Categories
Magyar típusú találkozás

Mitől lenne jobb ország Románia a magyarok számára?

A kérdést egy igen kedves bukaresti barátom tette fel: abban maradtunk, hogy válaszolok. Nyilván az alábbi sorok valamelyest szubjektívek, viszont léteznek olyan dolgok, amelyek a magyarok számára gondot jelentenek.

Az alábbi írásban azoknak a törvényeknek, megnyilvánulásoknak szándékozom helyet biztosítani, amelyek specifikusan a magyarokat érintik: természetesen az infrastruktúra hiánya, az iskolarendszer problémái, az egészségügyi ellátás hiányosságai a magyarokat is zavarják, viszont a többségi nemzetet épp ugyanolyan mértékben érintik.

Az első, és valószínűleg legnagyobb gond a magyarellenes közbeszéd. Nem lehet elképzelni olyan nyugati országot, ahol az államelnök egy „Io nopot PSD” (https://www.youtube.com/watch?v=LiNtB9Fl84M) jellegű megnyilvánulást megenged magának. Romániában tulajdonképp nincs szélsőjobbos nacionalista megnyilvánulásokra szakosodott párt – adott helyzetben ugyanis még a nagy-koalíció pártjai sem riadnak vissza egy kis bozgorozástól, nyilván ennél azért finomabban. A különbség annyi, hogy ameddig az AUR 2 bites megfogalmazásban teszi ezt, addig a PSD, PNL, stb. kicsit szofisztikáltabban fogalmaz. Több évtized után Erdélybe hazatért kutató fogalmazta meg szépen azt, ami a médiából szembeömlött vele: „azt hittem, itt hetek kérdése és felhúznak a lámpavasra minket”. Ameddig a közszereplők, politikusok megengedik maguknak a magyarellenességet az sem meglepő, hogy a focipályák lelátóin is megy az „Afară, afară, cu ungurii din țară”.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy az idegengyűlölet egy nem létező jelenség Németországban, Franciaországban, Angliában – ami más, az, ahogy a hatóságok reagálnak rá. Pontosabban, hogy reagálnak rá. Az Asztalos Csaba által vezetett diszkriminációellenes tanács ehhez egymagában kevés – itt államelnök, miniszterelnök, parlament kellene lépjen. A magyar- (és adott esetben) romaellenes megnyilvánulások tolerálható kategóriába esnek. Ha valaki objektíven akarja elképzelni ezek súlyát, akkor helyettesítse be a magyar-t mondjuk afro-amerikaiakkal és képzelje el, hogy mekkora cirkusz lenne az Amerikai Egyesület Államokban egy hasonló helyzetben.

Itt jutunk el a következő ponthoz. Románia képviseletében, különböző fórumokon, kizárólag román ajkú politikusok szoktak dicsekedni, hogy Romániában a kisebbségi kérdéseket milyen példásan megoldották. Tulajdonképpen, jogilag nézve, elég széleskörű jogai vannak a magyarságnak – hisz elsősorban mi élünk ezekkel. Gyakorlatban sok jogszabályt nem alkalmaznak egyáltalán vagy megfelelően. Illetve az sem kivételes, hogy magyarokkal szemben visszaélésesen alkalmaznak jogszabályokat, illetve ha a magyarokat éri valamilyen sérelem, nem alkalmazzák a jogszabályokat. Ezt a szaknyelv intézményesített diszkriminációnak minősíti: hozzunk rá néhány példát. Arról, hogyha valaki egy francia, egy amerikai zászlóval akart bemenni egy futballmeccsre még nem hallottunk, hogy gondot okozott volna. A magyar vagy székely zászló annál inkább…A magyar nyelvű felsőoktatáshoz való jogot törvény szavatolja. A Marosvásárhelyi Orvosi Gyógyszerészeti Egyetem esete 1990-től tüske a magyarság szemében, annál is inkább, hogy a független magyar oktatásra ebben az esetben immár évszázados ígéret és igény van.

