Szégyenletes gyávaság volna nem megírni az alábbiakat. Vélemény.
Sokan egyáltalán nem olvassák a magyar jobboldali sajtót, és ezért néhány állításom meg fogja lepni őket, de evvel nem törődhetem.
A román államelnök magyarellenes szavaira – erről lásd Erdélyben megjelent írásomat – és hasonlókra válaszul, no meg a trianoni évforduló alkalmából a magyarországi, főleg (de nem kizárólag) jobboldali sajtóban, a magyar nyelvű internetes világban és blogoszférában példátlan soviniszta gyalázkodás és mocskolódás indult meg Románia és a román nép ellen, amelyet szó nélkül hagyni maga volna a gyalázat.
Ez az 1945 óta nem látott-hallott piszokáradat a történeti, politikai, kulturális és szociológiai tudatlanság, elfogultság, közhelyes előítéletesség, rosszindulatú butaság, kicsinyes aljasság, alantasság, közönségesség, magyartalan stílus minden ismert jegyét mutatja. Itt kis tehetségű emberek kitombolhatják magukat, mert számíthatnak az etnicista közvélemény cinkosságára, mert tudhatják, hogy az egyet nem értők nem mernek megszólalni – hiszen félnek magukra zúdítani az ilyenkor szokásos őrjöngéseket és rágalomkampányokat –, ezért a patologikus románellenességnek, az oláhozásnak nincsen semmi akadálya.
Magyarellenes román nacionalizmussal is lehet találkozni bőven, de ez a Budapesten szokásos formában marginális Romániában. Az én Johannis elleni cikkem megjelent románul, és az államelnök magyarellenes kirohanásait számos román értelmiségi bírálta. A magyarországi – és erdélyi – oláhozás azonban akadálytalanul és kritizálatlanul terjed és napról napra fokozódik. Az ellenünk irányuló román sovinizmus bírálata a román írástudók dolga elsősorban, a tébolyodott románellenesség elleni föllépés viszont a magyaroké – lenne.
Az amúgy is pokoli helyzetet nagyon nagy mértékben súlyosbítja a magyar liberálisok – indokolatlan, műveletlen és szégyenletes – lenézése az ortodox népek és a „balkániak” iránt. A „balkáni”, a „bizáncias”, a „fanarióta” elmaradottsággal és tekintélyelvűséggel kapcsolatos primitív és alaptalan előítéletek (no meg a rituális – és röstellni való – oroszellenes klisék) általánosak a „balliberális” médiákban. Románokkal és szerbekkel szemben liberális „beszélő fejek” olyan frázisokat engednek meg maguknak, amelyek – ha Európára vagy Izraelre mondanák őket – nemzetközi botrányt váltanának ki. A volt Jugoszlávia államaira és a Romániára vonatkozó tudósítások általános tónusa (a liberális sajtóban) a humoros leereszkedés vagy a durva megvetés; elmaradhatatlan az évtizedes és évszázados hazug panelek ostoba ismételgetése.
Minden kétes románellenes akció számíthat az ellenzéki pártok, értelmiségiek és sajtó lelkes támogatására.
Ezt – ugyan illogikusan, de sebaj – kombinálják a külhoni kisebbségi magyarság elleni bárgyú antipátiával, amelyet az ellenzéki kommentelők és posztolók bőszen oláhoznak, ukránoznak és tótoznak.
Mindez azonban eltörpül a magyarországi jobboldal vulgáris etnikai gyűlölködése mellett.
Egyetlen szöveges példát hozok föl itt – a hatalmas sovén sajtóanyag túl undorító ahhoz, hogy hosszabban idézni lehessen –, amely szégyenszemre erdélyi embertől származik (aki tudhatná, hogy amit vicsorogva-hörögve állít, az szemen szedett hazugság), aki ráadásul az orbáni államrendszer ideológiai apparátusának egyik legbefolyásosabb funkcionáriusa. A neve Szakács Árpád. Nem magánember. A förmedvényt a kormány félhivatalos lapja, a Magyar Nemzet volt képes kinyomtatni, és ilyenek vannak benne:
„Kisebbségi komplexusuk van Romániában a románoknak! […] A román nemzeti identitás és kultúra bölcsője Erdély. Nem azért, mert ez egy természetes fejlődés eredménye lett volna. Mi, magyarok nagylelkűen házat, hazát adtunk számukra, mi tanítottuk meg őket késsel, villával enni, írni, olvasni, a saját kultúrájukban kiteljesedni. Majd Erdély egy galád és tolvaj tettel [Gyulafehérvár/Trianon] a balkáni világ uralma alá került, amit mára nemcsak kifosztottak, lelaktak, de szellemileg is tönkretettek. Az erdélyi románok soha nem fogják megtudni, miről maradtak le azzal, hogy felszálltak a tolvajtempóban közlekedő bukaresti gyorsra, aminek ők is a kerekei alá kerültek.”
Ennél cifrábbakat is lehetne idecitálni, de nem tűrik a nyomdafestéket.
Ha van még egyáltalán igazi baloldal a világon, akkor a kötelessége minden népnek a méltóságát védeni – a saját magunkét óvni nem nagy kunszt –, különös tekintettel azokra a népekre, amelyeket a soviniszta uralkodó osztály és uralkodó rendszer a maga manipulatív propagandacéljaira kipécéz, hogy megalázza, megbecstelenítse és elhalmozza csúf ráfogásokkal. A megcsúfolt és elgyávult magyar baloldal egyik legdicsőségesebb hagyománya a Duna-medencei népek barátsága és szövetsége melletti kitartás és felelősségvállalás.
Miközben viszolyogva elutasítjuk a bármilyen irányból érkező és bármilyen irányba tartó szennyes sovinizmust, szeretetünket és tiszteletünket nyilvánítjuk a román és a szerb nép iránt. Ezeket az egészséges és humánus érzelmeket megmérgezte és szinte a föld alá szorította az uralkodó sovinizmus és etnicizmus. És amikor szolidaritásunkat állítjuk és gyakoroljuk az erdélyi és vajdasági, romániai és szerbiai magyarok iránt, ezt nem holmi mentegetőzésképpen tesszük, nem azért, hogy menekedjünk a várható retorikai ütlegektől, hanem azért, mert ez természetes és helyes.
A beteges románellenes frenézis szégyenét ilyen egyszerű, kurta szöveggel nem lehet lemosni. A teljes nemzetszemléletünk és történetfölfogásunk hibás benne, hogy erre – már megint! – sor kerülhetett, s hogy nem váltott ki széles körű fölháborodást, tiltakozást, elutasítást.
Ez a magyar–román ellentét, amelyben hol román, hol magyar „elitek” játszottak elítélendőbb szerepet, egész életemet megmérgezhette volna, és volt rá eset, hogy én is elvesztettem a fejemet. De a sérelmeken és rossz emlékeken fölülkerekedve végül, azt mondom: ebből most már elég.
Sajnos hazánk nem egészséges.
Milliók nem értik, miért néz ránk irtózattal a fél világ.
Van ebben az irtózatban olykor értetlenség és tájékozatlanság is: de lényegében indokolt.
Szörnyű hely lett Magyarország, muszáj lenne megvédeni a becsületét. De nem avval a hazugsággal, hogy itt az etnikai gyűlölködések nem dominánsak. De igen, azok. A jelenlegi magyar politika és kultúra lényegét jelentik. Vakítóan világossá kell tenni a szakítást vele.
Businessman with a compass holding in hand, color tone film look
A székelyek nem állnak készen az autonómiára – Salat Levente az Azonnalinak. Hiába önti az Orbán-kormány a pénzt Erdélybe, a támogatási gyakorlat csak felgyorsítja a magyarok fogyását Romániában.
Valóban szükség lenne Székelyföld autonómiájára, vagy ez csak érzelmi kérdés? Milyen gyakorlati haszna lehetne az autonómiának?
