Reportaj AGERPRES: Un pictor din Joseni a parcurs pe jos 50 de kilometri pentru a ajunge la slujba de Rusaliile Catolice de la Şumuleu-Ciuc şi a purtat cu el rugăciunile oamenilor din localităţile pe care le-a parcurs, întrucât în acest an, din cauza pandemiei, marele pelerinaj nu a mai putut avea loc.
Balázs József are 66 ani, este pictor, profesor pensionar de desen şi un nelipsit de la procesiunea de Rusaliile Catolice de la Şumuleu-Ciuc, considerată cea mai mare de acest fel din Europa Centrală şi de Est.
Anul trecut, o boală de inimă l-a pus la încercare şi a lipsit de la eveniment, aşa cum nu a făcut-o niciodată în ultimii ani, iar în acest an, pandemia a fost la un pas de a-i zădărnici din nou visul de a se ruga Fecioarei Maria.
Cu toate restricţiile impuse, a decis să pornească singur în lungul drum pe care îl făcea, în fiecare an, până la Şumuleu-Ciuc şi să ducă cu el rugăciunile oamenilor din localităţile prin care trecea.
Balázs József a plecat din Joseni joi, purtând o cruce de mesteacăn în mâini, aceeaşi care îl însoţea şi în anii trecuţi, şi a poposit în toate localităţile de pe traseu, unde a fost aşteptat de preotul din sat şi de două persoane, care i-au oferit, imprimate pe panglici, rugăciunile oamenilor din comunitate.
Cele două persoane l-au însoţit până în următoarea localitate, unde a fost preluat de alte persoane, într-o ştafetă a speranţei şi a rugăciunilor.
Panglicile au fost prinse pe cruce şi au devenit tot mai multe, pe măsură ce pictorul se apropia de Miercurea Ciuc.
Cu un chip blând şi un zâmbet care te îmbrăţişează, Balázs József a vorbit despre misiunea lui din acest an şi spune că este un sol care duce Fecioarei Maria rugăciunile comunităţilor şi oamenilor.
Foto: (c) Gina Ştefan / AGERPRES
“Acesta este un an foarte special. Anul trecut nu am putut să vin din cauza bolii, am avut probleme cu inima. Au venit, însă, vreo 250 de oameni, dar fără mine. Acum vine eu, singur, fără cei 250 de oameni. Ăsta este un cadou pe care Maica Domnului mi l-a oferit. A făcut din mine un fel de sol, care aduce mesajele, rugăciunile comunelor şi oamenilor care nu au putut să vină, în acest an, la pelerinaj. Fiecare comună îmi dă doi soli, care îmi aduc pe o panglică scrise rugăciunile pe care trebuie să le duc la Maica Domnului. Acolo o să citesc şi când fac salutul către Maica Domnului”, a mărturisit pictorul.
Rugăciunile imprimate pe panglici conţin gânduri de sănătate, de întărire a credinţei, dar şi mesaje de dragoste către Fecioara Maria.
“În general, toată lumea cere de la Maica Domnului să nu uite să ocrotească comunitatea noastră, îi mulţumeşte că ne-a salvat din boala asta ciudată şi trimite şi un mesaj de dragoste către Maica Domnului şi faptul că se bizuie oricând şi oricând pe ea, ocrotirea sa fiind singura noastră scăpare”, adaugă Balázs József.
Foto: (c) Gina Ştefan / AGERPRES
Întrebat cum se simte să parcurgă singur drumul pe care altă dată îl făcea alături de atâţia pelerini, pictorul cu părul alb spune că este însoţit de Maica Domnului, care îl ocroteşte şi îl ţine de mână.
“Nu sunt singur, sunt cu Maica Domnului pe drum, parcă mă mângâie, mă ţine de mână şi vorbim. Ce părere are de mine, ce părere are de comunitatea noastră, ce nu facem bine, cum ar fi să facem mai bine, ce este ceea ce trăim – asta o întreb pe Maica Domnului. Oare este în favoarea noastră ceea ce trăim acum sau pentru ce? Şi, câteodată, eu simt că nu sunt un individ potrivit şi demn de această responsabilitate, dar simt apoi cum Maica Domnului mă îndeamnă să îmi continui drumul, pentru că ea face miracole”, mai spune Balázs József cu lacrimi în ochi.
Încercările la care au fost supuşi oamenii în perioada pandemiei au rostul lor, crede el, acela de a întări credinţa, dar şi de a dărâma ziduri şi de a conştientiza cât de importantă este prezenţa celor dragi aproape de noi.
“Mesajul Maicii Domnului, după părerea mea, pentru această perioadă este să nu ne părăsim bisericile, să fim hotărâţi. Dacă strămoşii noştri au avut puterea ca să construiască nişte biserici frumoase, nicicum să nu le părăsim. De aia nu ne lasă acum înăuntru, în biserici, ca să simţim ce înseamnă dacă nu le avem. (…) Perioada asta ne mai învaţă ca să nu ne lipim de telefoane şi de online-ul acesta, pentru că omul fizic e mai preţios. Şi de aia ne-a închis acolo, la izolare, să simţim ce înseamnă dacă nu-l ai pe celălalt aproape. Au fost vecini care nu şi-au vorbit sau au vorbit foarte rar, unii au încercat tot felul de metode să se întâlnească la o cafea, câteodată au modificat şi gardul dintre ei. Deci, gardurile dintre noi trebuie dărămate”, mai afirmă pictorul din Joseni.
Foto: (c) Gina Ştefan / AGERPRES
Acesta a ajuns la catedrala franciscană de la Şumuleu Ciuc vineri seară, a îngenuncheat în faţa statuii făcătoare de minuni a Maicii Domnului şi a rostit rugăciunile pe care oamenii i le-au trimis.
Asemenea lui Balázs József, care a parcurs pe jos cei 50 de kilometri dintre Joseni şi Miercurea Ciuc, înfruntând uneori frigul şi ploaia, au mai venit la catedrala franciscană de la Şumuleu Ciuc şi alţi pelerini, din unele localităţi ale judeţului sau chiar din judeţul Covasna, pe jos, pe bicicletă sau călare, şi au adus, la rândul lor, rugăciunile imprimate pe panglici, pe care le-au agăţat, în final, pe un panou, în apropierea catedralei.
Pelerinajul obişnuit de pe muntele Şumuleu, care reunea în fiecare an peste 100.000 de oameni din întreaga lume, nu a mai avut loc în acest an din cauza pandemiei de COVID-19, Ordinul Franciscanilor, organizator al evenimentului, rugându-i pe pelerini să participe la procesiune doar cu sufletul.
Pentru a păstra tradiţia, steagul sfânt al Şumuleului, “Laborumul”, a fost purtat în cursul dimineţii până la altarul în aer liber, de unde se oficia în mod obişnuit liturghia, după care a fost adus în faţa bisericii.
Foto: (c) Gina Ştefan / AGERPRES
Slujba de Rusaliile Catolice a avut loc în catedrala franciscană de la Şumuleu-Ciuc, unde se află statuia făcătoare de minuni a Maicii Domnului, şi a fost transmisă online, dar şi de televiziunea Duna, din Ungaria, şi de Radio Maria, accesul în interior nefiind permis.
În curtea bisericii s-au adunat, totuşi, numeroşi credincioşi, iar unii dintre ei au urcat până în şaua muntelui Şumuleu şi au ascultat de acolo slujba de Rusalii, în faţa altarului în aer liber, de la care nu oficia niciun preot.
Ei au mărturisit că îi încearcă sentimente de tristeţe profundă, mai ales că nici pe vremea comunismului pelerinajul nu a fost interzis şi au punctat faptul că trebuie să fim uniţi în faţa greutăţilor.
În final, atât cei din faţa televizoarelor sau cei care urmăreau slujba online, cât şi cei aproape 500 de oameni din curtea bisericii, care au asistat la slujbă, au rămas cu credinţa şi speranţa că anul viitor condiţiile vor fi mai prielnice şi că vor putea să revină la Şumuleu-Ciuc pentru a se ruga Fecioarei Maria.
Foto: (c) Gina Ştefan / AGERPRES
Pelerinajul de la Şumuleu Ciuc are o istorie de peste 450 de ani, în centrul său fiind statuia făcătoare de minuni a Fecioarei Maria, aflată în biserica Franciscană.
În anul 1567, principele Transilvaniei, Ioan Sigismund, a încercat să le impună religia unitariană credincioşilor romano-catolici din scaunele secuieşti Ciuc, Gheorgheni şi Caşin şi oamenii spun că doar cu ajutorul statuii făcătoare de minuni au reuşit să se opună şi să îşi păstreze credinţa strămoşească.
De atunci, în fiecare an, în sâmbăta Rusaliilor, catolicii din întreaga lume, majoritatea de limbă maghiară, vin în pelerinaj la biserica Sfintei Fecioare Maria din Şumuleu Ciuc.
Sanctuarul marian de la Şumuleu Ciuc a fost vizitat anul trecut, pe 1 iunie, de Papa Francisc, cu acest prilej fiind scoasă din biserică statuia făcătoare de minuni a Maicii Domnului pentru prima dată după cel de-al Doilea Război Mondial.
