Tag: trianon

Categories
Opinii Politic

Editorial Vasile Dâncu: Sărbătorim Trianonul ca să punem sare pe rană comunității maghiare din România?

De un sfert de veac fac cercetări sociologice despre relațiile interetnice din Transilvania și am constatat o continuă îmbunătățire a climatului de aici. În campanii electorale, este adevărat, politicienii din ambele etnii, caută motive să obțină voturi simple pe baza urii sau vrajbei, dar tot mai puțin rezonează ardelenii la aceste mesaje menite să ascundă impotența politică și lipsa încrederii publice.

Politicienii maghiari de la Budapesta, de 100 de ani, hrănesc identitatea colectivă maghiară cu fantasma unui vis de mărire medieval, girat de o ordine internațională care a murit  definitiv odată cu venirea secolului XX.  Trianonul a fost folosit politic  ca un cuțit sau un fier roșu  prin care se însemna cu durere și resentiment sufletul fiecărui tânăr maghiar, ținut fiind astfel în captivitatea unei nostalgii de natură tragică. Dar asta nu e treaba mea, maghiarii trebuie să încerce singuri, și mulți intelectuali din rândurile lor fac asta, să iasă din sclavajul unei asemenea strategii.

În ultimii cincisprezece ani, Viktor Orbán a declanșat o acțiune politică de propagandă și sprijin pentru populația maghiară din Transilvania, stimulând paralelismul etnic și pentru a câștiga prin legea statutului, cea cu cetățenia dublă,  peste 500.000 de votanți maghiari la alegerile din Ungaria. Orbán a reușit, dar și cu ajutorul involuntar al politicienilor noștri de la București, în multe cazuri nepăsători, aroganți, ușor de cumpărat sau nepregătiți, să confiște mental și politic cel puțin maghiarii din trei județe ardelene. Reacția guvernelor României s-a limitat mai mult la declarații belicoase, practic Transilvania a rămas un teritoriu al experimentelor propagandei maghiare. Visele lui Orbán se îndeplinesc cel mai bine în comunitatea maghiară din Transilvania, unde scandalului de la Ditrău, de exemplu, a fost un semnal pentru eficiența propagandei lui Orbán  privind emigrația.

Faptul că maghiarii din Transilvania sunt ajutați de Budapesta este firesc, deoarece asta ar trebui să facem și noi cu românii din Moldova, Ucraina, Serbia sau Ungaria. Dar noi nu suntem în stare decât de poduri de flori, abandonate și acestea.

Reconcilierea româno-maghiară a fost un vis al meu în perioada de activitate politică, dar mi-am dat seama că nici politicienii români și nici cei maghiari nu vor asta pentru că ar pierde din mână o armă importantă: cea a urii și a căutării țapului ispășitor. Am adunat multe tristeți și dezamăgiri din încercările de construcție măcar a unor mici insule ale reconcilierii, dar una este mai pregnantă decât toate celelalte. În timpul unei campanii electorale, când am vorbit unei comunități maghiare despre proiectul meu ”Marea împăcare”, a venit la mine o bătrânică unguroaică și m-a întrebat cu ochii în lacrimi: Deci, Domnule ministru, vreau să înțeleg bine,  dacă se va întâmpla asta, înseamnă că noi nu va mai trebui să plecăm din Cluj în Ungaria? Am fost șocat de efectul tragic al frăției urii asupra bieților oameni, izolați în bule etnice. Uneori îmi aduc aminte, cu respect, și de proiecte comune cu politicieni responsabili de la Budapesta, cum a fost parteneriatul cu premierul Ferenc Gyurcsány care, în 2004, a îndemnat alegătorii să nu voteze pentru referendumul care căuta să acorde cetățenie maghiarilor din afara Ungariei, dar care a fost marginalizat din viața politică, alături de partidul său,  de cei care veneau cu stindardele urii și răscoleau rănile trecutului.

Nu am înțeles de ce a trebuit să aprobăm și noi o Lege a Trianonului, după ce acum vreo 10 ani, condamnam Ungaria pentru o inițiativă similară. Noi sărbătorim la 1 Decembrie voința românilor ardeleni de a se uni cu patria mamă, un simbolism pozitiv, modern și mai tare decât birocrația vreunui tratat internațional. România nu este în această perioadă bolnavă de ură, chiar dacă politicienii caută mereu să taie felii pentru a contrapune una alteia, în căutare disperată de voturi.

În zilele acestei primăveri pandemice, 86% dintre românii care au răspuns la un sondaj IRES nu cred că Ardealul ar putea fi pierdut de România,  chiar dacă politicianul cu cea mai mare influență de la noi le-a vorbit despre acest pericol. Vestea cea bună pentru mine a fost faptul că România nu este bolnavă de frică; vorbesc despre frica etnică, de frica dușmanului construit în scopuri politice. Are ea alte frici, cum este de frica de viitor, dar asta e o altă discuție.