Ez egy jó kérdés, ezért nehéz is rá egyértelmű választ adni. Hasznos dolog lehet, ha a megvalósítására olyan körülmények között kerül sor, hogy a hatalmát megosztó állam és az autonómiára szert tevő, jogkörökhöz jutó kisebbség közötti bizalom konszolidálódik, és mindenki úgy érzi, hogy nyert ezzel a megegyezéssel – ha innen nézzük, akkor feltétlenül volna haszna. Ha eltekintünk attól, hogy az erdélyi magyarok csupán fele él Székelyföldön, akkor azt lehetne mondani, hogy végre rendeződött a román állam és a területén élő magyarok viszonya.
Ezt a viszonyt jelenleg rendezetlennek kell tekintenünk. És nemcsak mi látjuk így: a román állam képviselői is folyamatosan jelét adják annak, hogy tartanak az erdélyi magyaroktól és félelmeik vannak Erdély státusát illetően. Ebből a szempontból lehetne haszna az autonómiának.
De ha közvetlenül Székelyföldet nézzük, a helyzet már nem ilyen egyértelmű. Sok vita van azzal kapcsolatban, hogy mit jelentene az ott élőknek az autonómia. Nem vagyok benne biztos, hogy reálisak azok a remények, amelyek szerint az autonóm Székelyföld el tudná tartani magát, sőt, a jelenleginél magasabb életszínvonalat tudna biztosítani az ott élőknek. Nem hiszem, hogy az erőforrások kellő mennyiségben és minőségben állnak rendelkezésre ahhoz, hogy Székelyföld gazdasági sikertörténet lehessen.
Van egy másik aspektus is:
meg vagyok róla győződve, hogy az ott élők nem állnak készen az autonómiára.
Miért nem?
Nem rendelkeznek azokkal a kollektív kompetenciákkal, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy egy autonómiát működtetni lehessen. Székelyföldön létezik ugyan egy, az utóbbi időben látványosan megerősödött regionális identitástudat, de nincs egy mindenkit összefogó politikai projekt. Jelenleg sokkal fontosabbak az egykori székely székekhez fűződő lojalitások és érdekek, mint az a törekvés, amely egy igazi centrummal rendelkező, megfelelően integrált régió létrehozására, felépítésére irányul.
Székelyföldnek jelenleg nincs fővárosa – mi több, ha holnaptól ránk szakadna a székely autonómia, és valaki eldöntené, hogy Csíkszereda lesz a főváros, azt nagyon rossz néven vennék Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban és Kézdivásárhelyen, hogy Székelyudvarhelyről ne is beszéljek.
Székelyföld belső politikai integrációja tehát nem történt meg. Különböző szereplők tulajdonképpen versenyeznek egymással azon, hogy ki képviseli hitelesebben a székelyföldi brandet. Az autonómia működtetése viszont politikai kultúrát követel: az együttműködésnek és a konszenzusépítés képességének fontos elemeit feltételezi. Ezekkel ma a székelyföldi társadalom és politikusok szerintem nem rendelkeznek, ezért nem hiszem, hogy ha valami csoda folytán mégis megvalósulna az autonómia, akkor rövid távon látványos eredményeket lehetne felmutatni.
Ezek az utóbbiak persze olyan dolgok, amikbe bele lehetne tanulni, ezeket biztosan megoldaná a helyzet, ha szükség volna rá. De van egy másik szempont is: ott van a többi magyar, aki nem a Székelyföldön, hanem Erdély más térségeiben él.
Elébe ment a kérdésemnek: a partiumi magyarokról fele annyit sem lehet hallani Magyarországon, mint a székelyekről. Mi lenne a reakció az autonómiából „kimaradó” magyarok részéről? Akár éket is verhetne ez a romániai magyarok közé?
Ettől nem tartok. Székelyföld autonómiájának a többi romániai magyar többsége is örülne. Az erdélyi magyarság egésze szabadulna meg egy kollektív kudarcérzéstől, ami a közgondolkodást is kényszerpályán tartja egy ideje.
Más lenne a probléma. Korábban, az 50-es, 60-as években már volt példa magyar autonóm tartományra – ezt köztudomásúlag Sztálin nyomására hozták létre, és a románok így is tekintettek rá, diktátumként élték meg a létrejöttét. Az történt, hogy az autonóm tartományon kívül élő magyarok helyzete sokat romlott. Arra hivatkozva ugyanis, hogy van egy terület, ahol a magyarok többsége él és ott biztosítva van például az anyanyelv szabad használata, az ezen kívül élők jogait csorbították. Tartani lehet attól, hogy a székelyföldi autonómia megvalósulásával hasonló történne, mert innentől
a román állam nem alaptalanul mondhatná azt, hogy van egy magyar terület, azon kívül akkor a kisebbségeknek kuss. Gondoljunk csak bele, mit jelentene ez mondjuk a Kolozsváron vagy a Partiumban élő magyarok számára.
Az utóbbi időben az autonómiatörekvések szereplői ezt a problémát felismerték, és elkezdték hangsúlyozni, hogy a partiumiak számára is biztosítani kellene a területi autonómia valamilyen formáját.
Hipotetikusan tudunk csak beszélgetni a székelyföldi autonómiáról, elvégre a román alkotmány eleve kizárja, hogy ez megvalósuljon. Ezzel együtt azonban az is egyértelmű, hogy a székelyeknek a céljaik eléréséhez román szövetségesre lesz szükségük. Jelenleg bármikor szóba kerül a kérdés, a román politikai élet gyakorlatilag egy emberként utasítja el a diskurzust. Érezhető azért valamiféle enyhülés, vagy nagyobb nyitottság az utóbbi években?
Sajnos csak nagyon lesújtó dolgokat tudok mondani. A román politikai kultúrában kódolva van az autonómiaellenesség. A legnagyobb probléma román részről nem az alkotmány, hanem ez a görcsös, zsigeri ellenkezés. Az alkotmánynak a jelenlegi formája nem lenne elvben megkerülhetetlen akadály: deklaratív szinten Spanyolország vagy Olaszország is egységes nemzetállam, az alkotmányos rend és az államszerkezet egy következő szintjén jelennek meg az elismert és különleges státussal felruházott közösségek, illetve régiók.
Kétségtelen, hogy van a román alkotmányban egy olyan kitétel, amely kimondja az egységes nemzetállami jelleg és az államnyelv megmásíthatatlanságát, ennek megváltoztatására léteznek azonban alkotmányos technikák. Ha tehát volna politikai akarat, ezen lehetne változtatni. A gond az, hogy belátható időn belül kizárt, hogy bármely román politikai erő vonatkozásában számítani lehetne arra, hogy gyökeres fordulatra kerüljön sor a hatalommegosztás kérdéséhez való viszonyulásukban.
Ennek történelmi gyökerei vannak. Fontos látni, hogy Erdélyben a magyar-román együttműködésnek semmilyen hagyománya nincs. Közös történelmük során a két nép a felváltva betöltött hatalmi pozícióból egymás kiszorítására törekedett. Erre rakódott rá a már említett Sztálin-féle diktátum, aminek óriási volt a visszhangja a román nyilvánosságban.
Hogy ezt érzékeltessem: miután a román pártvezetés lenyelte a békát, és elfogadta az 1952-es alkotmánytervezetnek azt a változatát, amelyet állítólag tényleg Sztálin személyes beavatkozása nyomán szövegeztek meg, a nyilvánosságra hozott és „vitára” bocsátott tervezet a nemzetgyűlés általi elfogadásáig eltelt két hónapban elképesztő méretű mozgósítás ürügye lett. Nehéz elképzelni, hogy ilyesmire egy kommunista rezsim alatt egyáltalán sor kerülhetett: ötezer névvel és lakcímmel vállalt alkotmánymódosítási javaslatot iktattak és több tízezer tiltakozó aláírást gyűjtöttek össze.
Nem volt ez olyan rég. Sokan élnek még, akik erre az eseményre emlékeznek, és amikor az autonómia szóba kerül Romániában, erre a diktátumra gondolnak. Ha ebből a szempontból nézzük, hogy az erdélyi magyarság hogyan áll az autonómia kérdéséhez, szinte nevetséges, amit látunk.