A magyarok intézményes lekezelése egy másik probléma. Dan Tănasă önjelölt szélsőjobboldali jogvédő sorra nyeri a pereket olyan esetekben, ahol egy épület tetején azt írja, hogy Községháza. Úgy vélem, hogy egy kisebbségnek jogában kell álljon, hogy történelmi múltját megjelenítse, emlékhelyekkel alátámassza, megerősítse, hiszen az identitástudatnak részét képezi az ilyen jellegű cselekedet. Ez néha valóban osztentatív – ám ha nem alkalmazunk kettős mércét, akkor nem csak román oldalról férhet bele, hanem magyar részről is. A fennebb említett személy sportot űzött abból is, hogy az egy sorban, egymás mellett elhelyezkedő román és magyar feliratokat távolíttatott el bíróságilag: hiába jogszerű az eljárás, hiszen a törvény értelmében a román felirat felül kell elhelyezkedjen, a magyar szigorúan alatta, a szándék egyértelmű, még a jogszabályban is: a magyar szimbolisztikailag legyen alárendelt nyelv. Ezt a helyzetet tulajdonképp a román többség kellene felszámoltassa – hiszen így nehéz nem másodrangú állampolgárként értelmezni a magyarságot. Ha már itt tartunk, Magyarországon a román iskolákon és egyéb intézményeken lehet felül a román felirat, nem zavar senkit.

Ebben az összehasonlításban Románia alulmarad szimbólumhasználatban is: magyarországi közintézményen kihelyezhető Románia zászlaja is. Nyilván, van eltérés az arányok közt: hiszen a magyarországi románság száma rendkívül alacsony, egy akkora kisebbség nem piszkálja az ingerküszöböt.

Utolsó gondolatként beszéljünk az ingerküszöbről. Románia jelenlegi formájának kialakulása óta hol intenzívebben, hol lazábban, de létezik a magyar vidékek tudatos és intézményes formában történő elrománosítása: jelen pillanatban ez a belügyön keresztül történik, a csendőrség számának teljesen aránytalan felduzzasztásával, a tömbmagyar részekre költöző belügyminisztériumi alkalmazottaknak nyújtott anyagi plusz juttatásokkal.

A vezető politikai réteg tudatosan tartja fenn a nemzetiségi feszültségeket: gyakran használják ezt egyéb, a teljes országot érintő problémákról figyelemelterelésnek, nem utolsó sorban választói tőkének is. Az állítás a magyar politikumra is érvényes, de van egy jelentős különbség: a magyarság ebben a történetben a gyenge fél.

A vezető román politikai réteg nem mért fel egy dolgot: a magyarság számaránya csökken. Hosszú távon nem a magyarság a győztese ennek a jelenlegi helyzetnek, így akár nemzetiségi feszültségek nélkül is lehetne folytatni. Persze igaz az is, hogy nincs egy igazán markáns politikai vezető, aki azt is meglépné, hogy egy sajtótájékoztatón a mikrofonok előtt elmondja: engedjük el ezt a nemzeti kérdést – a magyarok mások, sok szempontból furcsák nekünk románoknak, de az élet ettől szép, vegyük lazán, próbáljunk egy élhetőbb országot létrehozni együtt.

Persze ez a kép utópia: a vezetők fő motivációja nem az élhetőbb Románia létrehozása.

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

Miben ért egyet a román és a magyar: abban, hogy közösen utálják a cigányokat. Sajnos nem meglepő

Ha nagyobb vonalakban akarjuk az idegengyűlölet jelenségét elemezni rendszerint leginkább az eltérő kultúra, illetve az ezzel hordozott, a szemlélő szerint negatív viselkedésminta az ok. Ilyenkor rendszerint tovább rontja a helyzetet, hogyha az adott közösségen belüli kisebbségről beszélünk.

A cigány szó jelzőként szitokszó úgy a román, mint magyar nyelven. Ez elég sokat elmond a romákhoz történő viszonyulásáról mindkét népcsoport esetében. Tegyük ehhez hozzá, hogy az országon belül nem csak románul, hanem romani, illetve magyar anyanyelvű roma csoportok is élnek. Ezt is tudja mindenki.

A romákkal szembeni előítéletek több irányból származnak: mivel jelentős részük mai napig mélyszegény közösségekből származik, ahol az integráció közüzemi szinten sincs jelen (víz ásott kutakban, villamosság sok esetben illegálisan érhető el), a higiéniai aspektusuk is megkülönbözteti a romákat a városi polgárok zömétől. Tovább ront a cigányság helyzetén, hogy éppen a mélyszegénység okán a megélhetési bűnözés is gyakori jelenség köreikben.

