Category: Magyar típusú találkozás

Categories
Magyar típusú találkozás Opinii

Opinia unui secui: de ce (da şi nu pentru) autonomie?

Dacă am mai fi trecut în titlu o propoziție de genul AFLĂ CELE 3 MOTIVE SECRETE cred că am fi avut clickbaitul anului. Însă dorim să facem altceva. Sunt secui, și am să vă scriu despre autonomia Ținutului Secuiesc.

Haideți să vă explic un pic treaba asta cu Ținutul Secuiesc. Ținutul ăsta ba există, ba nu. Depinde în ce context se vorbește despre el. Atenție vine și bomba: exista Regiunea Autonomă Maghiară între 1952-1960, respectiv și în alte forme, după această perioadă. Dacă vă interesează este pe Wiki. Nu era mare brânză, că totuși vorbim de epoca comunistă, în care s-a înființat Securitatea după modelul stalinist, iar Gheorghiu-Dej nu poate fi considerat un adept al democrației.

Uite, ideea de autonomie vine chiar din România – trebuie să menționăm aceasta se întâmpla doar datorită presiunilor făcute de URSS, care să nu uităm că a fost prezentă în țară cu trupe militare până în 1956. 1956 este un an important şi pentru Ungaria: anul revoluției anticomuniste, după care lucrurile s-au schimbat în mai bine pentru Ungaria, însă nu și pentru ungurii din Transilvania. Ungurii au pierdut simpatia sovieticilor, iar pentru ungurii din Transilvania asta însemna că într-un sens au devenit cetățeni de categoria a doua.

Am să abordez un subiect extrem de delicat. Știu că majoritatea dintre voi consideră că este nesimțire pură să nu vorbești românește în România. Personal nu o consider nesimțire, nu aș considera așa dacă, de exemplu, am vorbi de un catalan care nu știe limba spaniolă. Nu este nesimțire – este prostie, din cauza căreia va suferi chiar persoana care nu dorește să înveţe limba majorității. Știți cum se spune că în Secuime nu o să primești pâine, decât dacă o ceri în românește? Este evident o minciună gogonată, însă m-aș folosi de ea, chiar pentru a explica, de ce este o prostie că unii nu vor să vorbească românește. Ba în București, ba în Bacău, ba oriunde o să ai nevoie de limba statului.

Vă propun și un alt scenariu: să zicem că vorbim de Odorheiu Secuiesc, unde chiar și românii vorbesc fluent maghiară. Dacă nu ai treabă la poliție, eventual la fisc, nu ai nevoie deloc de limba română, pentru că etnicii români sunt 2,51% din populație. Maghiarii discută între ei în maghiară – e logic, nu? Așa se procedează și în magazine, în bănci și în primărie. Și iată ne apropiem de subiectul autonomiei.

Proiectul de lege, care a fost adoptat tacit în Camera Deputaților și care a provocat acel scandal mare și tare pentru PNL, respectiv PSD, respectiv pentru toți cei care mai aveau voce, a inclus exact această chestie: să fie legal să faci toate cererile pe care trebuie să le bagi în dosarul cu șină și în ungurește, după care va ajunge doar în mâinile unui maghiar, care o să-ți spună că dosarul tău nu este complet, că ai nevoie de un timbru judiciar şi aşa mai departe. Știți voi cum funcționează, pentru că trăim cu toții în aceeași țară. Sigur că am simplificat ideea, însă cred că ați înțeles ce înseamnă o mare parte din drepturile care ar conferi autonomia maghiarilor: să aibă voie să-și folosească limba la fel de natural, cum o folosiți voi.

O prietenă, de altfel româncă, m-a întrebat sincer: „Şi cum ai garanta tu, să nu facă ungurii într-o situație ca asta, ceea ce facem noi acum?”. E bună întrebarea. Prin lege! Deoarece legea ar garanta la fel drepturile majorității, cât și ale minorității. Vă spun sincer: când vorbim de autonomie, nu vrem să vă luăm nici un drept. În capul de secui egalitatea înseamnă că limba română nu este mai valoroasă decât limba maghiară: ar trebui să aibă exact aceeași valoare. Da, știu: suntem în România, nu în Ungaria. Însă România este la fel și țara mea: nu am plecat în Occident să fac mai mulți bani, și lucrez, plătesc impozite, mă stresez din cauza pandemiei. Vreau să am și eu o țară normală, unde să pot trăi decent din salariu. Scuze, eram cam populist.