Nem figyelembe venni, hogy milyen reakciókra lehet számítani a románok részéről ebben a kérdésben, csak mondani a magunkét, miszerint nekünk igenis jár az autonómia, hiszen ez máshol is megvalósult már Európában, nagyon gyerekes viselkedés.
Oda lyukadunk ki, hogy ehhez mindenképpen román szövetséges kell.
Ha valaki nagyon célratörően, rögtön a 90-es évek elején megpróbált volna felépíteni egy román szövetségest, aki hajlandó ezzel a kérdéssel foglalkozni, akkor sem gondolom, hogy lényegesen messzibbre lehetett volna jutni.
Itt szót kell ejteni az RMDSZ felelősségéről is. Előre szeretném bocsátani, hogy egészében véve nagyra tartom az RMDSZ által elvégzett munkát, de vannak mulasztásaik is. Például az, ahogyan az autonómia kérdését kezelték. Egyrészt valóban nem találtak szövetségest, de ennél is fontosabb lett volna a közvélemény formálása. Ma már vannak kommunikációs stratégiák és technikák – megfelelő, akár román szakemberek bevonásával fontos eredményeket lehetett volna elérni arra nézvést, hogy a román közvélemény ne legyen uszítható ebben a tekintetben.
Ehhez képest az RMDSZ azt az utat választotta, hogy a kormánykoalíciók idején, amelyeknek szereplője volt, tulajdonképpen megzsarolta a partnereit,
akik aztán elfogadták azokat az engedményeket, amelyekről úgy gondolták, hogy különösebb választási kockázat nélkül bevállalhatók. Az így megszerzett jogosítványok egy részéről kiderült később, hogy nem alkalmazhatóak a gyakorlatban, mert a megalapozottságukról a közvélemény nincs meggyőződve. A papíron létező kisebbségi jogokból fakadó kötelezettségeket ma probléma nélkül el lehet sikkasztani Romániában, lehet mozgósítani a közhangulatot a parlament által megszavazott törvények előírásaival szemben, akár azt is lehet nyilvánosan követelni, hogy eltöröljenek korábban biztosított jogokat.
Valóban fontos lett volna partnereket találni, de ebben a kérdésben nagyon korlátozott a mozgástér. Sokkal egyértelműbbek a mulasztások, ha megnézzük, hogy a román közvélemény milyen keveset tud a romániai magyarokról és a törekvéseikről.
A mindenkori magyar kormány – legyen szó bármilyen, akár anyagi, akár erkölcsi támogatásról a romániai magyaroknak – megnyilvánulhat úgy, hogy abból Romániában nem lesz felhördülés?
Ez is jó kérdés. Közelről figyelem a romániai magyar kisebbségi politizálás alakulását, viszonylag sok és intenzív kapcsolatom van a román fél képviselőivel, ezek alapján alakult ki bennem az a kép, amit két részre bontva tudnék most röviden összefoglalni.
Az egyik, hogy
a Magyarországról érkező támogatások nem a határon túli magyarokról szóltak. Ez a 90-es évek elejétől igaz állítás, és minden kormányra érvényes.
Nagy általánosságban elmondható, hogy a támogatáspolitikák mind a magyar állam fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzésének az eszközei voltak elsősorban, és csak másodlagosan, rendszerint alaposabban átgondolt stratégia nélkül nyújtottak ezt-azt a határon túli magyar közösségeknek, különös tekintettel a megcélzott klientúrákra.
Ez változott 2010-ben, és még látványosabban 2014-ben. Azóta nincs szükség a hatalom megszerzésére, hiszen az már adva van. De azt hozzá lehet tenni, hogy ami 2010 és még hangsúlyosabban 2014 óta folyik a támogatáspolitikában, nem a határon túli magyarok érdekei szerint történik. Már ha a határon túliak elsőszámú érdekének „a szülőföldön történő megmaradás” sokat hangoztatott szólamát vesszük.
A másik szempont a románok viszonyulása a kérdéshez. Romániában a közbeszéd egyik fontos toposza a homogén nemzetállami jelleg, amitől az ország nagyon távol állt akkor, amikor elnyerte jelenlegi formáját. Elég csak a jelentős szász közösségre és zsidó kisebbségre gondolni, akiknek a sorsa a második világháborúban és utána drámaian alakult. Akik pedig megmaradtak belőlük, azokat Ceaușescu fejpénz ellenében kiárusította az NSZK-nak és Izraelnek. Ma ott tartunk, hogy a nemzetállami jelleg utolsó akadályát a magyarok képezik. Innen nézve nem nehéz megérteni, hogy a román állam semmi olyasmit nem fog ellenezni, ami azt eredményezi, hogy az erdélyi magyarok fokozatosan eltűnnek az országból.
Az utóbbi évek magyar támogatáspolitikájáról azt lehet gyanítani, hogy a szólamok mögött igazából a munkaerőpiaci érdekeltség és a demográfiai utánpótlás biztosításának szándéka húzódik meg.
Ezzel pedig a románok is jól járnak: elvégre hosszú távon valóban eltűnhet az erdélyi magyarság.
Nyilván ezt egyik fél sem meri nyíltan felvállalni, nem olyan időket élünk, hogy egy rövid távra tervezett kiürítési stratégiát ki lehetne vitelezni. Amikor én ezt régebben megfogalmaztam, nagyon kemény kritikákat kaptam. Ma már sokan vannak, mind Erdélyben, mind Magyarországon, akik elismerik, hogy ez történik, hiszen elég nyilvánvaló, hogy a magyar és a román állam érdekei tulajdonképpen megegyeznek. A románoknak jó, ha eltűnnek a magyarok, Magyarországnak pedig szüksége van a demográfiai utánpótlásra. Mi sem kézenfekvőbb, hogy magyar közegben szocializált, magyar nyelvismerettel rendelkező bevándorlókhoz jusson hozzá.
Igazolják a romániai magyarok demográfiai mutatói ezt a feltételezését?
Folyamatos a fogyás, de még nem telt el annyi idő, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben kezdetét vett támogatási gyakorlatnak egyértelműen a számlájára írható hatásokról beszélhessünk. Engem inkább a dolgok irányultsága és járulékos következményei, és nem feltétlenül a fennen hangoztatott célok aggasztanak.
Azért bonyolult a kérdés, mert ömlik a pénz Magyarországról: ingatlanbefektetésekre, intézmények alapítására és fenntartására, népes személyi állományok fizetéskeretének a biztosítására. Ezekre nehéz azt mondani, hogy nem a szülőföldön való megmaradást szolgálják. Azonban ezzel a támogatáspolitikával egyre nő a szakadék a román többség és a magyar kisebbség között. Az már mérhető, hogy az itteni magyarok média- és kultúrafogyasztása, valamint politikai kultúrája teljesen átirányult: a román világokban való tájékozódást szinte teljes mértékben kiszorította a magyar tartalmak iránti érdeklődés.
Eddig sem álltunk jól az arra irányuló erőfeszítések terén, hogy románok és magyarok megértsék egymást, a magyar állam pedig most abba invesztál, hogy a távolság még nagyobb legyen.
Folyamatosan zajlik közben az apadás: ezt leginkább a különböző oktatási programokban, iskolai oktatásban résztvevők számában lehet tetten érni. Egyre elterjedtebb, hogy középiskolát vagy egyetemet Magyarországon végezzen az, aki Romániában magyarul tanul. Ebben pedig egy trendet kell látni, hiszen aki elmegy az anyaországba tanulni, nagyon ritkán tér vissza Romániába.
De van más is. Mi lesz az egyre gazdagabb és kiterjedtebb intézményhálózattal, amit a magyar állam Erdélyben létrehozott és fenntart? Mi lesz az abban dolgozókkal, ha valamilyen okból ezek a támogatásoknak egyszer csak megszűnnek?
Milyen intézményekre gondol?