Foto: (c) Gina Ştefan / AGERPRES
Suveranul Pontif a oficiat atunci o slujbă închinată Fecioarei Maria şi a oferit un trandafir de aur sanctuarului marian, aşa cum face când merge la locurile de pelerinaj dedicate Maicii Domnului.
În acest an, mottoul pelerinajului de la Şumuleu Ciuc este: “Duhul Sfânt Se va coborî peste tine”. AGERPRES/(AS – autor: Gina Ştefan, editor: Florin Marin, editor online: Adrian Dădârlat)
Apám (zsidó, de nem hagyománykövető, magyarrá vált, de osztrák) családja számára személyes tragédiát jelentett. Nagyanyám előbb Modorban (ma Modra) majd Újvidéken volt polgáriskolai tanárnő. Apám ezekben a városokban nőtt fel, itt voltak a barátai. Trianon hatására nagyanyám korai nyugdíjazását kérte. Budapest mindig idegen város maradt a számára. Zsófi nénit minden kedves volt tanítványa ezután „külföldről” látogatta. Nem nagy csoda, hogy ezután kis gyerekkoromban is „irredenta” lettem, s irredenta verseket is írtam. (Az egyik úgy kezdődött „Vesszen Trianon”!) Mikor azonban Hitler a Felvidék és Erdély egy részét „visszaadta” Magyarországnak, apám figyelmeztetett arra, hogy ez katasztrófa, ennek rossz vége lesz. Végleg akkor mondtam le az irredentizmusról, mikor apám egyik gyerekkori barátja Újvidékről menekülve elmesélte nekünk a magyar katonaság által megszervezett és végrehajtott pogrom történetét.
A holokausztot és a felszabadulást követő időben a Trianon kérdés nem merült fel számomra. Ez a Kádár korszakban változott meg, valószínűleg azért, mert akkor vált fontossá számomra a kisebbségi lét. A zsidó kisebbségi lét és a magyar kisebbségi lét egyidőben. A Tátrában kirándulva hangosan kezdtem magyarul beszélni, mert rájöttem, hogy ezt rossz néven veszik. A Budapest Iskola korszakában rendszeresen jártunk Erdélybe, főleg Kolozsvárra, de Székelyföldre is, keresve (és megtalálva) az ottani magyar kisebbségi értelmiséggel való kapcsolatot. Mindegy volt számunkra,hogy milyen politikai „oldalt” képviselnek ,Közéjük tartozott Bretter Gyuri, Molnár Guszti, TGM, Szőcs Géza és még sokan mások. Bretter Gyurival jártuk a magyar falvakat, gyűjtöttük a hímzéseket, ittuk a helyi pálinkákat. Ismerkedtünk. Ha jó tudom, mi (büdös zsidók) fedeztük fel a magyar-magyar kapcsolatok fontosságát személyes kapcsolatokon keresztül. De természetesen „revizionista” eszméket egyikünk sem táplált.
Vajdasággal való kapcsolatom (szemben) az erdélyi kapcsolatokkal, mondhatnám, azoknak az ellentéte volt. Onnan kerestek meg engem Újvidékről, Szabadkától. Mikor Magyarországon kiadási tilalom alá estem, ottani lapoknál jelentek meg írásaim magyar nyelven. Ők egyengették az utamat a Korcula-i nyári egyetemre is. Hogy rövidre fogjam: a magyarországi ellenzék és a jugoszláviai, vagy romániai magyar ellenzék között remekül működött a magyar-magyar kapcsolat.
De, hogy kevésbé személyes módon folytassam: Magyarország a 20. században két traumatikus tapasztalaton esett keresztül. Trianonban elvesztette területe kétharmadát, a Holokausztban elvesztette félmillió zsidó lakosát. A kommunista korszakban mindkét trauma-tapasztalatot, hogy úgy mondjam, szőnyeg alá söpörték. Úgy mondták, hogy a nácik kommunistákat öltek a zsidó szót ki sem lehetett egy ideig ejteni. Ami Trianont illette, szomszédjaink (Jugoszlávia kivételével) baráti szocialista népek, a béketábor, hozzánk hasonló, rendíthetetlen oszlopai.
Amint ez várható volt, a szőnyeg alá söpört traumák kísérteteként bukkantak elő a rendszerváltozás után. Egy ideig tudomást sem akartak venni ezekről a kísértetekről. úgy hogy azok valóban elkezdtek kísérteni…
A trauma feldolgozása trauma elbeszéléssel kezdődik. A trauma elbeszélés pedig őszinteséget követel, mindenek előtt a belső pszichológai vagy ideológiai ellenállás legyőzését. Nos, ez az ellenállás különbözik a maradék zsidó lakosság és a magyar lakosság esetében.
Az őszinte trauma elbeszélésnek mindkét esetben feltétele saját bűneink bevallása.
Nézzük Trianont. A kérdést, hogy mennyire volt Magyarország bűnös abban, hogy Trianonra egyáltalán sor kerülhetett, a történészek döntik el, de a zsidóságnak ebben az esetben sem lehet bűntudata. Ők nem voltak az Osztrák-Magyar Monarchiában abban a helyzetben, hogy a többi nemzetiség sorsáról dönthessenek. Különben remek magyar patrióták voltak, hűségesek a hazához. Maradtak hűséges magyarok Trianon után is (Lásd Márai könyvét „Hallgatni akartam”) Hűségük jutalmaképpen Magyarországra való „visszatérésük” után azonnal megfosztották őket minden magyar állampolgárt megillető jogaiktól, s végül meg is ölték őket.
Nemcsak az áldozatok, de a tettesek is elszenvedik a traumát. De nekik sokkal nehezebb akadályokat kell leküzdeniük a trauma elbeszélésben. Ezt a rettenetes akadályt küzdötték le a németek 1968 után (nem előbb!). Szembenéztek azzal, amit a zsidók ellen elkövettek, s elfogadták, utólagos reklamáció nélkül, az Odera-Neisse határt.
A magyar lakosság eddig nem volt képes a trauma elbeszélésre. Most a pszichológiai akadályok mellé még ideológiai akadályok is járulnak. Lásd a Nagy-Magyarország térképével dicsekvő autókat, lásd a Szabadság téri szobrot. Hazugság, hazugság, mindenütt. Ebből nincs gyógyulás.
Nos, a maradék zsidóság joggal hányja a magyar lakosság szemére, hogy az képtelennek mutatkozik a holokauszttal kapcsolatos őszinte beszédre, képtelen beismerni azt, hogy tettestárs volt. Ugyanez a maradék zsidóság viszont érzéketlen a Trianon trauma elbeszélés elmaradásával szemben. Nem mintha nem lett volna annak a szenvedő alanya (hiszen azért beszéltem el nagyanyám történetét, ezért hivatkoztam Máriai könyvére) hanem, mert az, amit a zsidók ellen nem sokkal később tettek, (lásd újvidéki pogrom) kitörölte a zsidóság pszichéjéből a Trianon trauma hegeit.
Beteg ügy ez, sajnos. Igazságtalanságot nem lehet igazságtalansággal, bűnt nem lehet újabb bűnnel jóvátenni. Igazságtalanságot sem lehet bűnnel, bűnt sem igazságtalansággal kiegyensúlyozni. Trianon egyike volt a legigazságtalanabb, egy nemzetállam ellen irányuló, történelmi döntéseknek, a holokauszt volt a legnagyobb bűn, amit a modern világban egy nép ellen elkövettek. Minden halottat másként siratunk meg, minden veszteséget másként gyászolunk. A meggyászoltak nem összehasonlíthatók. Egy igazságtalanság sem összehasonlítható egy bűnnel. De attól az igazságtalanság nem szűnik meg igazságtalanság és a bűn pedig bűn lenni. Beszéljünk egymással róluk.
————————
(a közlésért köszönet Heller kiváló lányának, Hermann Zsuzsának)
Deşi în majoritate presa maghiară a lăudat faptul că petiţia Consiliului Național Secuiesc a strâns numărul de semnături necesare, fără a îndeplini criteriul distribuţiei pe ţări, au existat şi jurnalişti care au analizat mai în detaliu situaţia.
Georg Paul Hefty, jurnalist de la Frankfurter Allgemeine Zeitung, scrie, în Válasz Online, despre punctele slabe ale liderilor politici din Ținutul Secuiesc, plecând de la eșecul recentei inițiative de strângere de semnături pentru o petiție prin care Consiliul Național Secuiesc încercase să convingă Bruxellesul să recunoască secuii ca unitate „națională” distinctă.
„Ce ar spune maghiarii dacă Bruxelles-ul ar considera țiganii din Ungaria o minoritate națională autohtonă și i-ar finanța direct, ocolind Guvernul? Că țiganii nu sunt o națiune? Ei bine, nici secuii nu sunt o națiune. Nimeni nu se poate juca cu termenul de „națiune” după bunul plac. […]
Conform dreptului internațional, cuvântul națiune are un sens specific, nu degeaba, cea mai importantă instituție a lumii se cheamă Organizația Națiunilor Unite”, scrie jurnalistul german.