La capitolul doi din autonomie se află descentralizarea. Sunt convins că nu cunosc fiecare amănunt din istoria țării în forma actuală, însă am impresia că România se descentralizează de 101 de ani. Fără succes. Autonomia înseamnă că se iau o grămadă de decizii la nivel local. Vă dau un exemplu. Nu CNAIR, respectiv guvernul X, Y, Z decide unde se face o autostradă. Se decide la nivel local. (Pentru argumente suplimentare vă implor să vă uitați cum se construiește la noi. Dacă ne-am fi apucat tu, cu mine și încă trei băieți și fete, în 15 de ani am avea aproximativ aceleași rezultate pe care le avem acum. Nebunie, vă spun, nebunie!)

Deci autonomia nu se atinge de teritoriul țării. Punct. Ar fi tot România, poate mai bine organizată, poate cu ceva nuanțe secuiești accentuate aici, în Secuime. Sărumuna!

Însă observ că ideea țării supercentralizate deranjează și pe alții, în afara secuilor. Uite, se vorbește și despre Transilvania independentă, și independența se îndreaptă către incompetența permanentă manifestată de București. Și asta o spun niște români…

Un prieten, tot român, m-a întrebat și el: „Ar avea teritoriul respectiv un președinte, ceva?”. Păi nici secuii nu s-au înțeles în această privință. Ceva oficialitate ar trebui să fie prezentă, un fel de președinte de consiliu județean. Sincer să fiu, noi, secuii, ne cam axăm la treaba asta cu folosirea limbii maghiare și dezvoltarea. Altceva nu prea se discută. Ne chinuim cu educația cum se chinuie și românul de rând din Caracal. Deci autonomia înseamnă drepturi de folosire a limbii, aici se include și educația, cultura, etc., folosirea simbolurilor (ar fi multe de scris în acest sens, însă cam inutil) și încă un lucru…

Mda. Să vorbim și de finanțe. Bani, bani și bani. Cu toate că județele Harghita și Covasna (Mureșul mai puțin) sunt considerate a fi județe sărace, totuşi secuii sunt convinși că ei contribuie mai mult la buget, decât cota-parte pe care o primesc înapoi. Ideea autonomiei în sens bugetar este să rămână banii exact acolo unde sunt plătiţi în formă de taxa. (Sincer? Nu știu dacă ar fi ok. Unii spun că da, alții că nu s-ar putea.) Însă dacă compari infrastructura din Oltenia și Muntenia cu cea secuiască înțelegi de ce se mai frustrează lumea. Nu că în restul țării s-ar fi investit mult în ultimele trei decenii, însă în aceste județe nici măcar atât. Nu cred că din șovinism, cel puțin nu exclusiv: de ce să investești tu, ca partidul X în zonă, dacă ăștia tot cu UDMR votează? Și mai avem și primari care se plâng că au proiecte gata făcute, însă nu primesc finanțare, că n-au lobby suficient de bun. Ei, se pare că orice spune lumea UDMR nu este PSD…

Cât despre politică și autonomie, ideea statului național din constituție exclude oarecum existența altor etnii. Antonie Iorgovan, omul care este de fapt un fel de tată al Constituției, era și el influențat de mentalitatea franțuzească, adică ideea că în Franța tu nu mai ești român, secui, etc., tu ești franțuz. Ideea era binevenită în momentul în care după instabilitățile celui de-Al II-lea Război Mondial chiar existau șanse să se modifice hotarele țării. În mai mult de 100 de ani situația s-a schimbat, însă unii parcă mai cred în această posibilitate.

Evenimentele recente arată că nu există nici un partid care şi-ar putea asuma riscul să devină pro-autonomie, deci pro-maghiar. Democrația și mentalitatea democratică sunt prea tinere în această țară, iar propaganda antimaghiară, care s-a practicat în epoca comunistă nu a dispărut, cu toate că s-a mai diluat un pic. Niciun partid majoritar nu este în poziția de a face o deschidere către maghiari, dacă ei se comportă ca maghiari. Mentalitatea este întortocheată în acest sens, însă dacă urmărim discursul ultimilor 20 de ani maghiarul bun vorbește românește, nu vrea școală în limba maternă, nu cere autonomie, este de fapt etnic român! Asta au formulat la rândul lor diferite oficialități de stat: miniștri, prim-miniștri și, săptămâna trecută, chiar președintele însuși.