Când lideri ai UDMR au declarat că nu au ce sărbători de 1 Decembrie am încercat să le ofer argumente de a rămâne alături de noi, chiar dacă înțelegem trauma lor indusă sau nu. Acum însă nu înțeleg de ce trebuie să sărbătorim noi  Trianonul. Pentru noi poate avea o semnificație cel mult egală cu semnarea  Tratatului de la Paris, unde ni s-au restituit Basarabia și Bucovina. Când 100.000 de ardeleni au sfidat pandemia de gripă spaniolă și s-au adunat la Alba Iulia, hotărând unirea cu țara, atunci s-a instituționalizat simbolic statul național.  Dacă, azi, nu suntem capabili, ca stat, să punem în operă o strategie solidă de răspuns la expansionismul lui Orbán de ce să punem sare pe rană comunității maghiare din România? Nici măcar voturi nu aduce această instituire simbolică, în schimb este un act de simbolism negativ, de separare.  Una este să te ”bați” cu Orbán atunci când depășește limita și alta să rânjești la tristețea vecinului tău ungur. Când facem asta, îi dăm un ajutor nesperat lui Victor Orbán, îi punem în brațe cetățenii români de etnie maghiară din Transilvania. 

Mă bucur pentru mine și românii mei, neafectați de ură și de frica de celălalt, dovadă că, dacă nu am avea politicieni mici, am putea deveni o națiune mare. Asta mă face să accept ca vecinii mei de istorie, ungurii, să bea cu supărare  primele pahare de palincă pe care le pot oferi eu de 4 iunie, căci, după aia, atmosfera se schimbă oricum. Politica lui Orbán față de Transilvania nu este de acceptat, are nevoie de un răspuns inteligent și ferm din partea României,  dar tristețea vecinului meu maghiar o pot respecta, măcar tăcând. Și el va înțelege, cu siguranță,  că, în multe situații, istoria este cinică: construiește fericirea unora pe nefericirea altora și este imposibil de schimbat asta, în cele mai multe cazuri.  Dar ca român care se crede cetățean liber dintr-o țară încă normală nu pot să sărbătoresc suferința aproapelui.

Îmi cer iertare, dar nu știu ce ar trebui să sărbătoresc pe 4 iunie. Eu sărbătoresc pe 1 Decembrie!

SURSA: https://www.revistasinteza.ro/eu-nu-stiu-ce-se-sarbatoreste-pe-4-iunie-eu-sarbatoresc-pe-1-decembrie

Categories
Magyar típusú találkozás

A murokfőzelék és Trianon esete

Szijjártó Péter utóbbi romániai útja alkalmával tett egy fölöttébb bölcs nyilatkozatot: Trianon mást jelent a magyaroknak és mást jelent a románoknak. Nem vitatkozunk azzal, kinek igaza van.

Trianon törvénye végeredményben Romániának és Magyarországnak is van, csak az egyik ilyen, a másik amolyan, még ha ez tautológia számba is megy. Romániában idéntől ünnepnap június 4-e, Magyarország már pár éve ünnepli az összetartozás napja égisze alatt. Olyan megosztó ez, mint a murokfőzelék: van aki imádja, van aki rühelli, mindenképp megosztó.

Lényegében itt abba is lehetne hagyni az eszmefuttatást, hiszen a ráció mindenkinek azt diktálja, hogy több mint 100 éves történelmi fordulatot napi szinten ragozni fölösleges. Érvényes lenne ez románokra, magyarokra egyaránt. A múlt azonban sajátságosan hat a jelenre és valahogy mindkét fél a maga igazát hajtogatja.

Hogy a tények makacs dolgok, az senkit sem zavar. Gondoljunk csak arra, hogy magyar olvasatban mai napig hívják Trianoni Békediktátumnak a Trianoni Békeszerződést – ami lényegében helytálló, azonban jól tükrözi azt a nézetet, hogy ezzel az alkalommal 1920-ban valami olyasmit követtek el, ami mélyen igazságtalan. Ez utóbbi kijelentéssel is nehéz vitatkozni, azonban árnyalni kell azt.

Az első kellemetlen igazság, hogy 1920-ra a románság számaránya Erdélyben jó ideje többséget jelentett, pontos számok persze magyar és román oldalon eltérnek (bár jó eséllyel az osztrákok adatai lehetnek a helyesek). 1918 december 1-én ennek következményeként mondták ki Gyulafehérváron az egyesülést Erdély és Románia közt, ami jogilag teljességében következmények nélküli volt, azonban jól jelezte az uralkodó állapotokat. Magyarországot ebben a periódusban jól követhetően az arisztokrácia vezeti, akik javarészt egyszerűen képtelenségnek tartották a románság követeléseit – vesztükre. Abban magyarok és románok is egyetértenek, hogy ekkoriban a mainál valamelyest bővebben értelmezhető Székelyföld, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár környéke volt egyértelműen magyar többségű. Fontos ez, hiszen magyar olvasatban mindig az 1,7 millió körüli erdélyi magyart emelik ki, akik úgymond Romániában rekedtek Trianont követően, azonban a románok számáról kevés magyar forrás értekezik. A hivatalos szám 1921-ben 1 662 000 magyart jelez, ami 32%-a Erdély lakosságának. Nem a legmegbízhatóbbak ezek a számok, de elég közel állnak a valósághoz.