Bár Ionopot Iohannis váltig állítja, hogy Románia kisebbségi Kánaán, a romák és a románok, magyarok, gyűjtői mennyiségben elérhető szászok mellett kimagasló a munkanélküliek, írástudatlanok, számítógépes alapismeretekkel nem rendelkezők, személyi okmányokkal („buletin”, születési bizonyítvány) nem rendelkezők száma. Bármit mond az elnök (vagy bármelyik korábbi elnök, miniszterelnök) a kisebbségi paradicsomban van némi zűr.

Nem találtunk statisztikát a romák felzárkóztatási kísérleteire elköltött összegekről – sanda gyanúnk, hogy ezekből sokan szereztek csinosabb vagyont, a célszemélyeket azonban elkerülte a számukra előirányzott pénz. Ahogy az ország lakóinak javarészére, így a roma emberek számára sincs semmilyen stratégiája Romániának, leszámítva egy-két szemkiszúrásnak sem elegendő látszatintézkedést.

Miért nem működik a romák integrációja? Első sorban ugyanazon okért, amiért a magyarok is tüskét jelentenek sok nemzetféltő szemében: a románoknak, magyaroknak az a véleménye, hogy a romák akkor jó romák, ha úgy viselkednek, mintha nem romák lennének. Arról, hogy a többségiek körében elfogadott szociális konvenciók betartása ésszerű elvárás-e vagy sem, lehet vitatkozni. Nézzük inkább a valóságot. Erdélyben a szegregáció jellemző: a cigányok rendszerint valamilyen gettóban laknak, hol egy korábbi kényszerhelyzet utóhatásaként, hol egy most is fennálló helyzet miatt. Nyilvánvaló, hogy a társadalom problémái fokozottabban jelentkeznek a mélyszegénységi állapotok közt: ha egy pályakezdő, diplomás fiatal nem tud megengedni magának egy lakást (sokszor még a lakbért sem), akkor ez egy képzetlen, banki hitelhez semmiképp sem elég stabil jövedelmű, mélyszegény roma esetében nyilván elképzelhetetlen. Tegyünk erre rá még egy lapáttal: a roma közösségben az átlagos gyermekvállalási mutatók lényegesen jobbak, mint az ország többi lakója esetében, magyarán, sokkal nagyobb szükségük van lakhatási lehetőségre. Ez a munkaviszony hiányában szociális segélyből élők számára egy módon hidalható át: illegális építkezésekkel.

A munkaviszony kérdése is necces: sokan kerek-perec úgy gondolják, hogy a cigányok nem akarnak dolgozni – mint minden általánosítás, ez sem állja meg a helyét. Nehéz lenne ezt statisztikával alátámasztani, hiszen vannak települések, ahol a roma lakósság munkavállalási mutatói kevéssel térnek el a többi lakóétól: ezek a példák azonban arra elegek, hogy lássuk, van pozitív példa. A legtöbb szakma valamiféle képzést feltételez: ez ami az országos átlagnál jobban rontja a romák munkapiaci elhelyezkedését.

És ott van még a szociális kirekesztettség. A roma fiatalok agresszív magatartása visszatérő probléma, aminek sok oka van, de a kirekesztettség kiemelt helyen van. A megvetésre ez is válasz.

Alaptétel, hogy a homogén közösségek és a heterogén közösségek elfogadási mutatói közt nagy a különbség. Az emberek javarészének borsódzik a háta attól, hogy cigány legyen a tőszomszédja – erre vonatkozóan évente jelennek meg közvéleménykutatások. Nem véletlen, hiszen hangos zenével, agresszióval asszociálják a roma szomszédot (halkan hozzátenném, hogy ezeket az embereket a tengerparton magukkal hozott hangfalból zúgó zene nem zavarja – az undorban nincs logika).

De miért is írjuk le mindezt. Viszolyogjon bárki a cigányoktól amennyire akar, a társadalom problémáinak megoldása lehetne az integráció. Kezeljük HR kérdésként. Van X számú munkaképes roma, akik a munkavállalói szegmensből hiányzó Y százaléknak felelnek meg. Közgazdaságilag fogalmazva: X összeget fizetünk munkaképes emberek szociális juttatásaira, ahelyett, hogy Y összeg adóval járulnának az államháztartási hiányhoz hozzá. És végezetül kezeljük a kérdést a közvéleménykutatások szemszögéből: arra a kérdésre, hogy párnak, rokonnak, szomszédnak elfogadnának-e cigány embert lehet, hogy sok tagadó válasz érkezett: arra viszont, hogy ételfutárnak, bolti kiszolgálónak, Über sofőrnek, építő munkásnak, szakácsnak, sebésznek elfogadnának-e roma embert mindenképpen kevesebben válaszolnak nemmel.