Și să vorbim și de UDMR. Proiectul de lege privind autonomia Ținutului Secuiesc a fost introdus de deputatul UDMR (de fapt PCM) Kulcsár-Terza József. Omul a ajuns în parlament datorită unor înțelegeri dintre UDMR și PCM, iar activitatea lui s-a rezumat aproximativ la discursuri privind situaţia așa-zișilor teroriști din Târgu Secuiesc, respectiv referitoare la proiectele de autonomie. Să fie clar: omul nu este luat în serios nici de UDMR, cu toate că partidul este pro-autonomie. Situația este mai serioasă: conducerea UDMR este conștientă de faptul că proiectul de autonomie nu are susținere din partea partidelor românești, iar discutarea ei în Parlament nu este decât o modalitate eșuată de a arăta că partidul mai crede în posibilitatea autonomiei. Oricum, ideea de autonomie trebuie discutată între maghiari și români, nu cum UDMR și alte entități politice maghiare obișnuiesc să facă treaba asta: exclusiv între maghiari.

Îmi pare rău. Sunt secui și știu că societatea autohtonă nu este suficient de matură pentru o autonomie. Nici românii, nici ungurii. O clasă politică cu o componență preponderent de găinari nu este în stare să se ridice la acest nivel de democrație avansată. Real vorbind, UDMR ar trebui să scoată acest proiect de pe ordinea de zi. Real vorbind, partidele românești ar putea discuta despre ce înseamnă de fapt acest proiect. Vă spun însă cu mare tristețe (și cu un pic de greață), că la noi demagogia și retorica șovină, mai mult sau mai puțin mascate, mai sunt încă la modă.

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

Magyarországi bal oldal vs. erdélyi magyarok: soha sem lesz ebből már barátság?

Az erdélyi magyarok valószínűleg soha sem bocsájtják meg a kollektív magyarországi balnak az áldatlan emlékű december 5-ét, amikor is 2004-ben úgy alakult, hogy a határon túli magyarok nem kaptak kettős állampolgárságot.

EU-n kívüli országokban pedig jól jött volna, ám itt van folytatásnak a HA, ami jelzi, hogy valaki, valamit végletesen elrontott. Magyarországon ugyanis politikai kérdés lett a határon túli magyarság ügye. Mondhatjuk úgy is, hogy elpolitizálták azt, ami nemzeti minimum lett volna: a magát kultúrája okán együvé soroló nemzetnek volt egy esélye, hogy jelképesen egyesüljön. Hogy mit javított volna ez a kisebbségek lelkivilágán, vagy az összmagyar Trianon bántalmakon? Kérem, nem tudja ezt ma már senki megsaccolni.

Annak, hogy az anyaországi balosoktól ma Erdélyben tömör undora van az átlagos magyarnak, itt keresendő a gyökere. Ez a magyarázat az átlag erdélyi magyar Fidesz barátságára is: a Fidesz ugyanis az ügy mellé állt. Ez az a korszak, amelyben el lehet hinni, hogy az RMDSZ-szel akkoriban még rossz viszonyban lévő párt valóban nem csak politikai tőkét látott a dologban. Orbán Viktor ekkoriban talán kevésbé volt egyeduralkodó, Németh Zsolt, Deutsch Tamás és még sokan mások átlagosan határon túli magyar szimpatizánsok voltak. Az első Gyurcsány Ferenc által fémjelzett kormány és tagjai 800 000 állampolgárságkérővel riogattak – holott nyilván ők is tisztában voltak az állítás valótlanságával. Azt állítani, hogy csak a jobb, netalán csak a baloldal hibája lett volna belpolitikai kérdéssé degradálni a határontúliakat igazságtalan lenne, hiszen mindkét rész sáros az ügyben, ha eltérő mértékben is.

Nem lehet azt állítani, hogy a Fidesz csupán a saját igazáért küzdve döntött a külhoniak honosításáról: azonban ennek gyümölcsét az alakulat folyamatosan aratja. (Magyarország Csíkszeredai Nagykövetségén pl. név szerint elhangzik Orbán Viktor neve minden egyes honosítási ceremóniánál – furcsaság ez, hiszen mondjuk Svédországban nem létezik állampolgári eskütétel, Románia, Magyarország és általában a nemzetiségi kérdésekkel bajlódó balkáni államokban igen.)

Magyarországon a bal és jobboldal állóháborúja meggyőzte a közvéleményt arról, hogy Erdélyben minden magyar a Fideszre szavaz. A baloldal saját kudarcát is a határontúliakra kente, mai napig tartja magát a toposz, hogy a Fidesz kétharmados többségét így szerezte meg (gyakorlatban a legsötétebb becslések szerint is két képviselőt jelenthettek a határon túlról érkező szavazatok, de valósan inkább egyet).