A magyarságnak Trianon trauma, hiszen nem csak Erdély, hanem Felvidék, Kárpátalja, illetve Vajdaság elvesztésével további 1,3-16 millió magyart veszített Magyarország, a területi veszteségeket nem számítva.

Román perspektívából nézve mindez azonban teljesen másképp mutat. Különböző számítások léteznek itt is, magyar és román források eltérően, de 65% románságról beszélnek Erdélyben. A magyar szemszögből lehet ez veszteség, de a románok mai percig egyfajta hazatérésnek, kiegészülésnek élik meg ezt a periódust. A számadatok fényében nyilvánvalóan érthető, hogy miért.

Bezzeg a románok, milyen mocskok voltak – mondják sokan. Valóban az erdélyi magyarságot olyan retorziók érik, amelyek jelentős része ma is közéleti téma. Egyetlen hivatalos nyelv (amit a magyarok nem beszélnek 1920-ban) a román. Az iskolarendszer átszerveződik lényegében, csak az egyházi iskolák maradnak magyarok, nyelvhasználati jogok korlátozódnak pl. helységnevek terén, intézményi- gazdasági diszkrimináció veszi kezdetét (pl. a Román Nemzeti Bank eltérő feltételekkel támogatja a román és a magyar tulajdonú bankokat), ingatlanokat államosítanak, koboznak el addigi tulajdonosaiktól. Valóban, mocsok eljárás. A bibi csak ott van, hogy ezt a II. Bécsi Döntést követően a magyarok is elművelik javarészt a románsággal (az ingatlanos rész kivétel, ott nagyjából csak visszaszolgáltatás zajlik). Egy német mondás szerint aki üvegházban kuksol, ne dobáljon köveket. Igaz lenne ez mindkét nemzetre, azonban a saját oldalon elkövetett hibák listázására egyelőre mindkét náció képtelen, pedig minden szakértő szerint ez a feszültségek feloldásának első lépcsője, ami hasznos lenne mindkét oldalnak. A következő lépés már a Szijjártó féle megközelítés lenne. Akár az is működő elképzelés lehet, hogy mindkét szekértábor békén hagyja ez alkalommal a másikat és saját magában duzzog, ünnepel, gyászol, szaval, idéz, kiemel, nyilatkozik.

Maradjunk abban, hogy Trianon murokfőzelék: van aki gyűlöli, van, aki imádja. 100 év után igazán el lehetne a kérdést engedni, hisz mindenki láthatja, hogy ez az állapot állandósult. Láthatja, csak nehéz ebből választói tőkét szerezni, nem úgy, mint a szájkarateből, márpedig aki a régi sérelmeket nem oldani akarja, hanem folyamatosan elfogultan tematizálja, arról nehéz bármi egyebet feltételezni…

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

Szarka László történész: Soknyelvű ország – egynyelvű álom és emlék(mű)

Volt rá száz évünk, hogy végiggondoljuk és megéljük, mi miért történt, hogyan jutott el Drasche Lázár Alfréd és Benárd Ágoston a trianoni kastély aláírási ceremóniájára. Ezzel együtt sok más, hozzánk közebb álló kérdésre kell még választ találnunk ahhoz, hogy ne csak a térképen, államközi szerződésekben, gázvezetékekben, hanem saját történetünkben és a nemzeti emlékezetben is végre helyére kerüljön Trianon.

Ehhez nekünk, a „határon túl” születetteknek a magyar–magyar párbeszéd folyamatos megújítása mellett, biztosan érdemes lenne a 21 milliós történeti országból kivált 10,8 millió nem magyar – 2,9 millió román, 1,8-1,8 millió horvát és szlovák, más félmillió német, 1,1, millió szerb és félmillió rutén – utódaival is értelmes, közös válaszokat keresni múltbeli vitáinkra.

Harmincmillió magyar

Tény, hogy a felerészben nem magyar lakosságú történeti magyar állam utolsó ötven éve az Osztrák–Magyar Monarchiában a 20 vagy a Rákosi Jenő féle 30 milliós magyar nemzeti álomnak a jegyében telt. A kiegyezés korának magyar állameszméje a francia, angol minta követésére épült. Sokan hittek abban, hogy az egész országot oktatással, közigazgatással, telepítéssel, a nem magyarok tömeges kivándorlásának engedélyezésével nemcsak politikailag, hanem grammatikailag is magyarrá kívánta tenni. Kazinczy, Kölcsey, Kossuth, Jókai, Deák a reformkorban még a magyar szabadság vonzerejétől várta a magyarosodást. 1867 után Grünwald, Apponyi a közép- és népiskolától, Beksics Gusztáv pedig a városok és a gyáripar magyarosító erejétől remélte ennek a magyar álomnak egy-két nemzedéken belüli valóra válását. A mára majdnem egynyelvűvé lett Magyarország – ahol 2011-ben a 13 elismert nemzetiséghez tartozó közel 600 ezer személynek mindössze egynegyede, 148 ezer fő vallotta magát nem magyar anyanyelvűnek – emlékezetpolitikája láthatóan nem tud mit kezdeni a soknyelvű történelmével. Mintha egye többen feledni próbálnák az államalapító szent király Intelmének egynyelvű országról kimondott szentenciáját.


