Üdvrivalgás fogadta az Európai Parlament közel kétharmados döntését 2020. decemberében, amikor eldöntötték, hogy támogatják a kisebbségvédelmi jogszabályalkotás kezdeményezését: Vincze Lóránt EP képviselő akkor elsöprő sikerről beszélt, pedig a későbbi nyilatkozataiban elhangzik, hogy számítottak arra, hogy az Európai Bizottság elkaszálja a kezdeményezést.
Várható volt? Ha nem is lehetett 100% bizonyosággal kijelenteni, hogy az EB keresztbe fekszik majd a döntésnek, azért sejteni lehetett, hogy nem lesz ez a folyamat zökkenőmentes: a szavazásig is két pert kellett megnyernie a kezdeményezőknek.
Van abban némi idegesítő, hogy az EB ismételi a korábbi válaszát: nincs jogköre arra, hogy az országok belügyeibe, konkrétan a kisebbségi ügyekbe beleszóljon, egyébként pedig tesznek azért, hogy minden kisebbség jogai be legyenek tartva. Szép általánosítások, de konkrétumokról szó sem esik – hiszen az európai irányelvek szépek, csak a követésük fakultatív. Arról, hogy mennyire, a leginkább a bulgáriai és görögországi törökök, illetve bármelyik franciaországi nemzeti kisebbség tudna nyilatkozni. Ha a romániai törvénykezést nézzük, az is szép, de a hatályos törvénybe foglaltakat sok esetben nem tartják be – ennek a cikknek azonban nem célja ezek felsorolása.
Az EU elsősorban gazdasági szövetség, bár ezt az elmúlt évtizedek alatt többször is igyekezett felülírni, soha sem volt sikeres ez a próbálkozás.
Elvi kérdések tükrében kell mindezt vizsgálni, hisz alapjában két féle EU képzelhető el: egy USA mintára létrehozott Egyesült Európai Államok, illetve az egyre erősödő jellegű nemzetállamok érdekszövetsége.
Az első verzió különösen a posztkommunista utódállamoknak nem tetszik. Magyarként, Orbán Viktor Magyarországával példálózunk: ha olyan Uniót akarunk, ami nem szól bele a belügyekbe, akkor nem lehet olyan helyzetekben kérni a beleszólást, amikor nekünk, magyar kisebbségieknek ez jobban feküdne.
Másik, hasonló horderejű kérdés, hogy lényegében diszkriminatív az MSPI gondolata: származási hely alapján tesz különbséget az etnikumok közt. Éljünk megint a török példával: nehéz elmagyarázni, hogy az EU-ban élő, EU-ban adózó török kisebbséget miért illetnék meg olyan jogok Bulgáriában, amelyek Németországban nem. Mikortól számít valaki őshonosnak? 100 év? 1000 év?
Az előbb felsorakoztatott érvek pont annyira érvényesek, mint amennyire sántítanak. Itt nézőpontokat ütköztetünk, amit erőből kívánunk megoldani. Ha az EU ideálisan működne, akkor konszenzusos megoldások születnének: ad abstracto megegyezne minden EU-s állam, hogy a kisebbségek minden EU-s államban használhatják adminisztrációban az anyanyelvüket, példa okáért többnyelvű formanyomtatványokon. De ez konszenzusos kell legyen, jogszabály és nem irányelv formában, hisz a MOGYE példa mutatja, hogy az elfogadott jogszabályt is lehet mellőzni.
De létezik ezen túl is elvi kérdés, amiben az EU-n belül ismét nincs egyetértés: a döntéshozás mechanizmusa. A demokratikusan megválasztott szerv, azaz az EP készítsen jogszabályokat, vagy magasabb fokú demokráciát jelent, ha az EB dolgozza azokat ki, majd az EP fogadja el őket? Mi van akkor, ha a direkt elszámoltatást (magyarán: újraválasztást) nem igénylő szerv döntéshozói szembemennek a népakarattal? A kérdés adott tehát: az EU egyik alappillére, a Maastrichti Szerződés, az Amszterdami Szerződés vagy a Lisszaboni Szerződés mind-mind szavatolja a szubszidiaritás elvét, azt az elvet, hogy egy hierarchikusan alsóbb rendű hatóság független maradhasson a fölötte levő szervvel szemben. EU-s jogászok kell előbb-utóbb eldöntsék, hogy az aláírásos kérések hogyan illeszkednek ebbe a képletbe, illetve szembeszegülhet-e egyik intézmény a másikkal, ha igen, hogyan.
Egyelőre mindenképp van válasz: minden, ami eddig történt. A kisebbségiek joggal érezhetik magukat cserbenhagyottnak, ahogy ellenkező esetben az államok is a szuverenitásuk megsértésének érezhetnék egy-egy diktátum szerű jogszabályt. Ez a kérdéskör azonban túlmutat a kisebbségi jogokon: ez már az EU rendezésre szoruló vívódásainak az egyike.
Nagy Kálmán