A jéghegy csúcsa a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia. Ezekkel az intézményekkel kapcsolatban én a következőket érzékelem: egyrészt az egyik szemem nevet, hiszen számos derék fiatalt látok, ismerek, akikről tudom, ha nem lenne ez a lehetőség, már biztosan a világ valamelyik távoli pontján élnének. A Sapientiának és a Partiumi Keresztény Egyetemnek köszönhetően itt maradtak, családot alapítottak, gyerekeik vannak. Viszont emellett a magyar állam azt kockáztatja, hogy a magyar nyelvű képzések, amelyeket jelenleg a román állam biztosít elfogadható körülmények között és színvonalon, elnéptelenednek. Mi lesz akkor, ha nem jön majd támogatás Magyarországról?
A románok valószínűleg nem lesznek túl motiváltak, hogy újraindítsanak esetleg leállított magyar nyelvű képzéseket?
Egyrészt igen, de az emberekre gondolok elsősorban, akik most jól elvannak a magyar állam által biztosított körülmények között, de ha ez a támogatás megszűnik, ők minden bizonnyal szedik a sátorfájukat és átköltöznek Magyarországra.
Azért bonyolult a kérdés, mert ki mondaná például azt, hogy nincs rendjén, hogy Gyimesközéplokon egy fantasztikusan elgondolt és csodálatosan kivitelezett bölcsőde és óvoda épül, aminek a működési költségeit is a magyar állam állja? De más megvilágításba kerül ez az egész történet, ha belegondolunk, hogy
a támogatáspolitikák jelenlegi gyakorlata tulajdonképpen kis Magyarországokat hazudik körénk, amik elhitetik velünk, hogy a román társadalomtól nincs mit várnunk,
hogy a román közösséggel a kapcsolatot sem érdemes keresnünk. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között a szülőföldön maradás szólama komolyan vehető, mert valószínűtlen, hogy az erdélyi magyarság boldogulhat a szülőföldjén a román társadalom elfogadása és anélkül, hogy többé-kevésbé harmonikusan illeszkedjen abba a környezetbe, amely jogilag, gazdaságilag és politikailag is sokkal jobban meghatározza a mindennapjait, mint Magyarország – bármilyen bőkezű és jószándékú legyen is a magyar támogatáspolitika.
Ejtsünk még szót a Székely Nemzeti Tanács – végül sikertelenül záruló – aláírásgyűjtéséről. Az Azonnalin például Ésik Sándor fejtette ki, miért gondolja úgy, hogy a magyar kormány ennek eredményességéért nem tett eleget. Ön hogy látja, miért esett kútba a kezdeményezés?
Ennél bonyolultabb ez a történet. Egyébként azt gondolom, hogy az „utolsó száz méteren” a magyar kormány nagyon komolyan vette ezt a dolgot, határozottan mellé állt, mozgósítva a közmédiát és számos közéleti szereplőt.
Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos, az ugyanis, amiből kiindult ez az aláírásgyűjtés, helytálló. Az Európai Unió valóban érzéketlen és érdektelen a kisebbségi kérdések és a kisebbségek által lakott régiók sajátos problémái iránt. Érdemes támogatni, ha valami ebből az érdektelenségből ki akarja zökkenteni az EU-t. De ez nem erről szólt: csomó csúsztatás van abban, ahogy a Székely Nemzeti Tanács felépítette az üzenetét. A székely autonómiához semmi köze a kezdeményezésnek, megítélésem szerint az aláírók egy jelentős részét megtévesztették az erre utaló kommunikációval.
Ahhoz valóban nem, ellenben a kisebbségek által lakott régiók közvetlen EU-s forráshoz való jutásához igen.
Ez rendben van, és ez egy derék cél! Az autonómia beemelése a képbe azonban ahhoz hasonlított, ahogy a romániai magyar politikai szereplők – az RMDSZ-t is beleértve – az autonómiakérdést kezelték a román belpolitikában. Olyan alkalmakkor vették elő, amikor valamiféle választási elvárást lehetett vele teljesíteni, a kampányidőszakok elmúltával pedig szépen elfelejtették az egészet.
Az elmúlt szűk harminc évben 16 autonómiastatútum született. Ezek lényegében törvénytervezetek, amelyek leírták, hogyan kellene kinéznie a székelyföldi területi autonómiának, illetve néhány további, személyi elvű autonómia-berendezkedésnek. De miért van 16? Hát azért, mert
hiába tudta mindenki, hogy az ilyen kezdeményezésekből az életben nem lesz autonómia, egy-egy újabb tervezetre eszközként volt szükség ahhoz, hogy az RMDSZ-szel szemben magukat megjeleníteni kívánó szereplők bekerüljenek a hírekbe.
Miután 2003-ban szakadt az RMDSZ – a kilépő szárny egyébként nem alaptalanul volt elégedetlen azzal, ahogy az autonómiakérdést a párt kezelte – minden újabb szereplő az autonómiaküzdelmet használta fel arra, hogy megszólítsa a potenciális választókat. A Székely Nemzeti Tanács mostani kezdeményezését számos okra visszavezethetően lehet dicséretesnek tekinteni, de az ő részükről is több olyan dolog volt ebben a történetben, ami a politikai önérvényesítést célzó akciózásnak a számlájára írható.
SALAT LEVENTE 1957-BEN SZÜLETETT, MAROSVÁSÁRHELYE FELNŐTT ERDÉLYI MAGYAR POLITOLÓGUS-FILOZÓFUS, EGYETEMI OKTATÓ, AZ ETNIKAI KISEBBSÉG ÉS TÖBBSÉG TÉMÁJÁNAK SAJNOS NEM TÚL GYAKRAN MEGSZÓLALÓ SZAKÉRTŐJE. 1991-1995 KÖZÖTT A KORUNK FŐSZERKESZTŐ-HELYETTESE, 2000 ÓTA AZ ETNOKULTURÁLIS KISEBBSÉGEK FORRÁSKÖZPONTJÁNAK EGYIK ÜGYVEZETŐJE.
A szolidaritás a tettekben mutatkozik meg, és a magyar kormány bebizonyította, hogy lehet rá számítani – mondta Kelemen Hunor a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsor szerdai adásában.
A műsorban az RMDSZ elnöke kitért Szabó Tímeának, a Párbeszéd társelnökének hétfői, parlamenti felszólalására. Leszögezte, nem örült a nyilatkozatnak, de arra most nem áll rendelkezésre sok idő, hogy elmagyarázzák Szabó Tímeának, miként került a Kárpát-medencei magyarság jelentős része abba a helyzetbe, amiben él. “Azt sem tudjuk elmagyarázni, hogy mit jelent a nemzeti szolidaritás” – fűzte hozzá. Kelemen Hunor szerint azért támadni a magyar kormányt, mert segít, elítélendő.
Kelemen Hunor szerint azért támadni a magyar kormányt, mert segít, elítélendő.
Szabó Tímea, a Karácsony Gergely vezette Párbeszéd frakcióvezetője az Országgyűlésben azért bírálta a kormányt, hogy pár ezer maszkkal segíti a határon túli magyar közösségeket.
A Párbeszéd országgyűlési képviselője napirend előtti felszólalásában azt vetette volna a kormány szemére, hogy a zömében külhoni magyarság által lakott határon túli területeket is orvosi védőfelszerelésekkel támogatta. A kormánypárti képviselők a támogatásban részesült határon túli területek felsorolása közben tapsviharban törtek ki, így Szabó Tímea kénytelen volt félbeszakítani a felsorolást.
A Párbeszéd nevében Szabó Tímea frakcióvezető kért szót, és arról érdeklődött, miért nincs a parlamentben a miniszterelnök, hogy válaszoljon az azonnali kérdésekre – miért Szijjártó van kijelölve erre a feladatra.
