Hol van már a régi szép idő, amikor még a Srí lankai pékek jelentették a hírt. Most mindent a COVID-19 fényében szemlélünk, így a magyar-magyar, a magyar-román viszonyt is.

Idő kérdése volt csupán, hogy megszülessen az első magyar-román szájkaratebajnokság a járvány kapcsán is. Nézzük meg, hogyan is kezdődött. A kiindulópont lehet Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök Facebook postja, amely arról számol be, hogy a szervezet közbenjárására Magyarország feloldotta a hidroxiklorokin exportjának állami tiltását. A gyógyszert a koronavírusos betegek gyógyítására használják, ugyanakkor vita tárgyát is képezi, hiszen több helyen is felbukkantak olyan vélemények, amelyek szerint a készítmény mellékhatásként súlyos szívkárosodást okozhat.

A Kelemen Hunor oldalára feltöltött videóból kiderül, hogy Magyarország egészségügyi kiegészítőket is küld Romániába (maszkok, védőruha, stb).

https://www.facebook.com/kelemenhunor.rmdsz/videos/227751494961862/

Mindez nem kerüli el a magyarországi, romániai magyar nyelvű és rövidebb idő után a romániai román nyelvű sajtó figyelmét sem. Nyilvánvaló, hogy úgy a Fidesz, mint az RMDSZ felhasználja a történeteket a saját imázsának építésére. A magyar nyelvű sajtóban jórészt pozitív visszhang már negatívra fordulva csapódik le a román sajtóban, az Adevărul hasábjain például Ionel Grigorescu köszörüli tollát Szijjártó Péterre és Kelemen Hunorra egyaránt: mindkettőjüket populizmussal vádolva, kifejtve, hogy a magyarországi szállítmány csupán hat erdélyi megyébe érkezik, lényegében etnikai kritériumok alapján osztják el a szállítmányt. Ezt a koncot több bekezdésen át is rágja, amelyre megszületik a Krónika napilap hasábjain a válasz is – mindez a szerző aláírásának gondos mellőzésével.

Grigorescu cikkje túllő a célján, egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az említett megyékben nemzetiségtől függetlenül látnak majd el betegeket. Hogy a magyarországi segítség tendenciózus, az tény, de miért ne lehetne? Az elvi vita arról kellene szóljon, hogy helyes, vagy helytelen főként a saját „rokonait” támogatni egy országnak ilyen helyzetben? Vagy ami ennél is kérdésesebb, helyes-e egy ilyen gesztust a politika szekere elé fogni? Vajon rendben van-e az, ha Budapest dönti el, hogy mely helyszínre akar segélyszállítmányt küldeni, vagy döntsön Bukarest? A román közvélemény számára probléma lenne-e, hogy csak 6 megyére koncentrálnak, ha azok majdnem teljesen román nemzetiségű emberek által lakott megyék?

A Krónika online kiadásában csak a Krónika szerzővel ellátott válaszanyag nem idézi szó szerint Grigorescu állításait, azonban egyfajta siránkozásba megy át, illetve könnyedén szemet huny a történések valóban populista szála felett, sőt kissé rá is cáfol az állítás valósságára.

A helyzet azonban nem homogén, sőt éppen ellenkezőleg: a barna anyagok összekeveredtek mentehetetlenül. A Fidesztől valóban nem idegen a szándék, hogy az anyaországon kívüli magyar embereken segítsen – nyilván azt se mondanák, hogy a román, az meg dögöljön meg. Az sem idegen a Fidesztől, sem az RMDSZ-től (vagy miért ne, bármelyik politikai alakulattól), hogy a saját pecsenyéjét süsse egy-egy gesztus lángján, amely önzetlensége így kissé kétes megvilágításba kerül. Sajnos az Adevărul is ludas, hiszen tudják ők is, hogy egy jó kis burkolt bozgorozás hozza az olvasókat online és offline egyaránt, ezért nem is a moralitásra fektetik a hangsúlyt, a cikk alaposan beolvas Kelemennek, Szijjártónak, egy adott ponton a II. világháború náci Németországát emlegetve.

A történet végén szerencsére mégis más a fontos. Politikai, közéleti körettől függetlenül gyógyszer és felszerelés érkezik, megérkezett. Ha van itthoni többlet, azt lehet más helyszínekre küldeni, ahol nagyobb szükség van rá. A kórházban küzdő egészségügyi személyzet addig is nem áll sisak nélkül a frontvonalon, az életért küzdő beteg pedig egészen biztosan nem töri a fejét etnikai kérdéseken: az élni akarás erősebb majdnem bármi másnál. Minden segítség jó, mindenütt, mindenkoron – de szebb ha mindez önzetlen, akár a gesztus méltatása, kritizálása. Mindegy, csak az egészség meglegyen, mondják az öregek. Ha hiányérzetünk van, majd túltesszük rajta magunk. Túl, vagy ha nem, majd szidjuk egymást. Ezen a téren jók vagyunk – igaz kár, hogy jobbak, mint az egészségügy terén.

Nagy Kálmán