszorítására törekedett. Erre rakódott rá a már említett Sztálin-féle diktátum, aminek óriási volt a visszhangja a román nyilvánosságban.
Hogy ezt érzékeltessem: miután a román pártvezetés lenyelte a békát, és elfogadta az 1952-es alkotmánytervezetnek azt a változatát, amelyet állítólag tényleg Sztálin személyes beavatkozása nyomán szövegeztek meg, a nyilvánosságra hozott és „vitára” bocsátott tervezet a nemzetgyűlés általi elfogadásáig eltelt két hónapban elképesztő méretű mozgósítás ürügye lett. Nehéz elképzelni, hogy ilyesmire egy kommunista rezsim alatt egyáltalán sor kerülhetett: ötezer névvel és lakcímmel vállalt alkotmánymódosítási javaslatot iktattak és több tízezer tiltakozó aláírást gyűjtöttek össze.
Nem volt ez olyan rég. Sokan élnek még, akik erre az eseményre emlékeznek, és amikor az autonómia szóba kerül Romániában, erre a diktátumra gondolnak. Ha ebből a szempontból nézzük, hogy az erdélyi magyarság hogyan áll az autonómia kérdéséhez, szinte nevetséges, amit látunk.
Nem figyelembe venni, hogy milyen reakciókra lehet számítani a románok részéről ebben a kérdésben, csak mondani a magunkét, miszerint nekünk igenis jár az autonómia, hiszen ez máshol is megvalósult már Európában, nagyon gyerekes viselkedés.
Oda lyukadunk ki, hogy ehhez mindenképpen román szövetséges kell.
Ha valaki nagyon célratörően, rögtön a 90-es évek elején megpróbált volna felépíteni egy román szövetségest, aki hajlandó ezzel a kérdéssel foglalkozni, akkor sem gondolom, hogy lényegesen messzibbre lehetett volna jutni.
Itt szót kell ejteni az RMDSZ felelősségéről is. Előre szeretném bocsátani, hogy egészében véve nagyra tartom az RMDSZ által elvégzett munkát, de vannak mulasztásaik is. Például az, ahogyan az autonómia kérdését kezelték. Egyrészt valóban nem találtak szövetségest, de ennél is fontosabb lett volna a közvélemény formálása. Ma már vannak kommunikációs stratégiák és technikák – megfelelő, akár román szakemberek bevonásával fontos eredményeket lehetett volna elérni arra nézvést, hogy a román közvélemény ne legyen uszítható ebben a tekintetben.
Ehhez képest az RMDSZ azt az utat választotta, hogy a kormánykoalíciók idején, amelyeknek szereplője volt, tulajdonképpen megzsarolta a partnereit,
akik aztán elfogadták azokat az engedményeket, amelyekről úgy gondolták, hogy különösebb választási kockázat nélkül bevállalhatók. Az így megszerzett jogosítványok egy részéről kiderült később, hogy nem alkalmazhatóak a gyakorlatban, mert a megalapozottságukról a közvélemény nincs meggyőződve. A papíron létező kisebbségi jogokból fakadó kötelezettségeket ma probléma nélkül el lehet sikkasztani Romániában, lehet mozgósítani a közhangulatot a parlament által megszavazott törvények előírásaival szemben, akár azt is lehet nyilvánosan követelni, hogy eltöröljenek korábban biztosított jogokat.
Valóban fontos lett volna partnereket találni, de ebben a kérdésben nagyon korlátozott a mozgástér. Sokkal egyértelműbbek a mulasztások, ha megnézzük, hogy a román közvélemény milyen keveset tud a romániai magyarokról és a törekvéseikről.
A mindenkori magyar kormány – legyen szó bármilyen, akár anyagi, akár erkölcsi támogatásról a romániai magyaroknak – megnyilvánulhat úgy, hogy abból Romániában nem lesz felhördülés?
Ez is jó kérdés. Közelről figyelem a romániai magyar kisebbségi politizálás alakulását, viszonylag sok és intenzív kapcsolatom van a román fél képviselőivel, ezek alapján alakult ki bennem az a kép, amit két részre bontva tudnék most röviden összefoglalni.