Szabó Tímea azt feszegette hogy miért nem jelent meg lassan egy hónapja a parlamentben Orbán Viktor,„miért nem meri idedugni a képét?” Arról is beszélt, hogy nálunk legmagasabb az igazolt fertőzöttek arányában mért halálozás. Ha annyira jól állunk, ahogyan az egészségügyi miniszter és a külügyminiszter felfesti, akkor hogyan lehet, hogy nálunk 10 százalék az elhunytak aránya a regisztrált fertőzöttekhez képest, míg mindenhol máshol lényegesen alacsonyabb, a németeknél, osztrákoknál ennek ráadásul csupán a harmada? – kérdezte Szabó. Ahogy azt is, miért visz sok maszkot külföldre a magyar kormányzat? Szabó túlnyomórészt határon túli magyarok lakta településeket sorolt, erre a fideszes képviselők hangos tapsolásba kezdtek, Szabó Tímea pedig nem tudta folytatni mondanivalóját, és lejárt a felszólalásra rendelkezésre álló ideje. Kövér László házelnök nem méltányolta a körülményeket, másnak adta meg a szót.
Később újabb kör következett. Szabó ekkor is szóba hozta, hogy Magyarországon sokkal több ember halt meg, mint Szlovákiában. Egyetlen magyarázat van erre, hogy az elmúlt 10 évben Orbán Viktornak nem az ország felvirágoztatása volt a fontos, hanem a lopás, és hogy „talpnyalókkal vegye körül magát” – jelentette ki. Kásler Miklós kiüríttetett 36 ezer ágyat, hazaküldtek amputáltakat, pszichiátriai betegeket, demenseket, és most az érettségi megtartásával újabb tömegeket veszélyeztetnek – mondta Szabó Tímea, aki az emberierőforrás-minisztert hentesnek nevezte. Kövér László házelnök figyelmeztette a kocsmai hangnemért.
„Ahányszor a miniszterelnök parádézik a sajtó előtt a kórházakban, a fele esetben nincsen a fogadó orvosokon maszk vagy az a sebészi maszk van, amiről az orvosok nagy része azt mondja, hogy nem sokat ér” – mondta Szabó Tímea.
Úgy folytatta: viszont azt hallják, hogy Kolozs megyében 21 ezer maszkot, Maros megyében pedig 60 ezret kaptak, valamint Beregszászban, Csíkszeredában, Kovászna megyében, Zilahon, Horvátországban és Macedóniában is. Ha olyan jól állunk az ellátottságban, akkor miért halnak meg ennyien nálunk? – tette fel a kérdést a képviselő.
A Párbeszéd társelnöke ezt megelőzően Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter napirend előtti felszólalására reagálva arról beszélt, nem lehet tudni, hová mennek a Magyarország által beszerzett maszkok.
Dömötör Csaba, Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára, válaszolt Szabó Tímeának: „Most van rá lehetőség, hogy segítő kezet nyújtsunk nekik, és meg is tesszük, mégpedig azért, mert összetartozunk. Szégyelljék magukat!”.
A védelmében, Szabó Tímea facebookon jelezte hogy perét indít Origo és más Médiapublikáció ellen amelyek támogatnak a FIDESZ álláspontot, miután megbántottak őt. Tovább hozzáadta:
„Megjegyzem, már csak azért is alattomos a fideszes képviselők inszinuációja, mert büszke vagyok arra, hogy négy nagyszülőmből hárman erdélyiek; máig emlékszem, milyen érzés volt gyerekként a Ceauşescu-rezsim alatt ételt csempészni a határon át a rokonainknak, hogy legyen mit enniük. Nem először hazudnak Orbán Viktor mamelukjai azért, hogy újabb és újabb ellenséggyártással eltereljék a figyelmet az állandó lopásaikról és arról, hogy nem segítenek az embereken.”
Az RMDSZ-es politikus elismerte hibáját és a Facebook-oldalán elnézést kért a közvéleménytől. Pásztor Sándor kifizette a bírságot, és ugyanakkora összeget átutalt egy segélyszervezetnek.
„Hibáztam, mert megszegtem a mindannyiunkra vonatkozó szabályokat. Nem lett volna szabad engednem a csábításnak. A rendőrség a helyszínen 5.000 lejre megbírságolt, jogosan. Holnap reggel első dolgom az lesz, hogy kifizetem a büntetést, és ugyanakkora összeget utalok át egy segélyszervezetnek is”- írja Facebookon közzétett bejegyzésében a tanácselnök, majd hozzátette, hogy „őszintén megbánta” a „méltatlan” viselkedését, és elnézést kér mindenkitől.
Pásztor Sándor a Facebook-oldalán közölte, hogy kifizette a bírságot, és korábbi ígéretéhez híven átulat 5000 lejt egy nagyváradi segélyszervezetnek.
Az ebihoreanul.ro portál szerint a megyei önkormányzat elnöke „több közszolga” társaságában horgászott a hegyközcsatári tavon, amivel megsértette koronavírus-járvány elleni védekezésül elrendelt kijárási tilalmat és a társadalmi távolságtartás szabályait. A 8-as számú katonai rendelet csak a kereskedelmi célú halászatot engedélyezi a szükségállapot idején, a sporthorgászatot nem. Illetve, utóbbi csak abban az esetben űzhető – a rendőrség egyik korábbi tájékoztatása szerint –, ha a horgász otthona vízparton található, így a lakhelyelhagyási nyilatkozaton a ház körüli sportolás rovatot kitöltve hódolhat szenvedélyének.
A váradi székhelyű újság szerint épp a lap és internetes portál munkatársai érték tetten Pásztorékat – feltehetően ők értesítették a rendőrséget is. A bihari tanácselnököt a helyszínen ötezer lejre bírságolták meg. Pásztor Sándor utóbb a Facebook-oldalán elismerte, hogy helytelenül cselekedett, a bírság jogosságát nem vitatta, s mint írta, péntek reggel be is fizeti a büntetést, sőt egy azzal megegyező összeget egy segélyszervezetnek utal át (nem közölte, hogy melyiknek).
Az ebihoreanul.ro szerint Pásztornak mint az önkormányzat vezetőjének és a Bihar megyei járvány-megelőzési és katasztrófavédelmi bizottság alelnökének a horgászás helyett jó példával kellett volna elöl járnia az óvintézkedések betartását illetően.
Barna Gergő szociológust, a projekt koordinátorát faggattuk az eredményekről és a kutatás hátteréről.
Az április 1-10. között zajló felmérésre zömében internetes válaszok érkeztek. A kutatók telefonos felméréssel egészítették ki az adatok felvételét annak érdekében, hogy a populáció azon részének a véleménye is tükröződjék az eredményekben, amelyhez az online kérdőív nem jutott el. Mennyire reprezentatívak az erdélyi magyar közösségre nézve a kapott adatok?
Interneten és a médiában hirdettük meg a felmérést, és nyilván azok töltötték ki a kérdőívet, akikhez eljutott felhívásunk, tehát főként a fiatal és középkorú, városlakó felnőtt populáció válaszolt első körben a kérdéseinkre. Az aktív internet-felhasználók részéről érkeztek az első válaszok, azoktól, akik késztetést éreztek arra, hogy részt vegyenek ebben. Mintegy 7100-an válaszoltak az online kérdőívre, viszont ez nagyon torzította az elvárt mintát, tehát azt, amit mi szerettünk volna elérni. Ugyanis ahhoz, hogy valamennyire valósan leképezzük az erdélyi magyar társadalmat, mindenképpen el kellett jutnunk ahhoz a társadalmi csoporthoz is, amely nem internet-felhasználó. Ebbe a kategóriába tartozik a vidéki, alacsony végzettségű lakosság egy része, illetve az idősebb korosztály. 350 személyt vontunk még be a telefonos felmérésbe, azonban ennek ellenére sem tekinthetjük egy reprezentatív mintának a válaszadók sokaságát.
Inkább egy becslésnek nevezném arról, hogy mit is gondolnak az erdélyi magyarok a jelenlegi helyzetben. Arra is fel kell hívnom a figyelmet, hogy nem csak tágítottuk a kört, hanem bizonyos esetekben szűkítettünk is, ugyanis kihagytuk a megkeresésből a 80 év fölöttieket, másrészt például azokat, akiknek nincs meg a nyolc osztályos általános végzettségük. Azt mondhatnám, összegezve, hogy a lakosság mintegy 90 százalékára érvényes az, amit a mi adatbázisunk reprezentál.