Így jutunk el 2020-hoz, a Covid-19 által fémjelzett időszakhoz. Mint ismeretes, mi is beszámoltunk a Magyarország által Romániába küldött segélyszállítmányról, illetve az azt övező nyilatkozatháborúról. Ennek a politikai pufogtatásnak lett része Párbeszéd Magyarországért (korábban a Lehet Más a Politika – LMP) képviselője, Szabó Tímea, aki, ha nem is annyira élesen, mint az a Fideszközeli média tolmácsolásában elhangzott, de mégis szóvá tette a határon túlra nyújtott segélyt. Nézzük csak újra, valamelyest hidegebb fejjel:

https://www.youtube.com/watch?v=l3jVWfaAmcM

A képviselő teljes gőzzel futott a falnak, hiszen kezdettől fogva nem fogalmaz tisztán: a Fidesz frakció rá is húzza a vizes lepedőt, később a terebélyes média apparátusát is bevetve. A képviselő utólag ezt írja a Facebook oldalán: „A mondatom másik fele eredetileg az volt: semmi baj nincs azzal, ha a kormány segít másokon, azzal viszont igen, hogy az állítólagos hazai 20 milliós maszkkészlet hetek óta raktárban áll, nem osztják szét, miközben a kórházak, háziorvosok és az emberek nem jutnak hozzá a megfelelő védőfelszereléshez.”

A helyzetet a korábban felvázolt szűrőn át elemezve elég egyértelmű: a képviselő úgy szólalt fel, hogy figyelmen kívül hagyta a határon túli magyarság kérdését, illetve nem mérte fel ennek a kijelentésnek a súlyát. Erdélyben a Fidesz közeli média azonnal ráállt a Szabó szapulására, illetve a leggátlástalanabb Fidesz szócső, a Pesti Srácok Bölöni László futballedző válaszát közli, amelyben terjedelmesen odamond a képviselőnek. (Talán azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy az adott írás mennyire lehet valóban Bölöni tollából, de ez olyan információ, amit nem áll módunkban megszerezni.)

Mi változott 2004-től? Lényegében annyi, hogy az RMDSZ kibékült a Fidesszel, így többé-kevésbé megfelelnek a Budapesten gyártott kommunikációs elveknek. (Tegyük hozzá, hogy a Fidesz támogatás jól jön az alakulatnak, hiszen elősorban a magyar érzelmekre ható retorikára fogékony, tömbmagyar vidéken jelentős választási mozgósítást hoz a Fidesz partnerség). Ami nem változott, hogy a határon túli magyarságot változatlanul politikai eszköznek használják fel, immár a tulajdon hozzájárulásával. A támogatásnak ugyanis van ára: a Fidesz előtti főhajtás, amelyet egyelőre önként és dalolva vállal az erdélyi magyarság. A hosszútávú következményeket nehéz felmérni, minden esetre egy erőforrása van Székelyföldnek, Kárpátaljának, Felvidéknek és a Vajdaságnak, ami az Orbán Viktor víziójában hiánycikk: a magyar ember. Nehéz megítélni most, hogy ezzel mit kíván kezdeni, de nehéz lenne elhinni, hogy hosszú távon a Fidesz nem kívánja nettósítani ezt az erőforrást. Ha a Fidesz egyszer mégis leesik a nyeregből az RMDSZ is megüti magát: ebben a felállásban ugyanis a bal oldal nem állhat mellé. Az állítás fordítva is igaz…

Nagy Kálmán

Categories
Hírek magyarul Magyar típusú találkozás

Magyar koronavírus, román COVID-19?

Versus screen background orange and yallow

Hol van már a régi szép idő, amikor még a Srí lankai pékek jelentették a hírt. Most mindent a COVID-19 fényében szemlélünk, így a magyar-magyar, a magyar-román viszonyt is.

Idő kérdése volt csupán, hogy megszülessen az első magyar-román szájkaratebajnokság a járvány kapcsán is. Nézzük meg, hogyan is kezdődött. A kiindulópont lehet Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök Facebook postja, amely arról számol be, hogy a szervezet közbenjárására Magyarország feloldotta a hidroxiklorokin exportjának állami tiltását. A gyógyszert a koronavírusos betegek gyógyítására használják, ugyanakkor vita tárgyát is képezi, hiszen több helyen is felbukkantak olyan vélemények, amelyek szerint a készítmény mellékhatásként súlyos szívkárosodást okozhat.