Altfel spus, îl completează Révész Sándor, în săptămânalul HVG, petiția ar fi putut deveni o temă europeană, dar inițiatorii ei au transformat-o într-o temă maghiară, punându-i astfel și capac. Așa pățesc cei cărora tot ce le trebuie din Europa sunt banii, conchide autorul.
Secuii nu sunt încă pregătiți de autonomie, susține politologul Levente Salat, profesor la Universitatea Babeș-Bolyai, într-o discuție cu jurnalistul Galavits Patrik, publicată în ediția de luni a Azonali.
De ce? „Pentru că nu dispun de competențele colective necesare pentru a putea funționarea unei autonomii. Chiar dacă în Secuime există o conștiință identitară regională, vizibil tot mai puternică în ultima vreme, nu există un proiect politic care să-i strângă pe toți laolaltă. În momentul de față sunt mult mai importante loialitățile și interesele față de scaunele secuiești de odinioară decât efortul comun de a crea sau construi o regiune corespunzător integrată, care să dispună de un centru veritabil. Secuimea nu are, în prezent, o capitală.
Mai mult, dacă mâine ne-am pricopsi cu autonomia Secuimii și cineva ar decide să pună capitala regiunii la Miercurea Ciuc, cei din Sfântu Gheorghe, Gheorgheni și Târgu Secuiesc, ca să nu mai spun de cei din Odorhei, ar fi extrem de deranjați de o astfel de alegere. Prin urmare, nu avem încă o integrare politică a Secuimii. Diferiții actori concurează între ei pentru a vedea, de fapt, cine reprezintă cu mai multă credibilitate brandul Secuimii.
Funcționarea unei autonomii presupune, însă, o anumită cultură politică, este nevoie de competențe esențiale în acest sens: colaborarea și realizarea unui consens. Numai că, după părerea mea, societatea și politicienii din Secuime n-au dobândit încă aceste competențe. De aceea, nu cred că dacă prin nu știu ce minune s-ar obține, totuși, autonomia, am putea vedea rezultate notabile pe termen scurt”, consideră politologul clujean.
Întâi de toate, însă, spune Levente Salat, pentru a obține autonomie, între statul care o oferă și cei care beneficiază de ea, nu ar strica să existe o relație de încredere reciprocă, pentru ca ambele părți să simtă că printr-un astfel de acord au ceva de câștigat. Și cum rămâne, continuă politologul, cu maghiarii din celelalte zone ale Transilvaniei, secuii formând doar jumătate din populația maghiară a regiunii?
Iată ideile principale ale interviului, foarte pe scurt:
– Salat nu crede că Secuimea are momentan resursele economice și financiare pentru un statut autonom. – secuii nu au competențele colective necesare pentru autoguvernare. – Secuimea nu are momentan o capitală culturală, mentală, politică. – secuii reprezintă doar 50% din maghiarii din România, astfel autonomia lor nu rezolvă problema maghiarilor din restul Transilvaniei. – românii și maghiarii nu și-au rezolvat traumele istorice, nici măcar pe cele recente. Regiunea autonomă a lui Stalin reprezintă, încă, o trauma pentru mulți români. – deși UDMR a facut mult pentru maghiarii din România, este responsabilitatea partidului că nu a făcut ca mentalitatea colectivă a românilor și opinia publică din România să fie mai sensibile la tema autonomiei. – după 1990 erau 16 propuneri legislative pentru autonomie. – după ce evreii și sașii au disparut din peisajul demografic si cultural, doar maghiarii mai sunt în număr semnificativ. -fiindcă în secolul 21 nu mai există, din fericire, transferul demografic forțat, tactica statului român și a celui ungar coincid: prin finanțarea masivă a maghiarilor din România, Ungaria practic contribuie – direct, sau indirect – la un transfer demografic mai lent.
Aşteptăm o traducere profesională şi integrală a interviului.
Călugării franciscani, care organizează pelerinajul de la Şumuleu-Ciuc, cheamă pe toţi cei ce se pregăteau anul acesta pentru acest eveniment la un pelerinaj în inimi.
În comunicatul remis luni agenţiei ungare de presă MTI, fraţii franciscani declară că s-au pregătit pentru pelerinaj de la începutul acestui an, motoul evenimentului fiind ales în spiritul euharistiei: “Duhul cel sfânt se va pogorî peste tine!” Însă epidemia de noul coronavirus şi măsurile luate pentru oprirea răspândirii ei au făcut imposibilă anul acesta primirea pelerinilor în mase mari. Comunicatul adaugă: hotărârea grea a trebuit să fie luată din responsabilitate faţă de pelerini, pentru a proteja sănătatea lor.
“Potrivit acestei hotărâri, rugăm pe toţi fraţii noştri pelerini ca în acest an să nu se deplaseze în mod organizat la locul de pelerinaj, cu ocazia Rusaliilor, ci să ia parte printr-un pelerinaj al inimii la slujba festivă şi la celelalte programe liturgice. Îi rugăm să nu organizeze grupuri de pelerinaj şi să evite pelerinajul în masă”.
Ei anunţă că Sfânta Liturghie de la Şumuleu-Ciuc va avea loc sâmbătă, 30 mai la ora 12:30, în biserica franciscană de la Şumuleu. Slujba va fi celebrată de Gergely Kovács, arhiepiscopul înscăunat în februarie anul acesta al Arhidiecezei de la Alba Iulia, tot el va prezenta şi omilia. Slujba va fi transmisă în direct pe pagina de internet şi pe pagina de Facebook a bisericii franciscane, precum şi de Televiziunea Duna şi de Radio Maria din Transilvania. Pentru această ocazie va fi redactat un caiet-program care va fi disponibil pe internet.
Călugării franciscani au cerut mijlocirea Maicii Domnului ajutătoare pentru ca, după o trecere cât mai grabnică a epidemiei, mici grupuri organizate de pelerini să se poată reîntâlni la Şumuleu-Ciuc.
Biserica şi mănăstirea franciscanilor din Şumuleu constituie un străvechi loc de pelerinaj al secuimii catolice şi a ceangăilor din Moldova. În fiecare an, în sâmbăta Rusaliilor, catolicii din Secuime şi Moldova, dar şi din alte părţi, vin în pelerinaj la biserica Sfântei Fecioare Maria din Şumuleu-Ciuc şi înconjoară în procesiune dealul Şumuleu-Mic, la coborâre împodobindu-şi steagurile cu crengi de mesteacăn.
Miile de pelerini care merg anual la sanctuarul din Şumuleu Ciuc sunt atraşi mai ales de statuia Maicii Domnului făcătoare de minuni din acest locaş. Sculptura în stil renascentist, realizată la începutul secolului al XVI-lea în lemn de tei, măsoară 2 metri şi 27 de centimetri, fiind cea mai înaltă dintre statuile de pelerinaj din lume. Statuia o reprezintă pe Sfânta Fecioară Maria cu Pruncul în brațe, aşa cum este descrisă în Cartea Apocalipsei, “îmbrăcată în soare”, cu “luna sub picioarele ei” şi, purtând pe cap, “o coroană de douăsprezece stele”.
Sărbătoarea centrală la Șumuleu Ciuc este pelerinajul organizat de Rusalii, la care participă anual sute de mii de pelerini, însă sanctuarul marian de la Şumuleu este locul unde credincioşii vin în pelerinaj şi cu prilejul altor sărbători mariane: Adormirea Maicii Domnului, Preasfântul Nume al Mariei, Bunavestire, prima sâmbătă din lună.
Szégyenletes gyávaság volna nem megírni az alábbiakat. Vélemény.
Sokan egyáltalán nem olvassák a magyar jobboldali sajtót, és ezért néhány állításom meg fogja lepni őket, de evvel nem törődhetem.
A román államelnök magyarellenes szavaira – erről lásd Erdélyben megjelent írásomat – és hasonlókra válaszul, no meg a trianoni évforduló alkalmából a magyarországi, főleg (de nem kizárólag) jobboldali sajtóban, a magyar nyelvű internetes világban és blogoszférában példátlan soviniszta gyalázkodás és mocskolódás indult meg Románia és a román nép ellen, amelyet szó nélkül hagyni maga volna a gyalázat.
Ez az 1945 óta nem látott-hallott piszokáradat a történeti, politikai, kulturális és szociológiai tudatlanság, elfogultság, közhelyes előítéletesség, rosszindulatú butaság, kicsinyes aljasság, alantasság, közönségesség, magyartalan stílus minden ismert jegyét mutatja. Itt kis tehetségű emberek kitombolhatják magukat, mert számíthatnak az etnicista közvélemény cinkosságára, mert tudhatják, hogy az egyet nem értők nem mernek megszólalni – hiszen félnek magukra zúdítani az ilyenkor szokásos őrjöngéseket és rágalomkampányokat –, ezért a patologikus románellenességnek, az oláhozásnak nincsen semmi akadálya.