Tehát sikerült egy aránylag egyenletes lefedettséget biztosítani? Mind területileg, mind korcsoport és végzettség szempontjából is?
Persze, erre odafigyeltünk, hogy mindezek a szempontok érvényesüljenek. Ebben nagy segítségünkre volt a nagyszámú válaszadás. Erdély minden területéről kaptunk válaszokat, tehát Székelyföldről, Közép-Erdélyből, a Partiumból és a szórvány vidékekről is. Súlyoznunk kellett azonban más szempontból, ugyanis sokkal több felsőfokú végzettséggel rendelkező válaszadónk volt, mint közép- vagy alapfokú végzettségű, ezért nekünk kellett azon lennünk, hogy úgy alakítsuk, a mintát, hogy kiegyenlítődjön az arány. Ugyanúgy odafigyeltünk arra is, hogy ne legyen több fiatal válaszadónk, mint idős. Egyszóval mindent megtettünk annak érdekében, hogy egy jó közelítést kapjunk arra nézve, hogy mit gondolnak az erdélyi magyarok ebben a járványhelyzetben.
A kutatást az Erdélystatot működtető kolozsvári Közpolitikai Elemző Központ Egyesület és a SoDiSo Research közvélemény-kutató cég készítette, a kérdőívre 7450-en válaszoltak önkéntes alapon. A kutatás célja az volt, hogy feltárja az erdélyi magyar társadalom viszonyulását a járvány kérdésköréhez. A felmérés négy nagyobb témára fókuszált. A csütörtökön közölt eredmények az első két kérdéskört, az egészségügyi érintettséget és a szigorító intézkedésekhez való viszonyulást elemzik.
Azt szokták mondani, hogy a számok nem hazudnak, azonban sok meglepetést tud tartogatni egy ilyen felmérés. Volt-e olyan eredmény, amire fölkapta a fejét, mert nem számított volna rá, viszont a számok alapján most már egyértelmű?
Annak ellenére, hogy a szociológus bizonyos értelemben föl van készülve az eredményre, „megsaccolja” úgymond, hogy mi lesz az összképben, nagyon sokszor az is, amire számít, meglepetésként éri. Az első elokvens példa erre az alacsony egészségügyi érintettsége a járványban az erdélyi magyarságnak. Mintegy 3 százaléka a válaszadóknak, akiket közvetlenül érintett eddig a járvány, és ide nemcsak a betegek tartoznak, hanem azok, akiknek családjában, ismerősei között előfordul beteg ember, vagy aki, úgy gondolja magáról, hogy elkapta a fertőzést, de már túl van rajta. Összesen hét személy nyilatkozta azt, hogy pozitív teszteredménnyel rendelkezik.
Mivel már több mint egy hónapja szükségállapotot hirdettek, aminek során korlátozták a mozgás- és gyülekezési szabadságot, azt kell mondanom, hogy örvendetes azt tapasztalni, hogy valóban eredményesek voltak azok az óvintézkedések, amelyeket a hatóságok meghoztak. Mindazonáltal szinte hihetetlennek tűnik, hogy valóban ennyire „elkerülte” – legalábbis egyelőre – a járvány az erdélyi magyarságot.
Azt is hangsúlyozni kell, hogy mivel ez a felmérés április első tíz napjában készült, azóta módosulhatott ez az érték, illetve az egészségügyi szakemberek véleménye szerint még messze nem következett be az a bizonyos csúcs, amelyet a számítások szerint április végére, május elejére várnak.
Gondolom, hogy amikor az egészségügyi kitettséget vizsgálták, akkor azt is megpróbálták felmérni, hogy az erdélyi magyarság korosztály és eddigi egészségügyi állapot szerint milyen rizikófaktorral rendelkező csoportokban a leginkább reprezentált.
Az eddigi ismeretek szerint a COVID–19 betegség lefolyását a fertőzöttek életkora, illetve egyes társbetegségek megléte befolyásolja jelentős mértékben. Felmérésünkben rákérdeztünk, hogy a válaszadók rendelkeznek-e valamilyen krónikus betegséggel, illetve ennek súlyosságára. A megkérdezettek egyharmada számolt be keringési, légző rendszeri, endokrin-, anyagcsere-, emésztőrendszeri vagy daganatos betegségről. A kérdésre adott szubjektív feleletek, illetve életkor alapján a válaszadókat négy kockázati csoportba soroltuk: nagyon alacsony, alacsony, közepesen magas és magas rizikófaktorú csoportokba.
Az általunk létrehozott csoportosításnak azonban nincs semmilyen egészségügyi, epidemiológiai relevanciája, csupán háttérváltozóként használjuk bizonyos kérdések jobb megértéséhez. Ennek a csoportosításnak az alapján azonban elmondhatom, hogy az erdélyi magyarok zöme, tehát több mint 75 százaléka a nagyon alacsony és alacsony rizikófaktorral rendelkező kategóriákba tartozik, és egyötöde sorolható a közepes vagy magas rizikófaktorú kategóriákba. Ugyanakkor mintegy 6 százaléka a válaszadóknak nem járult hozzá felmérésünkhöz olyan konkrét adatokkal a saját egészségi állapotáról, amely lehetőséget adott volna a besorolásukra.
Tehát visszatérve az egészségügyi kitettségre, ebben az esetben ez a nagyon kicsi szám volt a megdöbbentő, az alacsony egészségügyi kitettsége az erdélyi magyarságnak. Tudna-e mondani ellenkező előjelű példát? Mi az, ami kimondottan negatívan érintette nagy százalékát a lakosságnak?
A karanténnal járó szigorítások miatt gyökeresen megváltozott az emberek életvitele, a napi rutintevékenységek átalakultak. A válaszadóknak mintegy 60 százaléka jelezte, hogy problémák merülnek fel számára a bevásárlás során, a megváltozott munkakörülmények és tanulási körülmények is nehezítik a mindennapokat, az időskorúak és kiskorúak gondozása is jóval bonyolultabbá vált.
De meglepő az – és erre sem számítottunk –, hogy milyen sokan jelezték azt, hogy a lelkileg, pszichésen viseli meg őket a bezártság és a karanténhoz kapcsolódó társadalmi távolságtartási előírások. Mintegy 50 százaléka a válaszadóknak nevezett meg ilyen jellegű problémákat, többek között felsorolva az aggodalmat, a szorongást, , az egyedüllétet, a társas kapcsolatok hiányát, a hasznos időtöltés hiányának érzését.
A nemzetközi szakirodalom is figyelmezteti erre a globális jelenségre a lakosságot, hogy a depresszió, a bezártság miatti negatív előjelű lelki folyamatok mennyire befolyásolhatják főként azokat, akik nem tudják legalább a családtagokkal megosztani problémáikat. Milyen más problémákat vetettek fel a válaszadók a lelki válsághelyzeten kívül?
A pénzügyi hatásokat kell kiemelnem, amelyek máris jelentősen érintették a kérdezetteket, annak ellenére, hogy mindössze egy hónapja tart a szükségállapot. A válaszadók egynegyedének jelentősen csökkent a havi bevétele. Hozzá kell tennem, hogy a gazdasági, szociális hatásaira vonatkozó kérdések teljes feldolgozására ezután kerítünk sort, és jövő héten közöljük az eredményeket. Ugyanakkor fogjuk közölni az oktatási körülmények, az online tanítással kapcsolatos kérdéseinkre érkezett válaszokból kirajzolódó eredményeket is.
Az eddig feldolgozott válaszok alapján azonban elmondhatom, hogy egy meglehetősen negatív kép bontakozik ki ezekből a válaszokból. Ráadásul úgy tűnik, hogy az általunk elkészített felméréshez viszonyítva, az előttünk álló hónapokban ezek a negatív előjelű történések, a lelki, pszichés vonzata a válságnak és a gazdasági hanyatlás is súlyosbodni fog mindenképpen. Azonban nem kell előreszaladni a jóslatokkal, mert egyelőre nem az a fontos, hogy mi lesz ősszel, hanem az, hogy mi lesz két hét, illetve egy hónap múlva. Főként, ha a bezártságnak az egyénekre gyakorolt hatását vizsgáljuk a maga folyamatában, akkor a május és június egészen biztosan válságosabb lesz ilyen szempontból, mint április eleje volt, amikor felmérésünk készült.