A Kelemen Hunor oldalára feltöltött videóból kiderül, hogy Magyarország egészségügyi kiegészítőket is küld Romániába (maszkok, védőruha, stb).

https://www.facebook.com/kelemenhunor.rmdsz/videos/227751494961862/

Mindez nem kerüli el a magyarországi, romániai magyar nyelvű és rövidebb idő után a romániai román nyelvű sajtó figyelmét sem. Nyilvánvaló, hogy úgy a Fidesz, mint az RMDSZ felhasználja a történeteket a saját imázsának építésére. A magyar nyelvű sajtóban jórészt pozitív visszhang már negatívra fordulva csapódik le a román sajtóban, az Adevărul hasábjain például Ionel Grigorescu köszörüli tollát Szijjártó Péterre és Kelemen Hunorra egyaránt: mindkettőjüket populizmussal vádolva, kifejtve, hogy a magyarországi szállítmány csupán hat erdélyi megyébe érkezik, lényegében etnikai kritériumok alapján osztják el a szállítmányt. Ezt a koncot több bekezdésen át is rágja, amelyre megszületik a Krónika napilap hasábjain a válasz is – mindez a szerző aláírásának gondos mellőzésével.

Grigorescu cikkje túllő a célján, egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az említett megyékben nemzetiségtől függetlenül látnak majd el betegeket. Hogy a magyarországi segítség tendenciózus, az tény, de miért ne lehetne? Az elvi vita arról kellene szóljon, hogy helyes, vagy helytelen főként a saját „rokonait” támogatni egy országnak ilyen helyzetben? Vagy ami ennél is kérdésesebb, helyes-e egy ilyen gesztust a politika szekere elé fogni? Vajon rendben van-e az, ha Budapest dönti el, hogy mely helyszínre akar segélyszállítmányt küldeni, vagy döntsön Bukarest? A román közvélemény számára probléma lenne-e, hogy csak 6 megyére koncentrálnak, ha azok majdnem teljesen román nemzetiségű emberek által lakott megyék?

A Krónika online kiadásában csak a Krónika szerzővel ellátott válaszanyag nem idézi szó szerint Grigorescu állításait, azonban egyfajta siránkozásba megy át, illetve könnyedén szemet huny a történések valóban populista szála felett, sőt kissé rá is cáfol az állítás valósságára.

A helyzet azonban nem homogén, sőt éppen ellenkezőleg: a barna anyagok összekeveredtek mentehetetlenül. A Fidesztől valóban nem idegen a szándék, hogy az anyaországon kívüli magyar embereken segítsen – nyilván azt se mondanák, hogy a román, az meg dögöljön meg. Az sem idegen a Fidesztől, sem az RMDSZ-től (vagy miért ne, bármelyik politikai alakulattól), hogy a saját pecsenyéjét süsse egy-egy gesztus lángján, amely önzetlensége így kissé kétes megvilágításba kerül. Sajnos az Adevărul is ludas, hiszen tudják ők is, hogy egy jó kis burkolt bozgorozás hozza az olvasókat online és offline egyaránt, ezért nem is a moralitásra fektetik a hangsúlyt, a cikk alaposan beolvas Kelemennek, Szijjártónak, egy adott ponton a II. világháború náci Németországát emlegetve.

A történet végén szerencsére mégis más a fontos. Politikai, közéleti körettől függetlenül gyógyszer és felszerelés érkezik, megérkezett. Ha van itthoni többlet, azt lehet más helyszínekre küldeni, ahol nagyobb szükség van rá. A kórházban küzdő egészségügyi személyzet addig is nem áll sisak nélkül a frontvonalon, az életért küzdő beteg pedig egészen biztosan nem töri a fejét etnikai kérdéseken: az élni akarás erősebb majdnem bármi másnál. Minden segítség jó, mindenütt, mindenkoron – de szebb ha mindez önzetlen, akár a gesztus méltatása, kritizálása. Mindegy, csak az egészség meglegyen, mondják az öregek. Ha hiányérzetünk van, majd túltesszük rajta magunk. Túl, vagy ha nem, majd szidjuk egymást. Ezen a téren jók vagyunk – igaz kár, hogy jobbak, mint az egészségügy terén.

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

Koronavírus idején

Business management vector

A hazai politikai mechanizmusokat átlagosan két dolog határozza meg: az érdek, ennek is rendszerint a pillanatnyi formája, illetve a frusztrációk.

Nincs az a józan ember, aki ne értené, hogy egy járvány idején a vírust a nemzeti színezet nem érdekli. A vírus a gazdatestet érzékel és semmi többet. Magyar – román viszonyban 1989-től ez az első olyan pillanat, amelyben az érdekek egyértelműen találkoznak. Vajon túl tudja magát tenni a politikum a nemzetiségi kérdésen ezekben az időkben?