Ehhez persze nyitás kell. Nem elég. Románok, magyarok nyitása: el kell a romáknak is hinni, hogy lehetnek annyira átlagpolgárok mint a többi. Itt jön be egy jó példa a képbe, amiből a szerkesztőségünkben elindult a beszélgetés: a cigány közösségek közt is kiemelten nyomorú sorsú pataréti cigányok Khetane néven közösségi fesztivált tartanak a napokban, ahova bárkit várnak. Legalább kíváncsiságból érdemes lenne mindenkinek kilátogatni, hogy lássuk milyen is kitani (a szót magyar roma közösségek így használják: jelentése együtt).

Nagy Kálmán

Fotó: Facebook Radio Pata

Categories
Magyar típusú találkozás

Magyar-e a székely

Székely szarta a magyart – tartja a szólás, érthető módon sehol máshol, hanem éppen Székelyföldön. A szólás eredete nem ismert, nem is lehet – azonban az 1990-et követő periódusnak a hangulatát jelzi.

A magyar-magyar acsarkodásnak sok színe van: a csíkiak nagyjából minden egyéb székelyföldi zónával, az alszeg a felszeggel, stb. Ezek leginkább verbális csörték, nincs igazi utálat székely és székely közt.

Székelyföldön sok házon lobog a székely zászló, kevesebben a magyar is. A dolog nem feltétlenül a regionális identitáson múlik: volt időszak, amikor egyszerűen nem volt tanácsos más ország zászlaját (de leginkább Magyarországét) kitűzni a házra. Képzeljük csak el ezt a helyzetet Kolozsváron, Marosvásárhelyen és miért ne, Bukarestben. Nem vallja be szívesen senki, de a székely zászlós házak a nemzeti hovatartozás felvállalásának a rizikómentesebb változata volt és az ma is – ha ez a kijelentés teljességében nem is igaz, de az eseteknek egy nem elhanyagolható számában mindenképp megállja a helyét. Túlzás lenne ezt gyávaságnak hívni és nem is szabad: de sokak számára ez az óvatossági forma, hiszen az erdélyi magyarok jó részének volt már olyan tapasztalata, hogy magyarságának felvállalásáért hátrányos megkülönböztetés érte, akár a tulajdon lakhelyén is. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy az állítás nem igaz mindenkire.

A székelyföli identitásnak sok rétege van: valóban létezik székelyes nyelvjárás, egy földrajzilag jól körülhatárolható terület, illetve a rajta élő tömbmagyarság, amely történelmileg is differenciálható nem a magyarságtól, csupán annak alegységére. A székelyek eredete jobbára tisztázatlan, bár több elképzelés is létezik, a török törzstől a teljesen különálló népcsoportig, lényegében egyik sem bizonyítható 100%-osan. A székelyek eredetére vonatkozó elméletek innen kezdve érzelmi töltetűvé válnak, inkább regénybe illők, mintsem tényekre alapozhatók – nyilván minden elmélet hívőinek vannak érvei, részleges bizonyítékai, de jelen pillanatban a magyar történészek közt inkább a kérdőjelek sokasága a közös nézet.

A nemzeti identitás, különösen ennek a regionális identitásai egyértelműen szenvedtek a szocialista államberendezkedés alatt, úgy Magyarországon, mint Romániában. Ezzel az erdélyi kisebbség 1990 után szembesült, hiszen a magyarországi tanrendszer nem részletezte a határon túli magyarok helyzetét, létét. Az értelmiség nyilván mindkét oldalon tisztában volt a helyzettel, a Magyarországra nagy számban érkező erdélyi magyar munkavállalókat azonban sokként érte, hogy a lehetséges munkáltatóik nem tudtak, vagy kevesebbet tudtak az erdélyi magyarokról. A dolog egyszerű: a romániai magyarok számára egyfajta paradicsomi száműzetés volt az otthoni valóság, Magyarország pedig pont az ígéret földje, ahol egyrészt jobb gazdaság, másrészt végre a nem tiltott magyarság várta őket. Ehhez képest sokan szembesültek azzal, hogy egyszerűen románként hivatkoztak rájuk. Ha erre rátesszük azt is, hogy Magyarországon gyakran a külföldi munkavállalók iránti ellenszenvet is kimutatták irántuk, akkor érthető, hogy sokan rossz szájízzel tértek haza. Ez a két gyökeresen eltérő magyarságtudat törvényszerűen szakadást is eredményezett a székelység magyarságtudatában, innen eredeztethető a „Székely szarta a magyart” viszonyulás.