Magyarellenes román nacionalizmussal is lehet találkozni bőven, de ez a Budapesten szokásos formában marginális Romániában. Az én Johannis elleni cikkem megjelent románul, és az államelnök magyarellenes kirohanásait számos román értelmiségi bírálta. A magyarországi – és erdélyi – oláhozás azonban akadálytalanul és kritizálatlanul terjed és napról napra fokozódik. Az ellenünk irányuló román sovinizmus bírálata a román írástudók dolga elsősorban, a tébolyodott románellenesség elleni föllépés viszont a magyaroké – lenne.
Az amúgy is pokoli helyzetet nagyon nagy mértékben súlyosbítja a magyar liberálisok – indokolatlan, műveletlen és szégyenletes – lenézése az ortodox népek és a „balkániak” iránt. A „balkáni”, a „bizáncias”, a „fanarióta” elmaradottsággal és tekintélyelvűséggel kapcsolatos primitív és alaptalan előítéletek (no meg a rituális – és röstellni való – oroszellenes klisék) általánosak a „balliberális” médiákban. Románokkal és szerbekkel szemben liberális „beszélő fejek” olyan frázisokat engednek meg maguknak, amelyek – ha Európára vagy Izraelre mondanák őket – nemzetközi botrányt váltanának ki. A volt Jugoszlávia államaira és a Romániára vonatkozó tudósítások általános tónusa (a liberális sajtóban) a humoros leereszkedés vagy a durva megvetés; elmaradhatatlan az évtizedes és évszázados hazug panelek ostoba ismételgetése.
Minden kétes románellenes akció számíthat az ellenzéki pártok, értelmiségiek és sajtó lelkes támogatására.
Ezt – ugyan illogikusan, de sebaj – kombinálják a külhoni kisebbségi magyarság elleni bárgyú antipátiával, amelyet az ellenzéki kommentelők és posztolók bőszen oláhoznak, ukránoznak és tótoznak.
Mindez azonban eltörpül a magyarországi jobboldal vulgáris etnikai gyűlölködése mellett.
Egyetlen szöveges példát hozok föl itt – a hatalmas sovén sajtóanyag túl undorító ahhoz, hogy hosszabban idézni lehessen –, amely szégyenszemre erdélyi embertől származik (aki tudhatná, hogy amit vicsorogva-hörögve állít, az szemen szedett hazugság), aki ráadásul az orbáni államrendszer ideológiai apparátusának egyik legbefolyásosabb funkcionáriusa. A neve Szakács Árpád. Nem magánember. A förmedvényt a kormány félhivatalos lapja, a Magyar Nemzet volt képes kinyomtatni, és ilyenek vannak benne:
„Kisebbségi komplexusuk van Romániában a románoknak! […] A román nemzeti identitás és kultúra bölcsője Erdély. Nem azért, mert ez egy természetes fejlődés eredménye lett volna. Mi, magyarok nagylelkűen házat, hazát adtunk számukra, mi tanítottuk meg őket késsel, villával enni, írni, olvasni, a saját kultúrájukban kiteljesedni. Majd Erdély egy galád és tolvaj tettel [Gyulafehérvár/Trianon] a balkáni világ uralma alá került, amit mára nemcsak kifosztottak, lelaktak, de szellemileg is tönkretettek. Az erdélyi románok soha nem fogják megtudni, miről maradtak le azzal, hogy felszálltak a tolvajtempóban közlekedő bukaresti gyorsra, aminek ők is a kerekei alá kerültek.”
Ennél cifrábbakat is lehetne idecitálni, de nem tűrik a nyomdafestéket.
Ha van még egyáltalán igazi baloldal a világon, akkor a kötelessége minden népnek a méltóságát védeni – a saját magunkét óvni nem nagy kunszt –, különös tekintettel azokra a népekre, amelyeket a soviniszta uralkodó osztály és uralkodó rendszer a maga manipulatív propagandacéljaira kipécéz, hogy megalázza, megbecstelenítse és elhalmozza csúf ráfogásokkal. A megcsúfolt és elgyávult magyar baloldal egyik legdicsőségesebb hagyománya a Duna-medencei népek barátsága és szövetsége melletti kitartás és felelősségvállalás.
Miközben viszolyogva elutasítjuk a bármilyen irányból érkező és bármilyen irányba tartó szennyes sovinizmust, szeretetünket és tiszteletünket nyilvánítjuk a román és a szerb nép iránt. Ezeket az egészséges és humánus érzelmeket megmérgezte és szinte a föld alá szorította az uralkodó sovinizmus és etnicizmus. És amikor szolidaritásunkat állítjuk és gyakoroljuk az erdélyi és vajdasági, romániai és szerbiai magyarok iránt, ezt nem holmi mentegetőzésképpen tesszük, nem azért, hogy menekedjünk a várható retorikai ütlegektől, hanem azért, mert ez természetes és helyes.
A beteges románellenes frenézis szégyenét ilyen egyszerű, kurta szöveggel nem lehet lemosni. A teljes nemzetszemléletünk és történetfölfogásunk hibás benne, hogy erre – már megint! – sor kerülhetett, s hogy nem váltott ki széles körű fölháborodást, tiltakozást, elutasítást.
Ez a magyar–román ellentét, amelyben hol román, hol magyar „elitek” játszottak elítélendőbb szerepet, egész életemet megmérgezhette volna, és volt rá eset, hogy én is elvesztettem a fejemet. De a sérelmeken és rossz emlékeken fölülkerekedve végül, azt mondom: ebből most már elég.
Sajnos hazánk nem egészséges.
Milliók nem értik, miért néz ránk irtózattal a fél világ.
Van ebben az irtózatban olykor értetlenség és tájékozatlanság is: de lényegében indokolt.
Szörnyű hely lett Magyarország, muszáj lenne megvédeni a becsületét. De nem avval a hazugsággal, hogy itt az etnikai gyűlölködések nem dominánsak. De igen, azok. A jelenlegi magyar politika és kultúra lényegét jelentik. Vakítóan világossá kell tenni a szakítást vele.
Businessman with a compass holding in hand, color tone film look
A székelyek nem állnak készen az autonómiára – Salat Levente az Azonnalinak. Hiába önti az Orbán-kormány a pénzt Erdélybe, a támogatási gyakorlat csak felgyorsítja a magyarok fogyását Romániában.
Valóban szükség lenne Székelyföld autonómiájára, vagy ez csak érzelmi kérdés? Milyen gyakorlati haszna lehetne az autonómiának?
Ez egy jó kérdés, ezért nehéz is rá egyértelmű választ adni. Hasznos dolog lehet, ha a megvalósítására olyan körülmények között kerül sor, hogy a hatalmát megosztó állam és az autonómiára szert tevő, jogkörökhöz jutó kisebbség közötti bizalom konszolidálódik, és mindenki úgy érzi, hogy nyert ezzel a megegyezéssel – ha innen nézzük, akkor feltétlenül volna haszna. Ha eltekintünk attól, hogy az erdélyi magyarok csupán fele él Székelyföldön, akkor azt lehetne mondani, hogy végre rendeződött a román állam és a területén élő magyarok viszonya.
Ezt a viszonyt jelenleg rendezetlennek kell tekintenünk. És nemcsak mi látjuk így: a román állam képviselői is folyamatosan jelét adják annak, hogy tartanak az erdélyi magyaroktól és félelmeik vannak Erdély státusát illetően. Ebből a szempontból lehetne haszna az autonómiának.
De ha közvetlenül Székelyföldet nézzük, a helyzet már nem ilyen egyértelmű. Sok vita van azzal kapcsolatban, hogy mit jelentene az ott élőknek az autonómia. Nem vagyok benne biztos, hogy reálisak azok a remények, amelyek szerint az autonóm Székelyföld el tudná tartani magát, sőt, a jelenleginél magasabb életszínvonalat tudna biztosítani az ott élőknek. Nem hiszem, hogy az erőforrások kellő mennyiségben és minőségben állnak rendelkezésre ahhoz, hogy Székelyföld gazdasági sikertörténet lehessen.
Van egy másik aspektus is:
meg vagyok róla győződve, hogy az ott élők nem állnak készen az autonómiára.
Miért nem?
Nem rendelkeznek azokkal a kollektív kompetenciákkal, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy egy autonómiát működtetni lehessen. Székelyföldön létezik ugyan egy, az utóbbi időben látványosan megerősödött regionális identitástudat, de nincs egy mindenkit összefogó politikai projekt. Jelenleg sokkal fontosabbak az egykori székely székekhez fűződő lojalitások és érdekek, mint az a törekvés, amely egy igazi centrummal rendelkező, megfelelően integrált régió létrehozására, felépítésére irányul.
Székelyföldnek jelenleg nincs fővárosa – mi több, ha holnaptól ránk szakadna a székely autonómia, és valaki eldöntené, hogy Csíkszereda lesz a főváros, azt nagyon rossz néven vennék Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban és Kézdivásárhelyen, hogy Székelyudvarhelyről ne is beszéljek.
