Szijjártó Péter utóbbi romániai útja alkalmával tett egy fölöttébb bölcs nyilatkozatot: Trianon mást jelent a magyaroknak és mást jelent a románoknak. Nem vitatkozunk azzal, kinek igaza van.
Trianon törvénye végeredményben Romániának és Magyarországnak is van, csak az egyik ilyen, a másik amolyan, még ha ez tautológia számba is megy. Romániában idéntől ünnepnap június 4-e, Magyarország már pár éve ünnepli az összetartozás napja égisze alatt. Olyan megosztó ez, mint a murokfőzelék: van aki imádja, van aki rühelli, mindenképp megosztó.
Lényegében itt abba is lehetne hagyni az eszmefuttatást, hiszen a ráció mindenkinek azt diktálja, hogy több mint 100 éves történelmi fordulatot napi szinten ragozni fölösleges. Érvényes lenne ez románokra, magyarokra egyaránt. A múlt azonban sajátságosan hat a jelenre és valahogy mindkét fél a maga igazát hajtogatja.
Hogy a tények makacs dolgok, az senkit sem zavar. Gondoljunk csak arra, hogy magyar olvasatban mai napig hívják Trianoni Békediktátumnak a Trianoni Békeszerződést – ami lényegében helytálló, azonban jól tükrözi azt a nézetet, hogy ezzel az alkalommal 1920-ban valami olyasmit követtek el, ami mélyen igazságtalan. Ez utóbbi kijelentéssel is nehéz vitatkozni, azonban árnyalni kell azt.
Az első kellemetlen igazság, hogy 1920-ra a románság számaránya Erdélyben jó ideje többséget jelentett, pontos számok persze magyar és román oldalon eltérnek (bár jó eséllyel az osztrákok adatai lehetnek a helyesek). 1918 december 1-én ennek következményeként mondták ki Gyulafehérváron az egyesülést Erdély és Románia közt, ami jogilag teljességében következmények nélküli volt, azonban jól jelezte az uralkodó állapotokat. Magyarországot ebben a periódusban jól követhetően az arisztokrácia vezeti, akik javarészt egyszerűen képtelenségnek tartották a románság követeléseit – vesztükre. Abban magyarok és románok is egyetértenek, hogy ekkoriban a mainál valamelyest bővebben értelmezhető Székelyföld, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár környéke volt egyértelműen magyar többségű. Fontos ez, hiszen magyar olvasatban mindig az 1,7 millió körüli erdélyi magyart emelik ki, akik úgymond Romániában rekedtek Trianont követően, azonban a románok számáról kevés magyar forrás értekezik. A hivatalos szám 1921-ben 1 662 000 magyart jelez, ami 32%-a Erdély lakosságának. Nem a legmegbízhatóbbak ezek a számok, de elég közel állnak a valósághoz.
A magyarságnak Trianon trauma, hiszen nem csak Erdély, hanem Felvidék, Kárpátalja, illetve Vajdaság elvesztésével további 1,3-16 millió magyart veszített Magyarország, a területi veszteségeket nem számítva.
Román perspektívából nézve mindez azonban teljesen másképp mutat. Különböző számítások léteznek itt is, magyar és román források eltérően, de 65% románságról beszélnek Erdélyben. A magyar szemszögből lehet ez veszteség, de a románok mai percig egyfajta hazatérésnek, kiegészülésnek élik meg ezt a periódust. A számadatok fényében nyilvánvalóan érthető, hogy miért.
Bezzeg a románok, milyen mocskok voltak – mondják sokan. Valóban az erdélyi magyarságot olyan retorziók érik, amelyek jelentős része ma is közéleti téma. Egyetlen hivatalos nyelv (amit a magyarok nem beszélnek 1920-ban) a román. Az iskolarendszer átszerveződik lényegében, csak az egyházi iskolák maradnak magyarok, nyelvhasználati jogok korlátozódnak pl. helységnevek terén, intézményi- gazdasági diszkrimináció veszi kezdetét (pl. a Román Nemzeti Bank eltérő feltételekkel támogatja a román és a magyar tulajdonú bankokat), ingatlanokat államosítanak, koboznak el addigi tulajdonosaiktól. Valóban, mocsok eljárás. A bibi csak ott van, hogy ezt a II. Bécsi Döntést követően a magyarok is elművelik javarészt a románsággal (az ingatlanos rész kivétel, ott nagyjából csak visszaszolgáltatás zajlik). Egy német mondás szerint aki üvegházban kuksol, ne dobáljon köveket. Igaz lenne ez mindkét nemzetre, azonban a saját oldalon elkövetett hibák listázására egyelőre mindkét náció képtelen, pedig minden szakértő szerint ez a feszültségek feloldásának első lépcsője, ami hasznos lenne mindkét oldalnak. A következő lépés már a Szijjártó féle megközelítés lenne. Akár az is működő elképzelés lehet, hogy mindkét szekértábor békén hagyja ez alkalommal a másikat és saját magában duzzog, ünnepel, gyászol, szaval, idéz, kiemel, nyilatkozik.
Maradjunk abban, hogy Trianon murokfőzelék: van aki gyűlöli, van, aki imádja. 100 év után igazán el lehetne a kérdést engedni, hisz mindenki láthatja, hogy ez az állapot állandósult. Láthatja, csak nehéz ebből választói tőkét szerezni, nem úgy, mint a szájkarateből, márpedig aki a régi sérelmeket nem oldani akarja, hanem folyamatosan elfogultan tematizálja, arról nehéz bármi egyebet feltételezni…
Nagy Kálmán