Trianoni lejtő

Impozáns gránitfolyosó – herderi ihletésű értelmezők szerint a „sírba szállt nemzet” emlékét megidéző történeti emlékmű – készült a Nemzet Főterének aszimmetrikus tengelyében, a budapesti Alkotmány utcában. Trianon századik évfordulóját száz méter hosszú, négy méter széles, a föld felszíne alá süllyedő rámpa lejt – a mai országot és hét szomszédját szimbolizálni hivatott – nyolc részre hasított gránittömb és az ott lobogó örökláng irányába. A fedetlen folyosó oldalfalain a történeti ország 1913-as helységnévtárban található 12 537 településének neve, nagyságrendjüket is érzékeltetve, háromféle méretű szürke gránitlapokon. Mind egyetlen, magyar nyelvű, 1913-as változatukban. Az öt évvel később széthulló ország utolsó, sok ellentmondást magába sűrítő helynévtára.

A korabeli magyarországi helységnevek egységesítéséről, „törzskönyvezéséről” rendelkező törvényt az a Bánffy Dezső kezdeményezte, aki a magyar miniszterelnökök sorában egyedüliként vallotta magát büszkén sovinisztának. „Nem elég érzésben és szavakban szolgálni a magyar állam-eszmét – írta Bánffy 1902-ben –, erős akarattal, kitartó törekvéssel akarni kell megalkotni áthatottan a legszélsőbb soviniszta „nemzeti gondolattól”, az egységes magyar nemzeti államot, melynek arra, hogy egységes és nemzeti legyen nyelvben és érzésben. Szüksége van még a külsőségekre is, mely külsőségeket azonban kicsinyelni nem szabad; szüksége van arra, hogy ne csak fiai, de hegyei és völgyei is magyar neveket viseljenek.”

Az 1913-ban megjelent a Magyar Szent Korona Országainak az utolsó hivatalos helységnévtára tele volt radikális változtatásokkal, a községek alapítását, történetét gyakran teljesen figyelmen kívül hagyó torzítással. Pedig komoly testületek, tudós urak és politikusok mérlegeltek hónapokig az egyes megyékből beérkezett javaslatokon. Jellemző, hogy a 63 megye magyar- és horvát-szlavónországi megye településeire vonatkozóan sok száz javítással kezdődött a helynévtár. A Tisza István miniszterelnök által – Árva, Liptó, Hunyad és Fogaras megyék helyneveinek „egységesítése” előtt – leállított „törzskönyvezés” egyszerre egységesítette, egynyelvűsítette a települések nevét.

A gránit falakba vésve a Magyar Királyság (1913-as összeírás szerinti) összes településének neve

A gránit falakba vésve a Magyar Királyság (1913-as összeírás szerinti) összes településének neve

A magyarosítás zsákutcája

Közel ötezer falu, város neve változott meg, helyesírásában, jelzős szerkezetében, vagy nyelvében, lényegében. Engel Pál kétezerötszáz körülire becsülte a semmivel sem indokolható, magyar előzmények és helyben lakó magyarok hiányában magyarosított helynevek számát. Miközben minden művelt nemzet törekszik arra, hogy – a legértékesebb történeti forrásanyagok egyikét– megőrizze és megvédje országa helynévanyagát. A Magyar Történelmi Társulat többször is óvatosan tiltakozott a túlzások ellen. Tagányi Károly, Nyitra megye kutatója, jövőbe látóként próbálta fékezni a magyarosító lendületet. „Hagyják abba a külsőségeket: magyar föliratok követelését, idegen helynevek agyonmagyarosítását; hiszen azokból a magyar helynevekből, amit ma akarnak adni nekik, 100 év múlva megint tót lesz, vagy lefordítják tótra, vagy eltótosítják.” Tisza István, a tragikus sorsú miniszterelnök pedig – látva a közelgő világháború előtti belső nemzetiségi feszültségeket – az országgyűlésben 1913. november 26-i beszédében jelezte, szeretné meg nem történtnek tudni az egész törzskönyvezést.