Székelyföld belső politikai integrációja tehát nem történt meg. Különböző szereplők tulajdonképpen versenyeznek egymással azon, hogy ki képviseli hitelesebben a székelyföldi brandet. Az autonómia működtetése viszont politikai kultúrát követel: az együttműködésnek és a konszenzusépítés képességének fontos elemeit feltételezi. Ezekkel ma a székelyföldi társadalom és politikusok szerintem nem rendelkeznek, ezért nem hiszem, hogy ha valami csoda folytán mégis megvalósulna az autonómia, akkor rövid távon látványos eredményeket lehetne felmutatni.
Ezek az utóbbiak persze olyan dolgok, amikbe bele lehetne tanulni, ezeket biztosan megoldaná a helyzet, ha szükség volna rá. De van egy másik szempont is: ott van a többi magyar, aki nem a Székelyföldön, hanem Erdély más térségeiben él.
Elébe ment a kérdésemnek: a partiumi magyarokról fele annyit sem lehet hallani Magyarországon, mint a székelyekről. Mi lenne a reakció az autonómiából „kimaradó” magyarok részéről? Akár éket is verhetne ez a romániai magyarok közé?
Ettől nem tartok. Székelyföld autonómiájának a többi romániai magyar többsége is örülne. Az erdélyi magyarság egésze szabadulna meg egy kollektív kudarcérzéstől, ami a közgondolkodást is kényszerpályán tartja egy ideje.
Más lenne a probléma. Korábban, az 50-es, 60-as években már volt példa magyar autonóm tartományra – ezt köztudomásúlag Sztálin nyomására hozták létre, és a románok így is tekintettek rá, diktátumként élték meg a létrejöttét. Az történt, hogy az autonóm tartományon kívül élő magyarok helyzete sokat romlott. Arra hivatkozva ugyanis, hogy van egy terület, ahol a magyarok többsége él és ott biztosítva van például az anyanyelv szabad használata, az ezen kívül élők jogait csorbították. Tartani lehet attól, hogy a székelyföldi autonómia megvalósulásával hasonló történne, mert innentől
a román állam nem alaptalanul mondhatná azt, hogy van egy magyar terület, azon kívül akkor a kisebbségeknek kuss. Gondoljunk csak bele, mit jelentene ez mondjuk a Kolozsváron vagy a Partiumban élő magyarok számára.
Az utóbbi időben az autonómiatörekvések szereplői ezt a problémát felismerték, és elkezdték hangsúlyozni, hogy a partiumiak számára is biztosítani kellene a területi autonómia valamilyen formáját.
Hipotetikusan tudunk csak beszélgetni a székelyföldi autonómiáról, elvégre a román alkotmány eleve kizárja, hogy ez megvalósuljon. Ezzel együtt azonban az is egyértelmű, hogy a székelyeknek a céljaik eléréséhez román szövetségesre lesz szükségük. Jelenleg bármikor szóba kerül a kérdés, a román politikai élet gyakorlatilag egy emberként utasítja el a diskurzust. Érezhető azért valamiféle enyhülés, vagy nagyobb nyitottság az utóbbi években?
Sajnos csak nagyon lesújtó dolgokat tudok mondani. A román politikai kultúrában kódolva van az autonómiaellenesség. A legnagyobb probléma román részről nem az alkotmány, hanem ez a görcsös, zsigeri ellenkezés. Az alkotmánynak a jelenlegi formája nem lenne elvben megkerülhetetlen akadály: deklaratív szinten Spanyolország vagy Olaszország is egységes nemzetállam, az alkotmányos rend és az államszerkezet egy következő szintjén jelennek meg az elismert és különleges státussal felruházott közösségek, illetve régiók.
Kétségtelen, hogy van a román alkotmányban egy olyan kitétel, amely kimondja az egységes nemzetállami jelleg és az államnyelv megmásíthatatlanságát, ennek megváltoztatására léteznek azonban alkotmányos technikák. Ha tehát volna politikai akarat, ezen lehetne változtatni. A gond az, hogy belátható időn belül kizárt, hogy bármely román politikai erő vonatkozásában számítani lehetne arra, hogy gyökeres fordulatra kerüljön sor a hatalommegosztás kérdéséhez való viszonyulásukban.
Ennek történelmi gyökerei vannak. Fontos látni, hogy Erdélyben a magyar-román együttműködésnek semmilyen hagyománya nincs. Közös történelmük során a két nép a felváltva betöltött hatalmi pozícióból egymás kiszorítására törekedett. Erre rakódott rá a már említett Sztálin-féle diktátum, aminek óriási volt a visszhangja a román nyilvánosságban.
Hogy ezt érzékeltessem: miután a román pártvezetés lenyelte a békát, és elfogadta az 1952-es alkotmánytervezetnek azt a változatát, amelyet állítólag tényleg Sztálin személyes beavatkozása nyomán szövegeztek meg, a nyilvánosságra hozott és „vitára” bocsátott tervezet a nemzetgyűlés általi elfogadásáig eltelt két hónapban elképesztő méretű mozgósítás ürügye lett. Nehéz elképzelni, hogy ilyesmire egy kommunista rezsim alatt egyáltalán sor kerülhetett: ötezer névvel és lakcímmel vállalt alkotmánymódosítási javaslatot iktattak és több tízezer tiltakozó aláírást gyűjtöttek össze.
Nem volt ez olyan rég. Sokan élnek még, akik erre az eseményre emlékeznek, és amikor az autonómia szóba kerül Romániában, erre a diktátumra gondolnak. Ha ebből a szempontból nézzük, hogy az erdélyi magyarság hogyan áll az autonómia kérdéséhez, szinte nevetséges, amit látunk.
Nem figyelembe venni, hogy milyen reakciókra lehet számítani a románok részéről ebben a kérdésben, csak mondani a magunkét, miszerint nekünk igenis jár az autonómia, hiszen ez máshol is megvalósult már Európában, nagyon gyerekes viselkedés.
Oda lyukadunk ki, hogy ehhez mindenképpen román szövetséges kell.
Ha valaki nagyon célratörően, rögtön a 90-es évek elején megpróbált volna felépíteni egy román szövetségest, aki hajlandó ezzel a kérdéssel foglalkozni, akkor sem gondolom, hogy lényegesen messzibbre lehetett volna jutni.
Itt szót kell ejteni az RMDSZ felelősségéről is. Előre szeretném bocsátani, hogy egészében véve nagyra tartom az RMDSZ által elvégzett munkát, de vannak mulasztásaik is. Például az, ahogyan az autonómia kérdését kezelték. Egyrészt valóban nem találtak szövetségest, de ennél is fontosabb lett volna a közvélemény formálása. Ma már vannak kommunikációs stratégiák és technikák – megfelelő, akár román szakemberek bevonásával fontos eredményeket lehetett volna elérni arra nézvést, hogy a román közvélemény ne legyen uszítható ebben a tekintetben.
Ehhez képest az RMDSZ azt az utat választotta, hogy a kormánykoalíciók idején, amelyeknek szereplője volt, tulajdonképpen megzsarolta a partnereit,
akik aztán elfogadták azokat az engedményeket, amelyekről úgy gondolták, hogy különösebb választási kockázat nélkül bevállalhatók. Az így megszerzett jogosítványok egy részéről kiderült később, hogy nem alkalmazhatóak a gyakorlatban, mert a megalapozottságukról a közvélemény nincs meggyőződve. A papíron létező kisebbségi jogokból fakadó kötelezettségeket ma probléma nélkül el lehet sikkasztani Romániában, lehet mozgósítani a közhangulatot a parlament által megszavazott törvények előírásaival szemben, akár azt is lehet nyilvánosan követelni, hogy eltöröljenek korábban biztosított jogokat.
Valóban fontos lett volna partnereket találni, de ebben a kérdésben nagyon korlátozott a mozgástér. Sokkal egyértelműbbek a mulasztások, ha megnézzük, hogy a román közvélemény milyen keveset tud a romániai magyarokról és a törekvéseikről.
A mindenkori magyar kormány – legyen szó bármilyen, akár anyagi, akár erkölcsi támogatásról a romániai magyaroknak – megnyilvánulhat úgy, hogy abból Romániában nem lesz felhördülés?
Ez is jó kérdés. Közelről figyelem a romániai magyar kisebbségi politizálás alakulását, viszonylag sok és intenzív kapcsolatom van a román fél képviselőivel, ezek alapján alakult ki bennem az a kép, amit két részre bontva tudnék most röviden összefoglalni.
Az egyik, hogy
a Magyarországról érkező támogatások nem a határon túli magyarokról szóltak. Ez a 90-es évek elejétől igaz állítás, és minden kormányra érvényes.
Nagy általánosságban elmondható, hogy a támogatáspolitikák mind a magyar állam fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzésének az eszközei voltak elsősorban, és csak másodlagosan, rendszerint alaposabban átgondolt stratégia nélkül nyújtottak ezt-azt a határon túli magyar közösségeknek, különös tekintettel a megcélzott klientúrákra.
Ez változott 2010-ben, és még látványosabban 2014-ben. Azóta nincs szükség a hatalom megszerzésére, hiszen az már adva van. De azt hozzá lehet tenni, hogy ami 2010 és még hangsúlyosabban 2014 óta folyik a támogatáspolitikában, nem a határon túli magyarok érdekei szerint történik. Már ha a határon túliak elsőszámú érdekének „a szülőföldön történő megmaradás” sokat hangoztatott szólamát vesszük.