A magyar-székely konfliktusra – bár ez a jelenség lényegében többnyire füst és nem láng – a modernkori Magyarország belpolitikája öntött olajat, leginkább a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazással. Ami elképzelhetetlen lett volna a rendszerváltáskor, az puszta számításból lett belpolitikai csata áldozata. A nemzeti oldal, amelyet a Fidesz képviselt, a Nagy-Magyarország paradigmára építve kampányolt, a baloldal, leginkább az MSZP pedig az idegengyűlöletre és az erősen létező, Kádár korszaki megközelítésű magyarságtudatra épített – ez utóbbiban erősen nemzetállami megközelítésű volt a kérdés, magyarán, aki nem magyarországi állampolgárságú, az nem magyar.

Ez volt a második, és sokkal jelentősebb törés a székelyföldi tömbmagyarok szemében: a magyarországi népszavazásban ugyanis nem azt látták, hogy mindkét oldalt egyaránt terheli a felelősség azért, mert politikai kérdéssé degradálták a nemzet kérdését, hanem úgy értelmezték, hogy Magyarország lakói, egy homogén masszaként, nem kívánnak közösséget vállalni a határon túli magyarokkal.

Igaz az is, hogy mindezek közben a helyi identitás Székelyföldön, a magyarságot parlamentben is képviselő RMDSZ de az MPP, később az EMNP politikai kommunikációjában hangsúlyt kapott. A székelykedés könnyedén nettósítható voksokra, a Hargita és Kovászna megyei politikusok pedig 2008-tól előszeretettel éltek is ezzel a retorikával. Az elmúlt kb. 15 év alatt további tartalmat is kapott a székely nemzettudat, amelyhez termékek, szolgáltatások, sportcsapatok is kerültek. Nem üres zacskó a székelység, de egyértelműen a régió politikusainak kezében jól forgó eszköz a szavazók motiválására.

2022-ben a népszámlálás kérdése a fentiekben említett okok miatt az RMDSZ olyan pofont kapott, amire nem számítottak. Teljesen racionális, hogy a- székelyföldi magyarokat is magyarnak vegyék számba. Fontos, mert ezen múlik a magyarságnak kialkudható, illetve a számaránya szerint alanyi jogon járó támogatás. Racionális azért is, mert a székelység is, akár a kalotaszegi, akár a csángó, akár a partiumi identitás egy régió jól meghatározható al-identitása. Kivételesen a retorzió teljes hiánya mellett vállalható a magyar identitás azonban ez elsősorban a Facebookon eredményezett kommentháborút. Az RMDSZ-t papírforma szerint támogató, azonban mégis ellenzéki magyar politikusok lovagolták meg a problémát, mégpedig úgy, hogy a szövetséget zsákutcába terelték, nem volt hát más hátra, Kelemen Hunor elnök is kellett visszakozzon, elővegye a személyes retorikájából amúgy hiányzó székely kártyát. Az RMDSZ tehát a nemzeti alegységekért lobbizik – hogy sikerrel vagy sem, az nemsokára kiderül.

Magyar-e a székely? Természetesen igen, hisz mindig is az volt. Ebben minden érdembeli történelemtudós egyetért. Eljutottunk azonban abba az állapotba, hogy ebből a kérdésből teljesen értelmetlen politikai meccs lett – az RMDSZ és leginkább az MPP és az EMNP sikeresen bokszolja egymást egy olyan meccsen, amelynek a végeredményében nem oszt és nem is szoroz az eredmény. Itt a reális gond a népesség csökkenése, magyarok és székelyek számának zsugorodása – milyen kár, hogy pont a lényegről nem beszél senki, hisz a kisebbség megmaradásához elengedhetetlen lenne az adatok javítása.

Nagy Kálmán

Categories
Opinii

Români și/versus maghiari. Ce ar putea fi nou?