Magyarországon az 1880-as évektől kezdve kezdték radikálisan átírni, egységesíteni, s közben mesterkélten lefordítani, vagy ahol azt jónak látták, magyarosítani a szláv, román, rutén, szerb, szász, sváb helynévanyagot. Így kapott már a 19. század végén több tucat Pozsony, Nyitra, Zólyom megyei szlovák és német falu magyar nevet. A törzskönyvezés beindulásával pedig négy megye kivételével a nemzetiségi települések nevét mind megvizsgálták. 1906-ban például Trencsén megye szinte kizárólag szlovák lakosságú községeinek többsége minden történeti alap, előzmény nélkül vált magyar nyelvűvé. Alsóvadas, Berekfalu, Dombelve, Dunajó, Fenyvesszoros, Gerebes, Hámos, Határújfalu, Buzás, Csermely, Igazpüspöki, Mézgás, Ölved, s további közel száz, hasonlóan székelyes csengésű, többnyire helyi magyar hivatalnokok által kitalált helynév borzolta a Vág völgye szlovák polgárainak és a turócszentmártoni szlovák elit kedélyét.

Hasonló volt a helyzet a többi szlovák, rutén, román, szász, sváb, szerb többségű megyében, régióban. A kérdéssel foglalkozó magyar névtanosok, Erdélyben, a Bánságban és Délvidéken is százszámra sorolják a százéve történt településnévmagyarosítás bizonyítékait. Visszatérve tájainkra, a Pozsony–Brünn vasútvonalon található, 400 éven át Kutti nevet viselő szlovák községből 1898-ban Jókút, Bohuniczból – a ma atomerőművéről ismert Jaslovské Bohunicéből – Apátszentmihály, Dubnicból Máriatölgyes, Szvidníkből Felsővízköz lett. És maradt máig a magyar Akadémiai Nagylexikonban, a magyar Wikipédiában, a magyar kiadású térképeken.

Terhes örökség

A soknyelvű Magyarország nem magyar nyelvterületeihez kötődő helységnévanyagát az összeomlás előtti tömeges, az érintettek tiltakozását figyelmen kívül hagyó elmagyarosítása nehéz örökség. Ráadásul minden gyakorlati haszon, észszerű magyarázat nélkül rendületlenül él tovább. Az európai rangú magyar helynévtan kiváló művelői dokumentálták, elemezték a helységnév-törzskönyvezés korabeli hasznát, előnyeit és hátrányait. Utóbbiak közt főként azt a kisebbségi magyarok által sokszor megszenvedett nemzetállami nyelvi imperializmust, amellyel oroszok, ukránok, románok, szerbek, szlovákok újra keresztelték a birtokukba jutott magyar falvakat.

Mi pedig elfogadtuk az 1913-as egynyelvű örökséget, ahelyett, hogy visszatértünk volna az ezeréves többnyelvűségre épülő történeti névalakokhoz: Bohunic, Dubnic, Klobusic, Kutti, Szvidnik. A százféleképpen magyarított Lehotákat ma is Lehotának hívhatnánk, a mondvacsinált Mogyoródokat Lieszkónak. A mesterséges nevek százai azonban bekerültek az Akadémiai Nagylexikonba, emiatt tévelyegnek úttalan utakon a magyar GPS-t követő turisták. S most ezt vésték kőbe a trianoni emlékműre.

Különös fintora a centenáriumi Trianon-emlékműnek – átellenben az egész helynévmagyarosítást rosszalló Tisza István szobrával –, hogy azzal a 20. század eleji egynyelvű helynévanyaggal állít emléket a történeti magyar államnak, amely az ország felbomlásához jelentősen hozzájáruló nemzetiségi feszültségek egyik előidézője volt. Csak remélni lehet, hogy miharabb felépül egy tisztességes látogatóközpont, ahol a véletlen sorrendben elhelyezett emlékkövek közt bolyongók és az élő közösségek – két- vagy többnyelvű nevére, valódi történetére – mai valóságára kíváncsi érdeklődők segítséget, reális képet kaphatnak. Digitális térképek, adatbázisok teszik hozzáférhetővé számukra mindazt, ami nem fért rá a kétszer százméteres trianoni falra.

Szarka László

Forrás: ujszo.com

Categories
Magyar típusú találkozás

Heller Ágnes: Trianon. Minden halottat másként siratunk meg, minden veszteséget másként gyászolunk

Apám (zsidó, de nem hagyománykövető, magyarrá vált, de osztrák) családja számára személyes tragédiát jelentett. Nagyanyám előbb Modorban (ma Modra) majd Újvidéken volt polgáriskolai tanárnő. Apám ezekben a városokban nőtt fel, itt voltak a barátai. Trianon hatására nagyanyám korai nyugdíjazását kérte. Budapest mindig idegen város maradt a számára. Zsófi nénit minden kedves volt tanítványa ezután „külföldről” látogatta. Nem nagy csoda, hogy ezután kis gyerekkoromban is „irredenta” lettem, s irredenta verseket is írtam. (Az egyik úgy kezdődött „Vesszen Trianon”!) Mikor azonban Hitler a Felvidék és Erdély egy részét „visszaadta” Magyarországnak, apám figyelmeztetett arra, hogy ez katasztrófa, ennek rossz vége lesz. Végleg akkor mondtam le az irredentizmusról, mikor apám egyik gyerekkori barátja Újvidékről menekülve elmesélte nekünk a magyar katonaság által megszervezett és végrehajtott pogrom történetét.