Úgy tűnik, hogy a nemzetiségi frusztrációkat legalábbis ideig-óráig mindenki takaréklángra tette. Még a hivatásos feljelentő, Dan Tănasa (aki az ominózus Har-Cov-nak nevezett zónából érkező szélsőségesek szócsöve szokott lenni) visszafogta magát valamelyest, csak röviden kommentálta a Kovászna Megye Tanácsának alelnöki tisztségét betöltő Grüman Róbert szintén rövid kijelentését. Az alelnök a belügyminisztérium azon döntését intézte el egy nem tudjuk hogy sírjunk vagy nevessünk-el, amelynek értelmében hétvégente 17 és 21 órától a rendőrautókból felzendül a (román) himnusz. (Tegyük hozzá: az alelnöki gesztus is pont annyira fölösleges volt, mint a válaszreakció. Nyilván Grüman Róbert is tudta, hogy ezúttal kétségen kívül, nem a magyaroknak akartak odaszúrni – ez egy pótcselekvés volt a tárcavezető részéről, amit a románajkú közvélemény is felzúdulással fogadott. Közszereplőként szerencsésebb lett volna alternatívát ajánlani, kínálni és nem, nem a székely himnuszra gondolunk.)

A nemzeti indulatok tehát csendesek, a politikusok inkább a belharcra koncentrálnak (érdemes megfigyelni, milyen alapossággal ágyúzza a PSD a liberálisok minden kétségbeesett húzását). Az RMDSZ kisebb-nagyobb funkcionáriusai a párt által megosztott statisztikákat népszerűsítik a közösségi médiában. Jól is teszik, hiszen a belügyminisztériumi hírzárlat a magyar közösséget jobban érinti, mint a románt: Székelyföldön hangsúlyosan magyarországi kormánymédiát fogyasztanak, illetve lokális magyar médiát, az országos romániai tévécsatornák csak ezután jönnek. Az eredmény alulinformáltság, illetve ennek az eredménye: összeesküvés elméletek, rémhírek. Ezek rendszerint hullámokban jönnek (az április első napjaiban még fertőződésmentes Hargita megyében például „több mint ezer” román nemzetiségű fertőzött érkezésétől tartank), holott lényegében az intenzív osztályra akarnak válságos állapotú betegeket hozni, nyilván teljes elővigyázatosság mellett (amikor ezek a sorok születnek, még ilyen intézkedés nem történt – a szerk.).

A helyi politikusok egy része (bár ez román vidékeken is igaz) hírszolgáltatóvá előlépve meglovagolja a hullámot, illetve szervezkedik a járvány lassítása érdekében, összefogva az önkénteseket. Az erdélyi magyar politikusok másik része csenevész közleményeket ad ki, de lényegében minden jel szerint meghaladja a képességeit a helyzet kezelése, képtelen jelentős önkormányzati forrásokat rendelni egy-egy fontosabb művelet mellé.

Nyelvi jogsértés (román) ezúttal Gyergyószentmiklóson történt, ott is csupán a fent említett Tănasa ingerküszöbét sikerült elérni: a frissen fertőtlenített padokra mindössze magyarul írták ki, hogy most már (az amúgy nem látogatható parkban) biztonságban lehet leülni, ugyanis fertőtlenítve van a pad.

A valóság fontosabb vizeire evezve: Székelyföldön pillanatnyilag a román-magyar acsargás szünetel, a régiónak egy nagyobb gondja van, nevezetesen az információ hiánya. A kormány talán a pánikot akarja elkerülni, holott a pánik otthonüléshez, az otthonülés pedig életmentéshez vezet. A kis hazai abszurd közben él és virágzik.

PS. Ha újságíró kérhet valamit is az olvasótól, akkor a teljes szerkesztőség nevében kérjük önöket: olyan csatornákból szerezzék be az információkat, amelyek megbízhatók – újságok, portálok (stirioficiale.ro), hírcsatornák, amelyeknek az informáltságához, szándékaihoz nem fér kétség. És a második, talán ennél fontosabb dolog: ha úgy adja a helyzet, segítsenek egymáson: szomszédokon, barátokon, orvosokon, magyarokon, románokon és igen, romákon is.

Nagy Kálmán

Foto: Business vector created by rawpixel.com – www.freepik.com

Categories
Magyar típusú találkozás

Március 15-re: Arról, hogy miért nem vidám az erdélyi magyarság jövője.

Ha nemzetiségi kérdésekről van szó, két komoly narratíva létezik: az első a fekete-fehér nézőpont, a második pedig a probléma szőnyeg alá seprése, mondván, hogy csak a politikum gerjeszti. A romániai magyar-román viszony rendezéséhez, vajon mi is szükséges?

A kérdés koránt sem költői: azonban a válasz egyszerűsége ellenére szinte lehetetlen az alkalmazása, hiszen a megoldás a szemléletváltás lenne. Ennek pedig számos akadálya van, román és magyar szempontból egyaránt.