Peste tot în lume, pe teritoriile statelor care-o formează, trăiesc oameni de alte etnii decât naționalitatea respectivelor entități statale. Pe unii i-au împins pe alte teritorii speranțe și visuri personale, pe alții însă i-au obligat să fie acolo diverse cotexte socio-politice, adesea ireversibile. În funcție de zona de pe glob în care se găsesc, unii se bucură de drepturi, libertăți și respect, în timp ce alții sunt supuși unui tratament ostil, care de multe ori îi face să se lase asimilați, ajungând în cele din urmă să își piardă identitatea.

În România, trăiesc zeci de etnii despre care oamenii știu câteva chestiuni generale, adesea exprimate în șabloane transmise fugitiv de la o generație la alta sau amintite vag prin paginile încărcate ale manualelor de istorie, ori vehiculate cu malițiozitate în paginile vreunor site-uri de pe internet. Puțini sunt însă cei interesați să se apropie și să-i descopere cu adevărat pe cetățenii de altă etnie cu care conviețuiesc sau despre care știu că locuiesc în anumite regiuni din țară – fie și doar de dragul de a-și îmbogăți cultura generală.

Două sunt etniile care ajung cel mai frecvent în atenția presei și a opiniei publice de la noi. Este vorba despre romi și maghiari. Din perspective diferite, și unii, și alții sperie, așa cum sperie tot ceea ce noi nu cunoaștem. Lăsând de-o parte motivele care îi fac pe oameni să discute pe diverse tonuri despre romi, ne vom opri asupra etnicilor maghiari, cei care sunt etichetați frecvent ca „bozgori” și care, deși oficial se bucură de multe drepturi firești pentru minorități în Europa mileniului III, în fapt, ei sunt probabil cea mai mare sperietoare, majoritatea cetățenilor români percepându-i ca pe o amenințare permanentă la adresa integrității teritoriale a României și ca pe o forță ostilă în stare latentă, capabilă să se manifeste în orișice moment. Lor și conviețuirii noastre alături de ei le dedicăm acest portal.

Cât de reale sunt toate lucrurile care se spun despre maghiari și cât de mare este amenințarea care vine dinspre ei vom descoperi împreună pe parcurs. Aici vom încerca să înțelegem împreună că a fi cetățeanul unui stat înseamnă doar a-ți asuma un statut și niște obligații oficiale față de acel stat, dar nu înseamnă nici pe departe a înceta să mai fii tu, a înceta să-ți mai vorbești limba maternă sau să te raportezi la înaintașii de la care îți tragi genetic trăsături specifie doar ție și neamului tău.

Oficial, suntem toți cetățeni români, dar, între noi, doar unii simt românește și așa trebuie să fie. Ceillalți, atât câți sunt, simt, gândesc, se comportă și rămân ceea ce sunt prin moștenirea lor etnică și culturală. Vorbim limbi diferite la propriu și la figurat, suntem construiți diferit, dar asta nu înseamnă că nu putem găsi o cale către echilibru și armonie în conviețuirea la care ne-a suspus pe toți istoria. Acesta este și motivul pentru care a luat ființă site-ul nostru prin care intenționăm să desființăm mituri, să distrugem stereotipurile dăunătoare, să pledăm pentru normalitate, respect și, mai ales, pentru cunoașterea alterității.

Problema româno-maghiară nu este câtuși de puțin una nouă. S-au scris și se scriu multe pe acest subiect. De aceea, în mod firesc trebuie pusă întrebarea „Ce ar putea aduce nou un alt site pe o temă atât de dezbătută?” Ei bine, după cum Eminescu ne-o spunea cu aproximativ două secole în urmă „toate-s vechi și nouă toate”. Nu, nu pretindem că vom revela lucruri nemaiauzite și nici că vom surprinde cu adevăruri ținute în secret de cine știe ce grupări masonice. Promitem însă că vom prezenta mereu un conținut echilibrat, obiectiv, în care lucrurile bune și cele mai puțin bune să fie așezate față-n față, nu spre a fi supuse unei judecăți cu scopul de a împărți dreptatea, ci pentru a descoperi ce trebuie schimbat în noi, în viziunea noastră asupra lumii și a celorlalți, în modul nostru de-a ne raporta unii la alții, pentru ca împreună să trăim în deplin respect, fără conflicte și fără etichete nocive, care de atâția ani nu au adus nimic bun nimănui. Ce a fost știm toți deja, dar ce va fi depinde doar de noi și nu avem nicio scuză.

Mirela Cara Dragu