A holokausztot és a felszabadulást követő időben a Trianon kérdés nem merült fel számomra. Ez a Kádár korszakban változott meg, valószínűleg azért, mert akkor vált fontossá számomra a kisebbségi lét. A zsidó kisebbségi lét és a magyar kisebbségi lét egyidőben. A Tátrában kirándulva hangosan kezdtem magyarul beszélni, mert rájöttem, hogy ezt rossz néven veszik. A Budapest Iskola korszakában rendszeresen jártunk Erdélybe, főleg Kolozsvárra, de Székelyföldre is, keresve (és megtalálva) az ottani magyar kisebbségi értelmiséggel való kapcsolatot. Mindegy volt számunkra,hogy milyen politikai „oldalt” képviselnek ,Közéjük tartozott Bretter Gyuri, Molnár Guszti, TGM, Szőcs Géza és még sokan mások. Bretter Gyurival jártuk a magyar falvakat, gyűjtöttük a hímzéseket, ittuk a helyi pálinkákat. Ismerkedtünk. Ha jó tudom, mi (büdös zsidók) fedeztük fel a magyar-magyar kapcsolatok fontosságát személyes kapcsolatokon keresztül. De természetesen „revizionista” eszméket egyikünk sem táplált.

Vajdasággal való kapcsolatom (szemben) az erdélyi kapcsolatokkal, mondhatnám, azoknak az ellentéte volt. Onnan kerestek meg engem Újvidékről, Szabadkától. Mikor Magyarországon kiadási tilalom alá estem, ottani lapoknál jelentek meg írásaim magyar nyelven. Ők egyengették az utamat a Korcula-i nyári egyetemre is. Hogy rövidre fogjam: a magyarországi ellenzék és a jugoszláviai, vagy romániai magyar ellenzék között remekül működött a magyar-magyar kapcsolat.

De, hogy kevésbé személyes módon folytassam: Magyarország a 20. században két traumatikus tapasztalaton esett keresztül. Trianonban elvesztette területe kétharmadát, a Holokausztban elvesztette félmillió zsidó lakosát. A kommunista korszakban mindkét trauma-tapasztalatot, hogy úgy mondjam, szőnyeg alá söpörték. Úgy mondták, hogy a nácik kommunistákat öltek a zsidó szót ki sem lehetett egy ideig ejteni. Ami Trianont illette, szomszédjaink (Jugoszlávia kivételével) baráti szocialista népek, a béketábor, hozzánk hasonló, rendíthetetlen oszlopai.

Amint ez várható volt, a szőnyeg alá söpört traumák kísérteteként bukkantak elő a rendszerváltozás után. Egy ideig tudomást sem akartak venni ezekről a kísértetekről. úgy hogy azok valóban elkezdtek kísérteni…

A trauma feldolgozása trauma elbeszéléssel kezdődik. A trauma elbeszélés pedig őszinteséget követel, mindenek előtt a belső pszichológai vagy ideológiai ellenállás legyőzését. Nos, ez az ellenállás különbözik a maradék zsidó lakosság és a magyar lakosság esetében.

Az őszinte trauma elbeszélésnek mindkét esetben feltétele saját bűneink bevallása.

Nézzük Trianont. A kérdést, hogy mennyire volt Magyarország bűnös abban, hogy Trianonra egyáltalán sor kerülhetett, a történészek döntik el, de a zsidóságnak ebben az esetben sem lehet bűntudata. Ők nem voltak az Osztrák-Magyar Monarchiában abban a helyzetben, hogy a többi nemzetiség sorsáról dönthessenek. Különben remek magyar patrióták voltak, hűségesek a hazához. Maradtak hűséges magyarok Trianon után is (Lásd Márai könyvét „Hallgatni akartam”) Hűségük jutalmaképpen Magyarországra való „visszatérésük” után azonnal megfosztották őket minden magyar állampolgárt megillető jogaiktól, s végül meg is ölték őket.

Nemcsak az áldozatok, de a tettesek is elszenvedik a traumát. De nekik sokkal nehezebb akadályokat kell leküzdeniük a trauma elbeszélésben. Ezt a rettenetes akadályt küzdötték le a németek 1968 után (nem előbb!). Szembenéztek azzal, amit a zsidók ellen elkövettek, s elfogadták, utólagos reklamáció nélkül, az Odera-Neisse határt.

A magyar lakosság eddig nem volt képes a trauma elbeszélésre. Most a pszichológiai akadályok mellé még ideológiai akadályok is járulnak. Lásd a Nagy-Magyarország térképével dicsekvő autókat, lásd a Szabadság téri szobrot. Hazugság, hazugság, mindenütt. Ebből nincs gyógyulás.