Az egyik, hogy
a Magyarországról érkező támogatások nem a határon túli magyarokról szóltak. Ez a 90-es évek elejétől igaz állítás, és minden kormányra érvényes.
Nagy általánosságban elmondható, hogy a támogatáspolitikák mind a magyar állam fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzésének az eszközei voltak elsősorban, és csak másodlagosan, rendszerint alaposabban átgondolt stratégia nélkül nyújtottak ezt-azt a határon túli magyar közösségeknek, különös tekintettel a megcélzott klientúrákra.
Ez változott 2010-ben, és még látványosabban 2014-ben. Azóta nincs szükség a hatalom megszerzésére, hiszen az már adva van. De azt hozzá lehet tenni, hogy ami 2010 és még hangsúlyosabban 2014 óta folyik a támogatáspolitikában, nem a határon túli magyarok érdekei szerint történik. Már ha a határon túliak elsőszámú érdekének „a szülőföldön történő megmaradás” sokat hangoztatott szólamát vesszük.
A másik szempont a románok viszonyulása a kérdéshez. Romániában a közbeszéd egyik fontos toposza a homogén nemzetállami jelleg, amitől az ország nagyon távol állt akkor, amikor elnyerte jelenlegi formáját. Elég csak a jelentős szász közösségre és zsidó kisebbségre gondolni, akiknek a sorsa a második világháborúban és utána drámaian alakult. Akik pedig megmaradtak belőlük, azokat Ceaușescu fejpénz ellenében kiárusította az NSZK-nak és Izraelnek. Ma ott tartunk, hogy a nemzetállami jelleg utolsó akadályát a magyarok képezik. Innen nézve nem nehéz megérteni, hogy a román állam semmi olyasmit nem fog ellenezni, ami azt eredményezi, hogy az erdélyi magyarok fokozatosan eltűnnek az országból.
Az utóbbi évek magyar támogatáspolitikájáról azt lehet gyanítani, hogy a szólamok mögött igazából a munkaerőpiaci érdekeltség és a demográfiai utánpótlás biztosításának szándéka húzódik meg.
Ezzel pedig a románok is jól járnak: elvégre hosszú távon valóban eltűnhet az erdélyi magyarság.
Nyilván ezt egyik fél sem meri nyíltan felvállalni, nem olyan időket élünk, hogy egy rövid távra tervezett kiürítési stratégiát ki lehetne vitelezni. Amikor én ezt régebben megfogalmaztam, nagyon kemény kritikákat kaptam. Ma már sokan vannak, mind Erdélyben, mind Magyarországon, akik elismerik, hogy ez történik, hiszen elég nyilvánvaló, hogy a magyar és a román állam érdekei tulajdonképpen megegyeznek. A románoknak jó, ha eltűnnek a magyarok, Magyarországnak pedig szüksége van a demográfiai utánpótlásra. Mi sem kézenfekvőbb, hogy magyar közegben szocializált, magyar nyelvismerettel rendelkező bevándorlókhoz jusson hozzá.
Igazolják a romániai magyarok demográfiai mutatói ezt a feltételezését?
Folyamatos a fogyás, de még nem telt el annyi idő, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben kezdetét vett támogatási gyakorlatnak egyértelműen a számlájára írható hatásokról beszélhessünk. Engem inkább a dolgok irányultsága és járulékos következményei, és nem feltétlenül a fennen hangoztatott célok aggasztanak.
Azért bonyolult a kérdés, mert ömlik a pénz Magyarországról: ingatlanbefektetésekre, intézmények alapítására és fenntartására, népes személyi állományok fizetéskeretének a biztosítására. Ezekre nehéz azt mondani, hogy nem a szülőföldön való megmaradást szolgálják. Azonban ezzel a támogatáspolitikával egyre nő a szakadék a román többség és a magyar kisebbség között. Az már mérhető, hogy az itteni magyarok média- és kultúrafogyasztása, valamint politikai kultúrája teljesen átirányult: a román világokban való tájékozódást szinte teljes mértékben kiszorította a magyar tartalmak iránti érdeklődés.