A másik szempont a románok viszonyulása a kérdéshez. Romániában a közbeszéd egyik fontos toposza a homogén nemzetállami jelleg, amitől az ország nagyon távol állt akkor, amikor elnyerte jelenlegi formáját. Elég csak a jelentős szász közösségre és zsidó kisebbségre gondolni, akiknek a sorsa a második világháborúban és utána drámaian alakult. Akik pedig megmaradtak belőlük, azokat Ceaușescu fejpénz ellenében kiárusította az NSZK-nak és Izraelnek. Ma ott tartunk, hogy a nemzetállami jelleg utolsó akadályát a magyarok képezik. Innen nézve nem nehéz megérteni, hogy a román állam semmi olyasmit nem fog ellenezni, ami azt eredményezi, hogy az erdélyi magyarok fokozatosan eltűnnek az országból.
Az utóbbi évek magyar támogatáspolitikájáról azt lehet gyanítani, hogy a szólamok mögött igazából a munkaerőpiaci érdekeltség és a demográfiai utánpótlás biztosításának szándéka húzódik meg.
Ezzel pedig a románok is jól járnak: elvégre hosszú távon valóban eltűnhet az erdélyi magyarság.
Nyilván ezt egyik fél sem meri nyíltan felvállalni, nem olyan időket élünk, hogy egy rövid távra tervezett kiürítési stratégiát ki lehetne vitelezni. Amikor én ezt régebben megfogalmaztam, nagyon kemény kritikákat kaptam. Ma már sokan vannak, mind Erdélyben, mind Magyarországon, akik elismerik, hogy ez történik, hiszen elég nyilvánvaló, hogy a magyar és a román állam érdekei tulajdonképpen megegyeznek. A románoknak jó, ha eltűnnek a magyarok, Magyarországnak pedig szüksége van a demográfiai utánpótlásra. Mi sem kézenfekvőbb, hogy magyar közegben szocializált, magyar nyelvismerettel rendelkező bevándorlókhoz jusson hozzá.
Igazolják a romániai magyarok demográfiai mutatói ezt a feltételezését?
Folyamatos a fogyás, de még nem telt el annyi idő, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben kezdetét vett támogatási gyakorlatnak egyértelműen a számlájára írható hatásokról beszélhessünk. Engem inkább a dolgok irányultsága és járulékos következményei, és nem feltétlenül a fennen hangoztatott célok aggasztanak.
Azért bonyolult a kérdés, mert ömlik a pénz Magyarországról: ingatlanbefektetésekre, intézmények alapítására és fenntartására, népes személyi állományok fizetéskeretének a biztosítására. Ezekre nehéz azt mondani, hogy nem a szülőföldön való megmaradást szolgálják. Azonban ezzel a támogatáspolitikával egyre nő a szakadék a román többség és a magyar kisebbség között. Az már mérhető, hogy az itteni magyarok média- és kultúrafogyasztása, valamint politikai kultúrája teljesen átirányult: a román világokban való tájékozódást szinte teljes mértékben kiszorította a magyar tartalmak iránti érdeklődés.
Eddig sem álltunk jól az arra irányuló erőfeszítések terén, hogy románok és magyarok megértsék egymást, a magyar állam pedig most abba invesztál, hogy a távolság még nagyobb legyen.
Folyamatosan zajlik közben az apadás: ezt leginkább a különböző oktatási programokban, iskolai oktatásban résztvevők számában lehet tetten érni. Egyre elterjedtebb, hogy középiskolát vagy egyetemet Magyarországon végezzen az, aki Romániában magyarul tanul. Ebben pedig egy trendet kell látni, hiszen aki elmegy az anyaországba tanulni, nagyon ritkán tér vissza Romániába.
De van más is. Mi lesz az egyre gazdagabb és kiterjedtebb intézményhálózattal, amit a magyar állam Erdélyben létrehozott és fenntart? Mi lesz az abban dolgozókkal, ha valamilyen okból ezek a támogatásoknak egyszer csak megszűnnek?
Milyen intézményekre gondol?
A jéghegy csúcsa a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia. Ezekkel az intézményekkel kapcsolatban én a következőket érzékelem: egyrészt az egyik szemem nevet, hiszen számos derék fiatalt látok, ismerek, akikről tudom, ha nem lenne ez a lehetőség, már biztosan a világ valamelyik távoli pontján élnének. A Sapientiának és a Partiumi Keresztény Egyetemnek köszönhetően itt maradtak, családot alapítottak, gyerekeik vannak. Viszont emellett a magyar állam azt kockáztatja, hogy a magyar nyelvű képzések, amelyeket jelenleg a román állam biztosít elfogadható körülmények között és színvonalon, elnéptelenednek. Mi lesz akkor, ha nem jön majd támogatás Magyarországról?
A románok valószínűleg nem lesznek túl motiváltak, hogy újraindítsanak esetleg leállított magyar nyelvű képzéseket?
Egyrészt igen, de az emberekre gondolok elsősorban, akik most jól elvannak a magyar állam által biztosított körülmények között, de ha ez a támogatás megszűnik, ők minden bizonnyal szedik a sátorfájukat és átköltöznek Magyarországra.
Azért bonyolult a kérdés, mert ki mondaná például azt, hogy nincs rendjén, hogy Gyimesközéplokon egy fantasztikusan elgondolt és csodálatosan kivitelezett bölcsőde és óvoda épül, aminek a működési költségeit is a magyar állam állja? De más megvilágításba kerül ez az egész történet, ha belegondolunk, hogy
a támogatáspolitikák jelenlegi gyakorlata tulajdonképpen kis Magyarországokat hazudik körénk, amik elhitetik velünk, hogy a román társadalomtól nincs mit várnunk,
hogy a román közösséggel a kapcsolatot sem érdemes keresnünk. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között a szülőföldön maradás szólama komolyan vehető, mert valószínűtlen, hogy az erdélyi magyarság boldogulhat a szülőföldjén a román társadalom elfogadása és anélkül, hogy többé-kevésbé harmonikusan illeszkedjen abba a környezetbe, amely jogilag, gazdaságilag és politikailag is sokkal jobban meghatározza a mindennapjait, mint Magyarország – bármilyen bőkezű és jószándékú legyen is a magyar támogatáspolitika.
Ejtsünk még szót a Székely Nemzeti Tanács – végül sikertelenül záruló – aláírásgyűjtéséről. Az Azonnalin például Ésik Sándor fejtette ki, miért gondolja úgy, hogy a magyar kormány ennek eredményességéért nem tett eleget. Ön hogy látja, miért esett kútba a kezdeményezés?
Ennél bonyolultabb ez a történet. Egyébként azt gondolom, hogy az „utolsó száz méteren” a magyar kormány nagyon komolyan vette ezt a dolgot, határozottan mellé állt, mozgósítva a közmédiát és számos közéleti szereplőt.
Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos, az ugyanis, amiből kiindult ez az aláírásgyűjtés, helytálló. Az Európai Unió valóban érzéketlen és érdektelen a kisebbségi kérdések és a kisebbségek által lakott régiók sajátos problémái iránt. Érdemes támogatni, ha valami ebből az érdektelenségből ki akarja zökkenteni az EU-t. De ez nem erről szólt: csomó csúsztatás van abban, ahogy a Székely Nemzeti Tanács felépítette az üzenetét. A székely autonómiához semmi köze a kezdeményezésnek, megítélésem szerint az aláírók egy jelentős részét megtévesztették az erre utaló kommunikációval.
Ahhoz valóban nem, ellenben a kisebbségek által lakott régiók közvetlen EU-s forráshoz való jutásához igen.
Ez rendben van, és ez egy derék cél! Az autonómia beemelése a képbe azonban ahhoz hasonlított, ahogy a romániai magyar politikai szereplők – az RMDSZ-t is beleértve – az autonómiakérdést kezelték a román belpolitikában. Olyan alkalmakkor vették elő, amikor valamiféle választási elvárást lehetett vele teljesíteni, a kampányidőszakok elmúltával pedig szépen elfelejtették az egészet.
Az elmúlt szűk harminc évben 16 autonómiastatútum született. Ezek lényegében törvénytervezetek, amelyek leírták, hogyan kellene kinéznie a székelyföldi területi autonómiának, illetve néhány további, személyi elvű autonómia-berendezkedésnek. De miért van 16? Hát azért, mert
hiába tudta mindenki, hogy az ilyen kezdeményezésekből az életben nem lesz autonómia, egy-egy újabb tervezetre eszközként volt szükség ahhoz, hogy az RMDSZ-szel szemben magukat megjeleníteni kívánó szereplők bekerüljenek a hírekbe.