Nos, a maradék zsidóság joggal hányja a magyar lakosság szemére, hogy az képtelennek mutatkozik a holokauszttal kapcsolatos őszinte beszédre, képtelen beismerni azt, hogy tettestárs volt. Ugyanez a maradék zsidóság viszont érzéketlen a Trianon trauma elbeszélés elmaradásával szemben. Nem mintha nem lett volna annak a szenvedő alanya (hiszen azért beszéltem el nagyanyám történetét, ezért hivatkoztam Máriai könyvére) hanem, mert az, amit a zsidók ellen nem sokkal később tettek, (lásd újvidéki pogrom) kitörölte a zsidóság pszichéjéből a Trianon trauma hegeit.

Beteg ügy ez, sajnos. Igazságtalanságot nem lehet igazságtalansággal, bűnt nem lehet újabb bűnnel jóvátenni. Igazságtalanságot sem lehet bűnnel, bűnt sem igazságtalansággal kiegyensúlyozni. Trianon egyike volt a legigazságtalanabb, egy nemzetállam ellen irányuló, történelmi döntéseknek, a holokauszt volt a legnagyobb bűn, amit a modern világban egy nép ellen elkövettek. Minden halottat másként siratunk meg, minden veszteséget másként gyászolunk. A meggyászoltak nem összehasonlíthatók. Egy igazságtalanság sem összehasonlítható egy bűnnel. De attól az igazságtalanság nem szűnik meg igazságtalanság és a bűn pedig bűn lenni. Beszéljünk egymással róluk.

————————

(a közlésért köszönet Heller kiváló lányának, Hermann Zsuzsának)

Forrás: Facebook (Heller Ágnes emlékoldal).

Categories
Istorie Opinii

Editorial Europa Liberă: România – Ziua Trianonului vs. Ungaria – Ziua Unităţii Naţionale. Cum funcționează teoria bulgărelui de zăpadă în rostogolirea discursului naționalist

La 10 ani după ce Parlamentul de la Budapesta a votat la rândul lui o Lege a Trianonului, numită și Legea ungară a unității naționale, care acordă între altele și cetățenia ungară maghiarilor din afara Ungariei, Legislativul de la București aniversează 100 de ani de la Tratatul de la Trianon cu propria lege. Cea mai importantă prevedere a ei obligă televiziunea și radioul publice să „introducă în programele lor emisiuni de la manifestările dedicate acestei sărbători”.

Pe 4 iunie 1920, la Palatul Trianon de la Versailles, lângă Paris, diplomații au hotărât ceea ce armatele stabiliseră deja pe câmpul de luptã: sfârșitul Ungariei Mari și transformarea acestei țări, care administra jumătate din Imperiul Habsburgic, într-un stat mic. Astfel, în 1920, populația Ungariei se reducea de la nouăsprezece milioane la doar șapte, iar teritoriul tău se micșora cu circa 60% prin cedarea Ardealului și Banatului în favoarea României, Burgenland-ul, Austriei, Rutenia și actualul teritoriu al Slovaciei, Cehoslovaciei, teritoriul pe care se întinde azi Croația și Voivodina, Serbiei.

Trei milioane de etnici maghiari au rămas atunci în afara granițelor noii Ungarii și, după cum scrie Stefano Bottoni, de la Universitatea din Bologna, Tratatul de la Trianon a reprezentat pentru maghiari „mult mai mult decât un tratat de pace extrem de dur și punitiv, susceptibil să devină primejdios pentru echilibrul politic european”, acest document a devenit „sinonim pentru o înfrângere nemeritată”.

România și Ungaria au ratat reconcilierea în anii confortului economic, când Europa ar fi putut ajuta la schițarea și finanțarea unui plan pe termen lung, așa cum au făcut Germania și Franța. Legea sărbătoririi tratatului de la Trianon nu este doar o dublare a aniversării unirii Transilvaniei cu România, ci și o modalitate de a le arăta maghiarilor întregul dispreț.

Stabilind Ziua Națională a României la 1 Decembrie, deja politicienii de la București i-au exclus pe maghiari de la cea mai importantă sărbătoare a țării, fără să se gândească că ar fi fost mai utilă o zi care să lege cele două comunități, română și maghiară, decât una care să le dezbine. Pentru maghiari astfel de sărbători se suprapun, cumva, peste comemorările lor.

Legiferarea Zilei Trianonului, în plină epidemie de coronavirus și într-o perioadă de tensiuni artificiale create de președintele Klaus Iohannis și de premierul Viktor Orban, demonstrează doar cum funcționează teoria bulgărelui de zăpadă în rostogolirea discursului naționalist.

Niciodată liderii politici de la București și nici cei de la Budapesta n-au fost interesați, cu adevărat, de o reconciliere în adevăratul sens al cuvântului. De ce? Fiindcă discursul urii aduce voturi și fiindcă ieșirea din istorie este un proces dureros, pe care niciuna dintre părți nu vrea să-l exerseze. Atunci când Istvan Bibo, cunoscut sociolog al culturii, născut la Budapesta, scria despre „Mizeria micilor state est-europene”, includea mai mult decât micile fricțiuni. Bibo amintea și că din această regiune unde pe un spațiu restrâns se află atât de multe națiuni și state mici, fără prea mare importanță, au izbucnit cele două războaie mondiale (1946, traducerea în limba română în 2000, în volumul Între Occident și Răsărit, editura Kriterion).