Eddig sem álltunk jól az arra irányuló erőfeszítések terén, hogy románok és magyarok megértsék egymást, a magyar állam pedig most abba invesztál, hogy a távolság még nagyobb legyen.
Folyamatosan zajlik közben az apadás: ezt leginkább a különböző oktatási programokban, iskolai oktatásban résztvevők számában lehet tetten érni. Egyre elterjedtebb, hogy középiskolát vagy egyetemet Magyarországon végezzen az, aki Romániában magyarul tanul. Ebben pedig egy trendet kell látni, hiszen aki elmegy az anyaországba tanulni, nagyon ritkán tér vissza Romániába.
De van más is. Mi lesz az egyre gazdagabb és kiterjedtebb intézményhálózattal, amit a magyar állam Erdélyben létrehozott és fenntart? Mi lesz az abban dolgozókkal, ha valamilyen okból ezek a támogatásoknak egyszer csak megszűnnek?
Milyen intézményekre gondol?
A jéghegy csúcsa a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia. Ezekkel az intézményekkel kapcsolatban én a következőket érzékelem: egyrészt az egyik szemem nevet, hiszen számos derék fiatalt látok, ismerek, akikről tudom, ha nem lenne ez a lehetőség, már biztosan a világ valamelyik távoli pontján élnének. A Sapientiának és a Partiumi Keresztény Egyetemnek köszönhetően itt maradtak, családot alapítottak, gyerekeik vannak. Viszont emellett a magyar állam azt kockáztatja, hogy a magyar nyelvű képzések, amelyeket jelenleg a román állam biztosít elfogadható körülmények között és színvonalon, elnéptelenednek. Mi lesz akkor, ha nem jön majd támogatás Magyarországról?
A románok valószínűleg nem lesznek túl motiváltak, hogy újraindítsanak esetleg leállított magyar nyelvű képzéseket?
Egyrészt igen, de az emberekre gondolok elsősorban, akik most jól elvannak a magyar állam által biztosított körülmények között, de ha ez a támogatás megszűnik, ők minden bizonnyal szedik a sátorfájukat és átköltöznek Magyarországra.
Azért bonyolult a kérdés, mert ki mondaná például azt, hogy nincs rendjén, hogy Gyimesközéplokon egy fantasztikusan elgondolt és csodálatosan kivitelezett bölcsőde és óvoda épül, aminek a működési költségeit is a magyar állam állja? De más megvilágításba kerül ez az egész történet, ha belegondolunk, hogy
a támogatáspolitikák jelenlegi gyakorlata tulajdonképpen kis Magyarországokat hazudik körénk, amik elhitetik velünk, hogy a román társadalomtól nincs mit várnunk,
hogy a román közösséggel a kapcsolatot sem érdemes keresnünk. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között a szülőföldön maradás szólama komolyan vehető, mert valószínűtlen, hogy az erdélyi magyarság boldogulhat a szülőföldjén a román társadalom elfogadása és anélkül, hogy többé-kevésbé harmonikusan illeszkedjen abba a környezetbe, amely jogilag, gazdaságilag és politikailag is sokkal jobban meghatározza a mindennapjait, mint Magyarország – bármilyen bőkezű és jószándékú legyen is a magyar támogatáspolitika.
Ejtsünk még szót a Székely Nemzeti Tanács – végül sikertelenül záruló – aláírásgyűjtéséről. Az Azonnalin például Ésik Sándor fejtette ki, miért gondolja úgy, hogy a magyar kormány ennek eredményességéért nem tett eleget. Ön hogy látja, miért esett kútba a kezdeményezés?
Ennél bonyolultabb ez a történet. Egyébként azt gondolom, hogy az „utolsó száz méteren” a magyar kormány nagyon komolyan vette ezt a dolgot, határozottan mellé állt, mozgósítva a közmédiát és számos közéleti szereplőt.
Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos, az ugyanis, amiből kiindult ez az aláírásgyűjtés, helytálló. Az Európai Unió valóban érzéketlen és érdektelen a kisebbségi kérdések és a kisebbségek által lakott régiók sajátos problémái iránt. Érdemes támogatni, ha valami ebből az érdektelenségből ki akarja zökkenteni az EU-t. De ez nem erről szólt: csomó csúsztatás van abban, ahogy a Székely Nemzeti Tanács felépítette az üzenetét. A székely autonómiához semmi köze a kezdeményezésnek, megítélésem szerint az aláírók egy jelentős részét megtévesztették az erre utaló kommunikációval.
Ahhoz valóban nem, ellenben a kisebbségek által lakott régiók közvetlen EU-s forráshoz való jutásához igen.
Ez rendben van, és ez egy derék cél! Az autonómia beemelése a képbe azonban ahhoz hasonlított, ahogy a romániai magyar politikai szereplők – az RMDSZ-t is beleértve – az autonómiakérdést kezelték a román belpolitikában. Olyan alkalmakkor vették elő, amikor valamiféle választási elvárást lehetett vele teljesíteni, a kampányidőszakok elmúltával pedig szépen elfelejtették az egészet.
Az elmúlt szűk harminc évben 16 autonómiastatútum született. Ezek lényegében törvénytervezetek, amelyek leírták, hogyan kellene kinéznie a székelyföldi területi autonómiának, illetve néhány további, személyi elvű autonómia-berendezkedésnek. De miért van 16? Hát azért, mert
hiába tudta mindenki, hogy az ilyen kezdeményezésekből az életben nem lesz autonómia, egy-egy újabb tervezetre eszközként volt szükség ahhoz, hogy az RMDSZ-szel szemben magukat megjeleníteni kívánó szereplők bekerüljenek a hírekbe.
Miután 2003-ban szakadt az RMDSZ – a kilépő szárny egyébként nem alaptalanul volt elégedetlen azzal, ahogy az autonómiakérdést a párt kezelte – minden újabb szereplő az autonómiaküzdelmet használta fel arra, hogy megszólítsa a potenciális választókat. A Székely Nemzeti Tanács mostani kezdeményezését számos okra visszavezethetően lehet dicséretesnek tekinteni, de az ő részükről is több olyan dolog volt ebben a történetben, ami a politikai önérvényesítést célzó akciózásnak a számlájára írható.
SALAT LEVENTE 1957-BEN SZÜLETETT, MAROSVÁSÁRHELYE FELNŐTT ERDÉLYI MAGYAR POLITOLÓGUS-FILOZÓFUS, EGYETEMI OKTATÓ, AZ ETNIKAI KISEBBSÉG ÉS TÖBBSÉG TÉMÁJÁNAK SAJNOS NEM TÚL GYAKRAN MEGSZÓLALÓ SZAKÉRTŐJE. 1991-1995 KÖZÖTT A KORUNK FŐSZERKESZTŐ-HELYETTESE, 2000 ÓTA AZ ETNOKULTURÁLIS KISEBBSÉGEK FORRÁSKÖZPONTJÁNAK EGYIK ÜGYVEZETŐJE.
Noul coronavirus a demonstrat deja că nu este o amenințare doar la adresa sănătății și a vieții oamenilor de pretutindeni, ci și un pericol aproape iminent la adresa drepturilor și libertăților cetățenești. Sub pretextul luptei împotriva dușmanului comun al lumii, guvernele și parlamentele anumitor state ar putea profita de situația creată pentru a instaura regimuri nedemocratice, poate chiar dictatoriale.
Este ceea ce vedem că prezintă din ce în ce mai des presa europeană în legătură cu Ungaria, unde premierul Viktor Orbán dă semnale că urmărește să se distanțeze de Uniunea Europeană, față de care se poziționează într-un evident raport de sfidare și adversitate, și chiar de democrație, de valorile statului de drept și de libertatea de expresie. Relevant în acest sens este felul în care Viktor Orbán și Fidesz au început să aplice puterile depline pe care parlamentul le-a acordat premierului, conform deja cunoscutei legi care pedepsește difuzarea de ceea ce este denumit vag fake news.