Miután 2003-ban szakadt az RMDSZ – a kilépő szárny egyébként nem alaptalanul volt elégedetlen azzal, ahogy az autonómiakérdést a párt kezelte – minden újabb szereplő az autonómiaküzdelmet használta fel arra, hogy megszólítsa a potenciális választókat. A Székely Nemzeti Tanács mostani kezdeményezését számos okra visszavezethetően lehet dicséretesnek tekinteni, de az ő részükről is több olyan dolog volt ebben a történetben, ami a politikai önérvényesítést célzó akciózásnak a számlájára írható.
SALAT LEVENTE 1957-BEN SZÜLETETT, MAROSVÁSÁRHELYE FELNŐTT ERDÉLYI MAGYAR POLITOLÓGUS-FILOZÓFUS, EGYETEMI OKTATÓ, AZ ETNIKAI KISEBBSÉG ÉS TÖBBSÉG TÉMÁJÁNAK SAJNOS NEM TÚL GYAKRAN MEGSZÓLALÓ SZAKÉRTŐJE. 1991-1995 KÖZÖTT A KORUNK FŐSZERKESZTŐ-HELYETTESE, 2000 ÓTA AZ ETNOKULTURÁLIS KISEBBSÉGEK FORRÁSKÖZPONTJÁNAK EGYIK ÜGYVEZETŐJE.
Centrul pentru Jurnalism Independent recunoaște nevoia imperioasă de a oferi un ajutor sectorului mass-media, dar consideră ideea utilizării publicității din bani publici periculoasă atât pentru mass-media, cât și pentru Guvern, în lipsa unor obiective foarte clare de comunicare și criterii stricte de transparență și performanță. UE oferă strategii de sprijin direct de care pot beneficia companiile de media, care să țină cont de nevoile reale ale presei și să ajute cu preponderență sectoarele cele mai afectate (presă scrisă, presă online).
Intenția Guvernului de a înființa un fond de informare pe tema COVID-19, alimentat din bani publici, care să fie distribuit întregii mass-media ca formă de sprijin vine deja târziu, în condițiile în care cetățenii trebuiau să fie informați încă de la începutul stării de urgență.
Încă de la începutul stării de urgență, CJI a solicitat Guvernului să găsească acele soluții financiare și legale care să asigure funcționarea în continuare a redacțiilor din România, pe toată durata stării de urgență și în perioada post-criză, până la revenirea situației la normal. Astfel de măsuri nu au doar caracter economic, ele afectează exercițiul dreptului la informare prevăzut de Constituția României și de jurisprudența internațională.
Uniunea Europeană a încurajat statele membre să recurgă la măsuri de sprijin la nivel național pentru contracararea efectelor crizei produse de pandemia de COVID-19. Subvenționarea salariilor, suspendarea plății impozitelor corporative, a TVA sau a contribuțiilor sociale, compensarea directă a companiilor pentru pierderile produse de situația excepțională pe care o traversăm sunt doar câteva din măsurile sugerate de UE.
Mecanismul utilizării fondurilor de publicitate din bani publici pentru sprijinirea presei a fost abuzat în trecut, cu rezultate negative atât pentru independența jurnaliștilor, cât și pentru fondurile publice. Zeci de milioane de euro au fost alocate preferențial presei „prietenoase”, fundamentând un mecanism de cenzură economică sancționat de organismele internaționale.
Cel care, în 2005, s-a opus alocării discreționare a contractelor de publicitate și a introdus legislație specifică în acest domeniu, impunând obligații de transparență și criterii de performanță, a fost un guvern cu participarea Partidului Național Liberal. Este ironic să vedem că, în 2020, un guvern liberal se gândește să reia aceleași practici pe care le-a combătut. Asigurările sale că alocările de publicitate nu vor veni cu condiționări politice sunt insuficiente și creează suspiciuni într-un an cu mare încărcătură electorală. Studiile CJI au demonstrat că alocările preferențiale duc la autocenzură și erodează încrederea publicului în demersul jurnalistic.
Din informațiile apărute până acum referitoare la consultările purtate de Guvern cu reprezentanții industriei a reieșit că atenția se concentrează pe criteriile de repartizare echitabilă a fondului de publicitate, nu pe efectele pe care o astfel de campanie de informare ar trebui să le aibă la nivelul cetățenilor. Un atare fond de informare trebuie să aibă obiective foarte clare – mesaje, public țintă, eficacitate – iar distribuirea banilor publici trebuie să urmeze strict criteriile de transparență și eficiență – costuri minime pentru rezultate maxime. Ca atare, alocarea lui către toată mass-media ar fi nejustificată. Un astfel de fond este, în cel mai bun caz, o subvenție mascată, care poate stârni suspiciuni.
Guvernul ar trebui să ia în calcul alte mecanisme de sprijin financiar pentru presă, care să țină cont de nevoile reale ale presei și care să ajute cu preponderență sectoarele care au fost cel mai puternic lovite (presa scrisă, presa locală).
În orice circumstanțe, plănuita campanie de informare pe tema COVID-19 trebuie să respecte, cerințele Legii achizițiilor, care obligă autoritatea care inițiază campania la transparență. În plus, la încetarea contractului de publicitate media, Guvernul trebuie să realizeze și să dea publicității un raport de evaluare a impactului serviciilor respective.
La 10 ani după ce Parlamentul de la Budapesta a votat la rândul lui o Lege a Trianonului, numită și Legea ungară a unității naționale, care acordă între altele și cetățenia ungară maghiarilor din afara Ungariei, Legislativul de la București aniversează 100 de ani de la Tratatul de la Trianon cu propria lege. Cea mai importantă prevedere a ei obligă televiziunea și radioul publice să „introducă în programele lor emisiuni de la manifestările dedicate acestei sărbători”.
Pe 4 iunie 1920, la Palatul Trianon de la Versailles, lângă Paris, diplomații au hotărât ceea ce armatele stabiliseră deja pe câmpul de luptã: sfârșitul Ungariei Mari și transformarea acestei țări, care administra jumătate din Imperiul Habsburgic, într-un stat mic. Astfel, în 1920, populația Ungariei se reducea de la nouăsprezece milioane la doar șapte, iar teritoriul tău se micșora cu circa 60% prin cedarea Ardealului și Banatului în favoarea României, Burgenland-ul, Austriei, Rutenia și actualul teritoriu al Slovaciei, Cehoslovaciei, teritoriul pe care se întinde azi Croația și Voivodina, Serbiei.
Trei milioane de etnici maghiari au rămas atunci în afara granițelor noii Ungarii și, după cum scrie Stefano Bottoni, de la Universitatea din Bologna, Tratatul de la Trianon a reprezentat pentru maghiari „mult mai mult decât un tratat de pace extrem de dur și punitiv, susceptibil să devină primejdios pentru echilibrul politic european”, acest document a devenit „sinonim pentru o înfrângere nemeritată”.
România și Ungaria au ratat reconcilierea în anii confortului economic, când Europa ar fi putut ajuta la schițarea și finanțarea unui plan pe termen lung, așa cum au făcut Germania și Franța. Legea sărbătoririi tratatului de la Trianon nu este doar o dublare a aniversării unirii Transilvaniei cu România, ci și o modalitate de a le arăta maghiarilor întregul dispreț.
Stabilind Ziua Națională a României la 1 Decembrie, deja politicienii de la București i-au exclus pe maghiari de la cea mai importantă sărbătoare a țării, fără să se gândească că ar fi fost mai utilă o zi care să lege cele două comunități, română și maghiară, decât una care să le dezbine. Pentru maghiari astfel de sărbători se suprapun, cumva, peste comemorările lor.
Legiferarea Zilei Trianonului, în plină epidemie de coronavirus și într-o perioadă de tensiuni artificiale create de președintele Klaus Iohannis și de premierul Viktor Orban, demonstrează doar cum funcționează teoria bulgărelui de zăpadă în rostogolirea discursului naționalist.
Niciodată liderii politici de la București și nici cei de la Budapesta n-au fost interesați, cu adevărat, de o reconciliere în adevăratul sens al cuvântului. De ce? Fiindcă discursul urii aduce voturi și fiindcă ieșirea din istorie este un proces dureros, pe care niciuna dintre părți nu vrea să-l exerseze. Atunci când Istvan Bibo, cunoscut sociolog al culturii, născut la Budapesta, scria despre „Mizeria micilor state est-europene”, includea mai mult decât micile fricțiuni. Bibo amintea și că din această regiune unde pe un spațiu restrâns se află atât de multe națiuni și state mici, fără prea mare importanță, au izbucnit cele două războaie mondiale (1946, traducerea în limba română în 2000, în volumul Între Occident și Răsărit, editura Kriterion).
Istoria nu e întodeauna justă, după cum constata ironic în acest caz specific și Emil Cioran scriind despre „blestemul de a fi maghiar” al lui Ady Endre. Acest blestem de care vorbea poetul maghiar transilvănean, mort cu un an înainte de Trianon, n-ar fi nimic față de „nenorocirea” de a fi român, credea Cioran, pentru că „nenorocirea e o stare pasivă, în vreme ce în blestem există ideea unei alegeri de-a-ndoaselea, așadar de grandoare, neîntâlnită în nenorocire” (Idei consemnate în jurnalul scriitorului în martie 1971; Emil Cioran, Caiete III, Humanitas, București, 2000)
România nu a reușit niciodată să ia distanță față de Ungaria mutilată și nu doar că nu a putut să aibă compasiune pentru această țară vecină, dar a făcut tot ce a putut pentru a-i zgândări rănile niciodată închise. Păcatele ungurilor față de românii din Transilvania s-au transformat, între timp, în păcatele românilor față de maghiarii de acolo.