A felmérés arra is kitért, hogy a lakosságnak mekkora a bizalma azokban a hatóságokban, amelyek a mostani szükségállapotot lemenedzselik, illetve mennyire látják szükségesnek az óvintézkedéseket és mennyire tartják be őket. Mi derült ki a válaszokból?
A válaszadók nagy része pozitívan viszonyul ezekhez, kétharmaduk szinte egyáltalán nem jár ki a házból, tehát nagyon komolyan betartják a szabályokat. Az a harmad, amely kijár, többnyire olyan munkahellyel rendelkezik, amely szükségessé teszi ezt. Akik az alapellátásokat biztosítják, a mezőgazdaságban dolgozók, a közigazgatási vagy egészségügy munkát végzők azok, akik szinte ugyanolyan aktívak most is, mint egy hónappal ezelőtt.
Számokra lebontva elmondhatjuk, hogy a kormány koronavírus-járvánnyal kapcsolatos intézkedéseit a válaszadók 68 százaléka helyesli. Az egyetértők felülreprezentáltak a szórványmegyékben, az idősebb életkorúak és a magasan kvalifikáltak körében. A bírálók inkább székelyföldiek, inkább férfiak, inkább fiatalok. Az intézkedésekkel legkevésbé az önfoglalkoztatók és a vállalkozók értenek egyet, viszont körükben is azok vannak többségben, akik helyeslik a döntéseket.
A megkérdezettek abszolút többsége, 53 százaléka megfelelőnek tarja a kijárást korlátozó intézkedések szintjét, 27 százalékuk további szigorításokat, 16 százalékuk pedig a megkötések enyhítését látná jónak. A jelenlegi intézkedések szigorítását a Partiumban élők, a magasan iskolázottak, illetve a bérből élők látnák nagyobb arányban indokoltnak. Az enyhítés mellett a székelyföldiek, az alacsonyabban iskolázottak, a vállalkozók és az önfoglalkoztatók voksolnak átlagon felüli arányban.
A kijárási tilalom és a társadalmi távolságtartás szabályain túl az egészségügyi óvintézkedéseket is betartja az elsöprő többség. Mindössze egy százaléka a válaszadóknak mondta azt, hogy nem alkalmaz semmiféle különösebb óvintézkedést ebben a periódusban. Ez is annak a jele, hogy a zöme a lakosságnak jól informált, pontosan értesült a járvánnyal kapcsolatos tudnivalókról.
Említette a kutatás korlátait: egyrészt, hogy nem volt szabványos a mintavétel, másrészt meg az, hogy egy olyan periódusra vonatkoznak az adatok, amelyek csak a járvány első szakaszára érvényes információkat közölnek. Ez azt jelenti, hogy szándékukban áll folytatni ezt a kutatást, lesznek-e további felmérések is a járvány alatt?
Úgy is hirdettük meg a felmérést, hogy lesz folytatása, de ez nyilván attól függ majd, hogy a mindennapi realitás hogyan alakul, meddig húzódik el a járvány, meddig tartanak ezek a megszorító intézkedések, lesznek-e újabbak is. Természetesen azt szeretnénk, ha lehetőség nyílna arra, hogy ne ugyanezzel a módszerrel készítsük el következő felmérésünket, hanem a személyes megkeresésre alapoznánk. Továbbá nagyon sok olyan terület maradt lefedetlen kérdések szempontjából, amelyekre releváns volna rákérdezni, de hát az online felmérés csak egy kis terjedelmű, limitált számú kérdést tett lehetővé. Mindenképpen folytatni kellene tehát a kutatást ahhoz, hogy megfelelő képet kapjunk arról, hogy az erdélyi magyarokat miként érintette ez a pandémia.
A magyar anyanyelvű székelyek a mai Kovászna, Hargita, részben Maros és Kolozs megyékben élnek, és különleges népköltészetük, népszokásaik a húsvéti szokáskörben is jól megfigyelhetők.
Nagycsütörtök Jézus megkínzásának és megöletésének a napja, ennek emlékére Felcsíkon (Csíkdánfalván) közös főzéssel és imádkozással összekötött Úrvacsorát tartanak. Az Úrvacsora tisztító hatású: aki az ekkor készített böjti töltött káposztából eszik, lelkileg megtisztulva készülhet fel a húsvét ünnepére.
Nagypénteken a szentsírőrzés a legfontosabb szokás. A Csíkszereda környékén elhelyezkedő falvakban (Csíkszentimre, Csíkszentkirály, Csíkszentdomokos) és a Gyergyó melletti Gyergyóalfaluban fa fegyverekkel felfegyverzett, népviseletes legények őrzik Jézus élettelen testét a nagypénteki misétől egészen a feltámadás napjáig. A magukat „római katonák”-nak, szentségvárdásoknak nevező őrök táncmozdulatokkal váltják egymást az őrségben.
Húsvét első ünnepének reggeléna Kézdivásárhely környéki falvakban (Kézdialmás, Lemhény, Esztelnek) szekeres, lovas határkerülésre indul a falvak népe. E szokásnak nevelő hatása van: a fiatalokban ezzel a határbejárással tudatosítják, melyek a falu termőhatárának legszélső pontjai. A virtuálisan a falu köré rajzolt mágikus kör megvéd a szerencsétlenségektől, az imák és énekek pedig jobb termés reménységét ígérik. A legények a határkerüléskor lóversenyt szerveznek, ennek győztese hozza a Jézus feltámadásának hírét. A templomhoz visszatérő határkerülők közösen vesznek részt az ünnepi misén.
Húsvét második ünnepén csaknem valamennyi székelyföldi faluban „locsolni” járnak a legények és férfiak. A legérdekesebb locsoló szokások a Kovászna környéki falvakban láthatók (Szörcse, Székelytamásfalva). Itt a legények együtt mennek öntözni, zöld fenyőágakkal feldíszített szánt húznak maguk után. Az ágak alatt egy legény bújik meg. A csoport valamennyi házhoz behúzza a szánt, ahol vízzel leöntik a szánt is, a lányokat-asszonyokat is. Ez a hagyomány a román Paparuda szokáskörhöz hasonlít. A szánozás festett tojás ajándékozásával, valamint tánccal zárul. A húsvéti szokáskörnek napjainkban is gazdag népköltészete van: a legények verses köszöntőkkel lépnek be a házakba.
Hol van már a régi szép idő, amikor még a Srí lankai pékek jelentették a hírt. Most mindent a COVID-19 fényében szemlélünk, így a magyar-magyar, a magyar-román viszonyt is.
Idő kérdése volt csupán, hogy megszülessen az első magyar-román szájkaratebajnokság a járvány kapcsán is. Nézzük meg, hogyan is kezdődött. A kiindulópont lehet Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök Facebook postja, amely arról számol be, hogy a szervezet közbenjárására Magyarország feloldotta a hidroxiklorokin exportjának állami tiltását. A gyógyszert a koronavírusos betegek gyógyítására használják, ugyanakkor vita tárgyát is képezi, hiszen több helyen is felbukkantak olyan vélemények, amelyek szerint a készítmény mellékhatásként súlyos szívkárosodást okozhat.
A Kelemen Hunor oldalára feltöltött videóból kiderül, hogy Magyarország egészségügyi kiegészítőket is küld Romániába (maszkok, védőruha, stb).