Potrivit acestei legi, persoanele care publică informații socotite false pot fi pedepsite cu închisoarea. Așa se face că János Csóka-Szűcs, un membru al partidului de opoziție Momentum, a fost luat mierucuri de acasă de poliție, din ordinul guvernului, pentru o postare de pe Facebook în legătură cu paturile rechiziționate din spitale.
Într-o declarație pentru site-ul 444.hu, János Csóka-Szűcs a afirmat că ultima oară când a fost luat așa de poliție a fost în 1987, când participase la o manifestație de protest neautorizată de regimul comunist.
Dacă pentru admiratorii lui Orbán aceste acțiuni sunt firești și probabil percepute ca o lecție binevenită prin care jurnaliștii sunt puși la zid și dezvățați de a mai manipula lumea, pentru cei care sunt mai aproape de valorile statului de drept și ale democrației, legea în sine este arbitrară, iar măsurile aplicate în baza ei sunt o dovadă clară a impunerii unei cenzuri demne de regimuri totalitariste.
Într-o democrație funcțională, știrile false sunt demontate prin contra-știri care prezintă dovezi susținute despre neadevărurile exprimate cu bună știință în publicațiile cu caracter informativ sau – ceea ce e și mai firesc să se întâmple – sunt trimise în fața unei instanțe judecătorești, capabile să analizeze și să coreleze faptele și probele, pentru a ajunge la un verdict corect. Practica de a lua pe sus jurnaliștii și a-i duce în secțiile de poliție pentru aplicarea pe loc a unor eventuale sancțiuni sau amenințări miroase de la distanță a cenzură și totalitarism, oricât de îndreptățit ar putea părea un astfel de gest. Este ca în cazul în care un om nedreptățit alege să își facă singur dreptate prin violență sau omor, după ce el sau un membru al familiei sale a devenit victima cine știe cărui agresor, în loc să apeleze la organele responsabile de acordarea dreptății și a pedepselor.
Ceea ce ar trebui să devină însă un motiv serios de îngrijorare pentru toată suflarea europeană, inclusiv pentru admiratorii controversatului premier, este atitudinea sfidătoare pe care nu ezită să o arate față de UE. Cel mai recent, aceasta se traduce cu refuzul de a se prezenta la Parlamentul European, unde a fost dezbătută joi, 14 mai, situația statului de drept în Ungaria. În loc să participe el însuși, Viktor Orbán a ales să trimită o scrisoare prin care se scuză că nu se poate prezenta pentru că este ocupat cu gestionarea epidemiei care îi „consumă energia și forțele”, propunând să o trimită în loc pe ministra Justiției, Judit Varga – propunere respinsă de Parlamentul European.
Pe de altă parte, tot joi, simultan cu dezbaterea din Parlament, Curtea Europeană de Justiție a condamnat Ungaria pentru faptul că ține azilanții și migranții în „condiții de detenție, ca în închisoare”, în lagăre special construite pe frontiera cu Serbia. Pentru ministra Justiției din Ungaria, decizia Curții Europene de Justiție se traduce cu obligația impusă Ungariei de a primi imigranți fără niciun control, conform presei de opoziție, sau cu trădare din partea UE, după cum se arată în cotidianul pro-guvernamental Magyar Nemzet.
Pentru oameni ca mine, toate aceste acțiuni sfidătoare față de UE ale unui lider european prevestesc atitudini sfidătoare față de proprii cetățenii ai oricărui şef de stat european căruia nu-i va conveni modul în care funcţionează Uniunea, şi pentru care democrația, statul de drept și libertatea de expresie vor fi nimic mai mult decât o amintire frumoasă a unor vremuri apuse.
Acest site folosește "cookies". Navigând în continuare, vă exprimați acordul asupra folosirii acestora. Cookie settingsACCEPT
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these cookies, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may have an effect on your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