Frustrările și ura sunt alimentate, de la o generație de politicieni la alta, în așa fel încât provincia multiculturală de odinioară să nu poată fi niciodată (re)deveni un loc de întâlnire pașnică al românilor, ungurilor, nemților, sârbilor.
România rămâne pasivă, așa cum a descris-o Cioran, în fața extinderii simbolice a Ungariei și de aceea reacțiile Bucureștiului vor tinde să fie tot mai enervate. Neputința răspunsului coerent e înlocuită cu gesturi simbolice, de dispreț la adresa maghiarilor, cum este această Lege a sărbătoririi Zilei Trianonului, pe 4 iunie în fiecare an.
Mai multe studii realizate în ultima perioadă lasă să se înţeleagă că, pe lângă factorii de risc binecunoscuţi care pot creşte incidenţa COVID-19 pentru populaţie (vârsta înaintată, afecţiuni cronice, obezitate etc.) există aspecte foarte importante care trebuie luate în seamă atunci când sunt stabilite categoriile vulnerabile, şi anume etnia şi apartenenţa la minoritate, fie că vorbim de afro-americani sau de romii din Europa Centrală şi de Est.
În statul american New York, persoanele de culoare reprezintă 18% din totalul populației, dar 33% din spitalizări. În Louisiana, această minoritate reprezintă 33% din populație, dar 70% din decese. Michigan, Illinois, Arizona, Utah și multe alte state americane raportează proporții similare; și nu e doar o problemă americană.
Oriunde ne uităm, minoritățile par să fie afectate disproporționat de această boală și acest lucru trebuie luat în seamă atât în statistici, cât și în strategiile naționale, spun cercetătorii internaționali.
Ce factori fac ca anumite minorităţi să fie mai afectate de pandemie
România e o țară care încă nu știe cum să se împace cu minoritățile sale. Fie că e vorba de certurile regulate pe tema Ardealului ori de rasismul colocvial pe tema romilor, românii nu sunt cei mai toleranți oameni. Acest lucru nu este însă o justificare pentru ignorarea problemelor la care minoritățile sunt expuse în fața COVID-19.
În toată lumea, se sugerează din ce în ce mai mult că minoritățile sunt expuse la riscuri suplimentare, dar de unde vin acele riscuri? Un studiu recent, condus de Julia Raufman de la Universitatea din Boston, a analizat corelarea dintre expunerea la COVID-19 și factorii medicali și sociali care ar putea fi relevanți.
Conform studiului, factorii medicali nu sunt suficienți pentru a explica aceste diferențe. Dintre americanii sub 65 de ani, 33% dintre cei de culoare au un factor de risc asociat COVID-19, comparat cu 27% pentru americanii albi, și 42% pentru cei de origine amerindiană. Sunt diferențe semnificative, dar nu suficiente pentru a explica discrepanțele observate. În schimb, studiul a concluzionat că factorii sociali ar putea juca un rol mult mai mare.
Cel puțin în SUA, veniturile mici se corelează foarte bine cu expunerea la COVID-19. Oamenii cu venituri mai mici tind să aibă locuințe mai aglomerate, joburi care nu pot fi făcute de acasă, precum și să folosească transportul în comun. Toți acești factori cresc expunerea și riscul de infecție.
Un caz important, și potențial important și pentru România, este cel al populației Navajo. Aproximativ 30% din Navajo care locuiesc în rezervații nu au acces la apă curentă, o cifră comparabilă cu România. Această problemă face spălarea mâinilor dificilă, iar spălatul pe mâini e una din principalele noastre arme împotriva coronavirusului.
Romii din România intră în pandemie asemenea minorităților din SUA, cu un risc sporit. Atât factorii medicali cât și cei sociali par să sugereze că minoritățile sunt mai expuse virusului, și cel puțin empiric, datele susțin această ipoteză.
Soluții, nu stigmatizare
În Europa trăiesc aproximativ 10 milioane de romi. Mulți trăiesc în cartiere dens populate și case supraaglomerate. Mulți au venituri precare și nu au acces la apă curentă. Asta înseamnă că măsurile (atât sanitare, cât și de distanțare socială) necesare pentru combaterea răspândirii virusului sunt mult mai dificil de implementat în aceste comunități.
Mai mult, carantina impusă în ultima perioadă a pus și mai multă presiune economică tocmai pe comunitățile vulnerabile și soluțiile oferite de guvernanți par să evite realitatea țepoasă a acestor localități.
În media, aceste comunități sunt deseori prezentate prin prisma reportajelor senzationaliste și polarizante, în loc să fie prezentate problemele reale cu care acestea se confruntă.
România nu e singura care se confruntă cu această temă. Mai multe țări europene tratează comunitățile de romi ca potențiale focare de boală, încercând pe cât posibil să le izoleze.
În mai multe orașe din Bulgaria și Slovacia, cartiere întregi locuite predominant de romi au fost băgate cu forța în carantină. În Sofia, două astfel de cartiere au fost izolate cu excepția unor puncte de acces verificate de poliție.
Ministrul de interne bulgar Mladen Marinov spunea, când s-a introdus măsura, că este nevoie să „convingă” aceste comunități pentru binele restului oamenilor. Chiar și trecând peste natura discriminatorie a acestor măsuri, autoritățile nu au asigurat măsurile necesare de igienă.
Un raport recent pe această temă, publicat de Open Society Foundations, scria că, din păcate, comunitățile rome sunt mai degrabă vizitate de poliție și soldați decât de asistente și medici. Trebuie spus însă și că, în România, mai multe comunități de romi au fost izolate de poliție și jandarmerie după ce mai mulți locuitori au refuzat să rămână în izolare.
Chiar dacă există o anumită justificare, aceste măsuri de securitate nu au fost însoțite de măsuri sanitare și sociale. Mai mulți oameni au fost lăsați fără apă sau medicamente.
Zeljko Jovanovic, unul dintre autorii raportului Open Society Foundations
Deși condițiile de viață ale romilor sunt cunoscute de multă vreme, s-au luat puține măsuri pentru sprijinirea acestor comunități și acest lucru ne-ar putea afecta pe toți. Ne-am obișnuit, poate, să le ignorăm. Dar dacă facem asta acum, nu ajutăm decât la răspândirea virusului.
Soluțiile nu sunt simple și nu le vom discuta aici. Există însă un lucru simplu pe care România l-ar putea face, măcar pentru a înțelege mai bine situația.
Consemnați etnicitatea, cer specialiștii
Rasa și etnia sunt, fără îndoială, subiecte delicate și nu doar în România. În Marea Britanie, spre exemplu, Scoția și Anglia nu sunt deloc de acord în legătură cu menționarea etniei pe certificatul de deces și în statistici sociale.
În Anglia această informație e considerată sensibilă și nu este publicată, în vreme ce Scoția publică regulat astfel de date. Poziția Angliei e greu de înțeles, având în vedere că cercetătorii au publicat de ani buni dovezi că astfel de statistici ajută la înțelegerea și reducerea inegalităților sociale. Un grup de cercetători britanici a cerut, recent, ca astfel de informații să fie trecute pe certificatele de deces, mai ales în contextul pandemiei.
Anglia este una din țările care încearcă în mod activ să înțeleagă de ce minoritățile par să sufere mai rău de pe urma coronavirusului, dar s-a ciocnit de o problemă: nu are toate datele. Practic, nu toate cazurile menționează etnia pacientului și deci nu se știe sigur câți fac parte din care etnie.
E de înțeles că în formularele pe care le completăm zi de zi, etnia e complet irelevantă și poate fi folosită discriminatoriu. Dar în acest caz, scriu Siobhan Morris și Olivia Stevenson de la University College London, e absolut obligatoriu să se consemneze etnia pacienților.
Doar dacă adăugăm etnia pe toate certificatele de deces vom avea o imagine clară asupra impactului suferit de cei din minorități etnice.
Siobhan Morris și Olivia Stevenson:
În România, de asemenea, nu există statistici clare despre efectul asupra minorităților. Nici nu știm cu siguranță câți romi trăiesc în țară, pentru că mulți evită să-și declare etnia de teamă că vor fi discriminați.
E foarte posibil ca și în România, la fel ca în alte țări, minoritățile să sufere disproporționat de pe urma pandemiei — dar nu știm, pentru că nu există date clare pe această temă.
Nu există statistici clare pe multe domenii, din păcate. Accesul la date transparente și clare nu a fost niciodată mai important, dar fie din neglijență, incapacitate sau rea-voință, statul român nu a prioritizat transparența în epoca noului coronavirus.
Acest site folosește "cookies". Navigând în continuare, vă exprimați acordul asupra folosirii acestora. Cookie settingsACCEPT
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these cookies, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may have an effect on your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