Kezdjük a fentebb említettekkel: a fekete-fehér nézőpont. Mind a román, mind a magyar közösségre jellemző, hogy azt mondják, minden nemzeti indulat gerjesztése a másik fél hibája. Vegyük csak az úzvölgyi eseményeket és egyértelművé válik, hogy külön szekértáborok alakultak ki. A magyarok úgy érzik, hogy számukra meghatározó történelmi ereklyéket vettek el, gyaláztak meg. A románok úgy érzik, hogy a magyarok letagadják a nemzeti hőseik létét, illetve meg akarják gátolni, hogy méltó módon emlékezzenek meg ezekről a katonákról. Mind a magyar, mind a román politikusok súlyosan hiányos információkkal, de annál vehemensebben nyilatkoznak az események kezdetén. Ahogy az információk egyre inkább alátámasztják a magyar fél által (közben egyre helyesebben) állított tényeket, a kommunikáció is változik: előkerülnek a klasszikus szemrehányások, a vitát már nem ész, hanem érzelmi érvekkel vívják. A történet végén viszont, tényektől függetlenül, nem találkozik a román álláspont a magyarral: azaz csak annyira, hogy elcsitul a vita, nem beszélnek róla.

A probléma gyökere szokás szerint a két nemzet egymásról alkotott percepciójából fakad: a magyar közösség javarészt megszállóként tekint a románokra, akiknek ezen oknál fogva nem jogosult a jelenlétük a régióban, míg a románok bitorlókként, elnyomókként tekintenek a magyarokra, akiknek ilyen módon nincs joguk jelen lenni a régióban.

A tény, hogy ennek ellenére mindkét közösség itt él, senkit sem zavar. Erre a tortára van egy kis tejszínhab is: mindkét fél igyekszik az általa kontrolált intézményrendszerrel a saját etnikumát favorizálni, a másiknak pedig keresztbe tenni. A román fél ebben az esetben számarányánál fogva felül marad, még az amúgy magyartöbbségű mikrorégiókban is. Sem a magyar, sem a román közösség nem tekinti a helyzetet tisztán: a számarányok folyamatosan a román félnek kedveznek, a magyar közösség beolvadása folyamatos és a ha nem is lesz belátható időn belül teljes, de a térvesztés még a jelenleg masszív magyar közösségeket is érinteni fogja. Ezt a folyamatot segíti az ország szövetét kézbentartó titkosszolgálati-gazdasági összeszövődésű csoportok tevékenysége is, akik mai percig veszélyforrásként tekintenek a magyarságra – akkor is, ha ezt csupán apróbb jelek alapján lehet érzékelni.

A „háttérhatalom” divatos kifejezés, bár Romániában talán hangsúlyosabban vannak jelen az országot terelni vágyó, egymással rivalizáló érdekcsoportok, akik jelentős politikai és gazdasági befolyással bírnak. Mindezek mellett a romániai demokrácia ha botladozva is, de működik: a szélsőséges megnyilvánulások inkább kisebb eseményekben, a relatív legalitás árnyékában zajlanak (jó példa legyen erre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Kar magyar tagozatát folyamatosan ellehetetlenítő intézkedések esete).

A megoldás tehát a szemléletváltás. A kisebbség, bár természetéből fakadóan bizalmatlanabb és egyben törékenyebb is, talán több nyitási gesztust tett ezen a téren, azonban a válaszok nem feleltek meg az elvárásainak: igaz, ez is percepciós kérdés, hiszen a gesztusok is egyénileg értelmezhetőek.

A feszültségeket azonban nem csak a politikum és egyéb prominens emberek gerjesztik: szomszéd és szomszéd között hangsúlyosabb a surlódás, ahogy munkatárs és munkatárs közt is, ha kis nemzeti színezetet kap. Racionálisan persze nem indokolt mindez, de hát mióta racionális ez az érzelmi kérdés?

A megoldást azokból a helyzetekből lehetne beszerezni, ahol a kérdés megoldódott: a problémákat a gazdasági jólét enyhíti, megoldani azonban a demográfiai stressz csökkenése szokta: amikor egy kisebbség már annyira kis létszámú, hogy már kuriózummá válik, akkor az etnikai színezetű konfliktusok is megszűnnek. Romániára van erre példa: ez a szászok esete. Az erdélyi magyarság szempontjából ez a perspektíva továbbra sem fényes – a helyzet azonban alternatívát nem kínál jelenleg.

Nagy Kálmán

Foto: www.etsy.com

Categories
Magyar típusú találkozás

Futottak még, avagy megfutottak…

Background photo created by Waewkidja - www.freepik.com

Kinek jó az, hogy Gálfi Árpád pártot jegyez be? A székelyudvarhelyi polgármester újabb erdélyi és egyben magyar párt bejegyeztetését indította be, mert… nos ez egymás tál tészta.