Istoria nu e întodeauna justă, după cum constata ironic în acest caz specific și Emil Cioran scriind despre „blestemul de a fi maghiar” al lui Ady Endre. Acest blestem de care vorbea poetul maghiar transilvănean, mort cu un an înainte de Trianon, n-ar fi nimic față de „nenorocirea” de a fi român, credea Cioran, pentru că „nenorocirea e o stare pasivă, în vreme ce în blestem există ideea unei alegeri de-a-ndoaselea, așadar de grandoare, neîntâlnită în nenorocire” (Idei consemnate în jurnalul scriitorului în martie 1971; Emil Cioran, Caiete III, Humanitas, București, 2000)

România nu a reușit niciodată să ia distanță față de Ungaria mutilată și nu doar că nu a putut să aibă compasiune pentru această țară vecină, dar a făcut tot ce a putut pentru a-i zgândări rănile niciodată închise. Păcatele ungurilor față de românii din Transilvania s-au transformat, între timp, în păcatele românilor față de maghiarii de acolo.

Frustrările și ura sunt alimentate, de la o generație de politicieni la alta, în așa fel încât provincia multiculturală de odinioară să nu poată fi niciodată (re)deveni un loc de întâlnire pașnică al românilor, ungurilor, nemților, sârbilor.

Vremurile de glorie ale Ungariei Mari au murit acum 100 de ani, dar Viktor Orban vrea să le readucă înapoi prin extinderea influenței economice și culturale a Budapestei în teritoriul pe care îl administra Ungaria înainte de Primul Război Mondial.

România rămâne pasivă, așa cum a descris-o Cioran, în fața extinderii simbolice a Ungariei și de aceea reacțiile Bucureștiului vor tinde să fie tot mai enervate. Neputința răspunsului coerent e înlocuită cu gesturi simbolice, de dispreț la adresa maghiarilor, cum este această Lege a sărbătoririi Zilei Trianonului, pe 4 iunie în fiecare an.

Sursa: romania.europalibera.org

Categories
Istorie

Noutăți în cercetarea minorităților – ianuarie-martie 2020. (1) Politici ale memoriei și neonaționalism: Trianonul ca „mythomoteur”

În buletinul informativ editat de către Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţilor Naţionale, publicat în data de 7 aprilie 2020, sunt prezentate o serie de cercetări apărute în spaţiul academic dedicat studierii minorităţilor naţionale şi aspectelor cu care acestea se confruntă. Vom prezenta, separat, câteva dintre aceste studii.

Studiul „Memory-Politics and Neonationalism: Trianon as Mythomoteur”, apărut în volumul 48 al „Nationalities Paper”, editată la prestigioasa Cambridge University Press, semnat de Margit Feischmidt, şefa Departamentului de Cercetare a Centrului pentru Ştiinţe Sociale, ce aparţine de Academia Ungară de Ştiinţe.

Analizând cultul legat de tratatul de la Trianon reapărut mai recent în rândul societății maghiare, articolul susține că valul actual al politicii de memorie a devenit motorul noilor forme de naționalism, acestea din urmă fiind constituite de către unii actori ai societății civile și politicieni extremiști de dreapta. Prin aplicarea conceptelor de „neonationalism” introdus de către antropologii sociali Gingrich și Banks și „mythomoteur” al lui John Armstrong și Anthony D. Smith, autoarea subliniază rolul resurselor etno-simbolice preexistente în ceea ce privește reînvierea naționalismului. Dat fiind rolul major pe care aceștia îl joacă în construirea noilor discursuri legate de națiune, o atenție specială se acordă elitelor care ascund diferite intenții, agende și strategii pentru a controla conținutul și semnificațiile memoriei colective.

„Mythomoteur” este, conform Wikipedia, un cuvânt compus, originar din franceză (mit şi motor), şi se referă la mitul constitutiv care oferă unui grup etnic sensul existenței sale.

Astfel, analiza are trei dimensiuni: începe cu analiza simbolurilor, subiectelor şi argumentelor aplicate în discursurile public pe Trianon; continuă cu analiza percepţiilor zilnice, memorie şi probleme de identitate; şi încheie în final cu interpretarea antropologică a memoriei politice referitor la o nouă formă de naţionalism în creştere în contextul avansului şi popularizării politicii populiste de dreapta. Principalul argument al acestui articol este că, deşi cultul ungar al Trianonului, identificat ca şi mythomoteur naţional, invocă o traumă istorică care vorbeşte mai degrabă despre sentimentele actuale de pierdere şi fragmentare, oferă compensare simbolică prin transferul gloriei istorice, a mândriei şi stimei de sine într-un cadru mitologic. Acest articol se încadrează într-un efort mai mare de înţelegere a logicii culturale şi a suportului logic al noilor forme de naţionalism din Ungaria, propulsate de ramura populistă de dreapta.

Articolul este accesibil aici.