Mindez nem kerüli el a magyarországi, romániai magyar nyelvű és rövidebb idő után a romániai román nyelvű sajtó figyelmét sem. Nyilvánvaló, hogy úgy a Fidesz, mint az RMDSZ felhasználja a történeteket a saját imázsának építésére. A magyar nyelvű sajtóban jórészt pozitív visszhang már negatívra fordulva csapódik le a román sajtóban, az Adevărul hasábjain például Ionel Grigorescu köszörüli tollát Szijjártó Péterre és Kelemen Hunorra egyaránt: mindkettőjüket populizmussal vádolva, kifejtve, hogy a magyarországi szállítmány csupán hat erdélyi megyébe érkezik, lényegében etnikai kritériumok alapján osztják el a szállítmányt. Ezt a koncot több bekezdésen át is rágja, amelyre megszületik a Krónika napilap hasábjain a válasz is – mindez a szerző aláírásának gondos mellőzésével.
Grigorescu cikkje túllő a célján, egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az említett megyékben nemzetiségtől függetlenül látnak majd el betegeket. Hogy a magyarországi segítség tendenciózus, az tény, de miért ne lehetne? Az elvi vita arról kellene szóljon, hogy helyes, vagy helytelen főként a saját „rokonait” támogatni egy országnak ilyen helyzetben? Vagy ami ennél is kérdésesebb, helyes-e egy ilyen gesztust a politika szekere elé fogni? Vajon rendben van-e az, ha Budapest dönti el, hogy mely helyszínre akar segélyszállítmányt küldeni, vagy döntsön Bukarest? A román közvélemény számára probléma lenne-e, hogy csak 6 megyére koncentrálnak, ha azok majdnem teljesen román nemzetiségű emberek által lakott megyék?
A Krónika online kiadásában csak a Krónika szerzővel ellátott válaszanyag nem idézi szó szerint Grigorescu állításait, azonban egyfajta siránkozásba megy át, illetve könnyedén szemet huny a történések valóban populista szála felett, sőt kissé rá is cáfol az állítás valósságára.
A helyzet azonban nem homogén, sőt éppen ellenkezőleg: a barna anyagok összekeveredtek mentehetetlenül. A Fidesztől valóban nem idegen a szándék, hogy az anyaországon kívüli magyar embereken segítsen – nyilván azt se mondanák, hogy a román, az meg dögöljön meg. Az sem idegen a Fidesztől, sem az RMDSZ-től (vagy miért ne, bármelyik politikai alakulattól), hogy a saját pecsenyéjét süsse egy-egy gesztus lángján, amely önzetlensége így kissé kétes megvilágításba kerül. Sajnos az Adevărul is ludas, hiszen tudják ők is, hogy egy jó kis burkolt bozgorozás hozza az olvasókat online és offline egyaránt, ezért nem is a moralitásra fektetik a hangsúlyt, a cikk alaposan beolvas Kelemennek, Szijjártónak, egy adott ponton a II. világháború náci Németországát emlegetve.
A történet végén szerencsére mégis más a fontos. Politikai, közéleti körettől függetlenül gyógyszer és felszerelés érkezik, megérkezett. Ha van itthoni többlet, azt lehet más helyszínekre küldeni, ahol nagyobb szükség van rá. A kórházban küzdő egészségügyi személyzet addig is nem áll sisak nélkül a frontvonalon, az életért küzdő beteg pedig egészen biztosan nem töri a fejét etnikai kérdéseken: az élni akarás erősebb majdnem bármi másnál. Minden segítség jó, mindenütt, mindenkoron – de szebb ha mindez önzetlen, akár a gesztus méltatása, kritizálása. Mindegy, csak az egészség meglegyen, mondják az öregek. Ha hiányérzetünk van, majd túltesszük rajta magunk. Túl, vagy ha nem, majd szidjuk egymást. Ezen a téren jók vagyunk – igaz kár, hogy jobbak, mint az egészségügy terén.
A hit ereje reményt ad nekünk, hogy hamarosan újra együtt leszünk – fogalmazott szombaton a katolikus és protestáns híveknek szánt húsvéti, illetve az ortodoxoknak szánt virágvasárnapi üzenetében Klaus Johannis államfő, aki nyilatkozata vágán magyarul is áldott ünnepeket kívánt.
“A római katolikus, református, unitárius és evangélikus híveknek azt kívánom, hogy egészségben, lelki békében, reményben és egymás iránti gondoskodással ünnepeljék az Úr feltámadásának ünnepét. Még ha ezen a szent ünnepen távol is vagyunk szeretteinktől, hitünk ereje egyesít bennünket, és reményt ad arra, hogy hamarosan újra együtt leszünk” – mondta az államfő.
Üzenetében Klaus Johannis “az alázat és a szeretet ünnepének” nevezte a virágvasárnapot. “Szeretném kifejezni a legmelegebb jókívánságaimat az ortodox, görögkatolikus, örmény és neoprotestáns felekezetek tagjainak, akik ezen a hétvégén ünneplik a virágvasárnapot – az alázat és a szeretet ünnepét” – mondta az elnök.
Első fokon megnyerte Csíkszentmárton azt a pert, amelyet a Bákó megyei Dormánfalva indított azért, hogy vonják vissza az alcsíki község önkormányzata által hozott, az úzvölgyi haditemető és az egykori kaszárnyák által elfoglalt területnek a község közvagyonába vételére vonatkozó határozatot.
A per tavaly ősszel kezdődött a Hargita Megyei Törvényszéken, itt iktatták a dormánfalviak keresetét, akik azt szerették volna elérni, hogy a bíróság kötelezze a csíkszentmártoniakat a 2007-ben hozott határozatuk részleges visszavonására.
A vitatott rész a már említett terület hovatartozására vonatkozik, ezt ugyanis a község akkor saját közvagyonába vette. A dormánfalviak érvelése szerint visszaélés történt, amelyet a 2010. évi 299-es számú kormányhatározat is megerősített. A Bákó megyei város keresetében kitért arra is, hogy a temető területe 1990-ben Dormánfalva magánvagyonának leltárában szerepelt, és az 1997-ben elfogadott, most is érvényes általános rendezési terv (PUG) is Dormánfalva belterületeként jelöli meg.
A kereset hivatkozott ugyanakkor a Bákó Megyei Kataszteri és Ingatlan-nyilvántartási Hivatal korábbi átiratára is, amely szerint Hargita és Bákó megye határát Románia INSPIRE (Európai Közösségen Belüli Térinformációs Infrastruktúra) térinformatikai geoportálja jeleníti meg, eszerint pedig a temető Dormánfalva területén fekszik. A szentmártoniak viszont olyan, az 1800-as évek végéről származó telekkönyvekkel rendelkeznek, amelyek szerint az a terület Csíkszentmárton község földbirtokos közösségének és Csíkcsekefalva földbirtokos közösségének tulajdona.
A Hargita Megyei Törvényszéken tavaly decemberben a csíkszentmártoniak a per tárgyalását vezető bíró kizárását kérték, ezt a bíróság elutasította, viszont a bíró visszalépett.
A nemrég kihirdetett ítélet a csíkszentmártoniaknak kedvez, eszerint a dormánfalviak keresetét megalapozatlannak minősítve elutasították, és 9500 lej perköltség kifizetésére kötelezték a bákói várost.
Az elsőfokú ítélet ellen fellebbezés nyújtható be, ezt a Marosvásárhelyi Ítélőtábla tárgyalhatja.
„Ezt a csatát megnyertük, de a harc még nem ért véget” – így értékelte megkeresésünkre a helyzetet Gergely András csíkszentmártoni polgármester, aki szerint most várakozó állásponton vannak, mivel számítanak a dormánfalviak fellebbezésére.
Hozzátette, az általuk bemutatott okiratok figyelembe vételével a bíróság helyesen döntött, megjegyezve azt is, hogy a terület közvagyonba vételéről is a birtoklevelek alapján határozott 2007-ben a helyi önkormányzat. Akárcsak per indításakor, a községvezető most is kijelentette, hogy az állítólagos 1990-es dormánfalvi leltári bejegyzés szerinte jóval később történt, ezért hamisításról van szó, amely remélhetőleg a per folyamán nyilvánvalóvá válik.
Acest site folosește "cookies". Navigând în continuare, vă exprimați acordul asupra folosirii acestora. Cookie settingsACCEPT
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these cookies, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may have an effect on your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