Kezdjük csak az elejétől, szépen. A konkurencia mindig az aktuális szereplőknek rossz. Kisebb a konc, kevesebb a hús a levesben, egye fene, kevesebb a gyakorlatozó, szendeszemű diáklány. Erdélyi magyar vonatkozásban ugyanvalóst kevés a fóka, de az eszkimók, pardon jupik és inuitok, attól még éhesek (ugyanis tudvalévő dolog, hogy az eszkimó gyűjtőnév a fehér ember kreálmánya, az ősszülöttek eleve több népcsoportot alkotnak).

Na de vissza a fókacombra. A fókacombot kezdetben délről szereztek be az inuitok, akik főként arrafelé politizáltak. Egy szép napon jött aztán egy okos jupi, aki az északi szomszédokkal haverkodott összes, mondván, hogy azok is jupik, dobjanak már fókacombot. Lőn. Cserébe lelkes inuit híveket ígért az anyaországiaknak, csak hát, hiba csúszott a számításba, nem jött össze. A jupik egy új potentátot támogattak, aki, csoda, nem csoda, szintúgy odakozmált mint az első. A jupiországi jupik erre mérgükben békét kötöttek az inuitokkal, akiknek a törzsfőnöke közben visszavonult és boldog nyugdíjasként hegyezgette a fókafogó szigonyát versírással.

Az alaszkai hasonlatot félretéve: az RMDSZ-el szemben egyértelműen alulmaradt mind a Magyar Polgári Párt, mind az Erdélyi Magyar Néppárt, részint mert káderhiányban szenvedtek, részint, mert a tömbagyar vidékeken nem tudtak szervezetet építeni.

Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester története nem sikertörténet. Jobban szerepel, mint az elődje, a korábbi tanácselnök, Bunta Levente, de a város Szász Jenő vezetése alatti, ugrásszerű fejlődése elmaradt (igaz, ami igaz, nem feltétlen a vezető közepes képességei következtében, hanem az ország gazdaságának átalakulása következtében: a 90’-2000 eleji évekkel ellentétben most nem kedvez a helyzet a székely kisvárosra jellemző kis- és középvállalkozóknak).

Gálfi mögül hiányzik az apparátus: az az apparátus, amit az RMDSZ minden vélt és valós hibája ellenére tud a saját polgármesterei számára biztosítani. Az udvarhelyi ellenzékiség épp annyira nem vált be, mint amikor RMDSZ-es vezetője volt a városnak (Bunta lényegében ellenzéki volt, hiszen a párton belül a megye két meghatározóbb embere, Borboly Csaba tanácselnök, illetve Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármesterével sem volt olyan viszonyban, hogy egy bödönből kenjék a fokazsíros kenyeret). Hogy a Székelyudvarhelyért Párt milyen politikai alku tárgya lehetett, milyen ígéreteket kapott, azt a szélesebb közönség, így mi sem tudjuk. Valószínűleg nem volt az valami nagy dolog, de ki tudja… egy próbát megér, gondolt a polgi, teljes székely furfanggal.

Itt jött be az igaz fincsiség: a pártbejegyzést a pozícióját igencsak jogosan féltő MPP egyik székelyudvarhelyi embere, Koszta Attila meg is támadta. A szándék érthető, az általa aláírt szöveg, viszont olyannyira szembement mindennel, amit az erdélyi magyarság gondol (indoklásában szeparatistának, autonómiakövetelőnek, illetve a nemzetállamiságot nem tisztelőnek nevezte a bejegyzendő alakulatot), hogy rövid úton ki kellett rúgni a pártból. Ismételten: kellett. Hogy mennyire akarták, arról több spekuláció is létezik, de hivatalosan senki nem mondta ki.

Az új párt bejegyzése tehát a korábban potyázó fókavadászoknak biza rossz. Legyen a nevük, Knaut, Tikkani vagy Uukkarnit (tudja mindenki, ezek ősi eszkimó nevek), vagy hívjuk őket, RMDSZ, MPP, vagy EMNP-nek. A fóka kevés, a vadászok ezért néha egymás popsiába bökik a szigonyt. Politikailag érthető, bár innen, az iglu árnyékából nézve kicsit kavarog az eszkimógyomor… Amúgy is értelmetlen: van az RMDSZ és vannak, mint minden versenyben azok, akikre a sportkommentátor úgy hivatkozik: futottak még.

Nagy Kálmán

Foto: Background photo created by Waewkidja – www.freepik.com