Apám (zsidó, de nem hagyománykövető, magyarrá vált, de osztrák) családja számára személyes tragédiát jelentett. Nagyanyám előbb Modorban (ma Modra) majd Újvidéken volt polgáriskolai tanárnő. Apám ezekben a városokban nőtt fel, itt voltak a barátai. Trianon hatására nagyanyám korai nyugdíjazását kérte. Budapest mindig idegen város maradt a számára. Zsófi nénit minden kedves volt tanítványa ezután „külföldről” látogatta. Nem nagy csoda, hogy ezután kis gyerekkoromban is „irredenta” lettem, s irredenta verseket is írtam. (Az egyik úgy kezdődött „Vesszen Trianon”!) Mikor azonban Hitler a Felvidék és Erdély egy részét „visszaadta” Magyarországnak, apám figyelmeztetett arra, hogy ez katasztrófa, ennek rossz vége lesz. Végleg akkor mondtam le az irredentizmusról, mikor apám egyik gyerekkori barátja Újvidékről menekülve elmesélte nekünk a magyar katonaság által megszervezett és végrehajtott pogrom történetét.

A holokausztot és a felszabadulást követő időben a Trianon kérdés nem merült fel számomra. Ez a Kádár korszakban változott meg, valószínűleg azért, mert akkor vált fontossá számomra a kisebbségi lét. A zsidó kisebbségi lét és a magyar kisebbségi lét egyidőben. A Tátrában kirándulva hangosan kezdtem magyarul beszélni, mert rájöttem, hogy ezt rossz néven veszik. A Budapest Iskola korszakában rendszeresen jártunk Erdélybe, főleg Kolozsvárra, de Székelyföldre is, keresve (és megtalálva) az ottani magyar kisebbségi értelmiséggel való kapcsolatot. Mindegy volt számunkra,hogy milyen politikai „oldalt” képviselnek ,Közéjük tartozott Bretter Gyuri, Molnár Guszti, TGM, Szőcs Géza és még sokan mások. Bretter Gyurival jártuk a magyar falvakat, gyűjtöttük a hímzéseket, ittuk a helyi pálinkákat. Ismerkedtünk. Ha jó tudom, mi (büdös zsidók) fedeztük fel a magyar-magyar kapcsolatok fontosságát személyes kapcsolatokon keresztül. De természetesen „revizionista” eszméket egyikünk sem táplált.

Vajdasággal való kapcsolatom (szemben) az erdélyi kapcsolatokkal, mondhatnám, azoknak az ellentéte volt. Onnan kerestek meg engem Újvidékről, Szabadkától. Mikor Magyarországon kiadási tilalom alá estem, ottani lapoknál jelentek meg írásaim magyar nyelven. Ők egyengették az utamat a Korcula-i nyári egyetemre is. Hogy rövidre fogjam: a magyarországi ellenzék és a jugoszláviai, vagy romániai magyar ellenzék között remekül működött a magyar-magyar kapcsolat.

De, hogy kevésbé személyes módon folytassam: Magyarország a 20. században két traumatikus tapasztalaton esett keresztül. Trianonban elvesztette területe kétharmadát, a Holokausztban elvesztette félmillió zsidó lakosát. A kommunista korszakban mindkét trauma-tapasztalatot, hogy úgy mondjam, szőnyeg alá söpörték. Úgy mondták, hogy a nácik kommunistákat öltek a zsidó szót ki sem lehetett egy ideig ejteni. Ami Trianont illette, szomszédjaink (Jugoszlávia kivételével) baráti szocialista népek, a béketábor, hozzánk hasonló, rendíthetetlen oszlopai.

Amint ez várható volt, a szőnyeg alá söpört traumák kísérteteként bukkantak elő a rendszerváltozás után. Egy ideig tudomást sem akartak venni ezekről a kísértetekről. úgy hogy azok valóban elkezdtek kísérteni…

A trauma feldolgozása trauma elbeszéléssel kezdődik. A trauma elbeszélés pedig őszinteséget követel, mindenek előtt a belső pszichológai vagy ideológiai ellenállás legyőzését. Nos, ez az ellenállás különbözik a maradék zsidó lakosság és a magyar lakosság esetében.

Az őszinte trauma elbeszélésnek mindkét esetben feltétele saját bűneink bevallása.

Nézzük Trianont. A kérdést, hogy mennyire volt Magyarország bűnös abban, hogy Trianonra egyáltalán sor kerülhetett, a történészek döntik el, de a zsidóságnak ebben az esetben sem lehet bűntudata. Ők nem voltak az Osztrák-Magyar Monarchiában abban a helyzetben, hogy a többi nemzetiség sorsáról dönthessenek. Különben remek magyar patrióták voltak, hűségesek a hazához. Maradtak hűséges magyarok Trianon után is (Lásd Márai könyvét „Hallgatni akartam”) Hűségük jutalmaképpen Magyarországra való „visszatérésük” után azonnal megfosztották őket minden magyar állampolgárt megillető jogaiktól, s végül meg is ölték őket.

Nemcsak az áldozatok, de a tettesek is elszenvedik a traumát. De nekik sokkal nehezebb akadályokat kell leküzdeniük a trauma elbeszélésben. Ezt a rettenetes akadályt küzdötték le a németek 1968 után (nem előbb!). Szembenéztek azzal, amit a zsidók ellen elkövettek, s elfogadták, utólagos reklamáció nélkül, az Odera-Neisse határt.

A magyar lakosság eddig nem volt képes a trauma elbeszélésre. Most a pszichológiai akadályok mellé még ideológiai akadályok is járulnak. Lásd a Nagy-Magyarország térképével dicsekvő autókat, lásd a Szabadság téri szobrot. Hazugság, hazugság, mindenütt. Ebből nincs gyógyulás.

Nos, a maradék zsidóság joggal hányja a magyar lakosság szemére, hogy az képtelennek mutatkozik a holokauszttal kapcsolatos őszinte beszédre, képtelen beismerni azt, hogy tettestárs volt. Ugyanez a maradék zsidóság viszont érzéketlen a Trianon trauma elbeszélés elmaradásával szemben. Nem mintha nem lett volna annak a szenvedő alanya (hiszen azért beszéltem el nagyanyám történetét, ezért hivatkoztam Máriai könyvére) hanem, mert az, amit a zsidók ellen nem sokkal később tettek, (lásd újvidéki pogrom) kitörölte a zsidóság pszichéjéből a Trianon trauma hegeit.

Beteg ügy ez, sajnos. Igazságtalanságot nem lehet igazságtalansággal, bűnt nem lehet újabb bűnnel jóvátenni. Igazságtalanságot sem lehet bűnnel, bűnt sem igazságtalansággal kiegyensúlyozni. Trianon egyike volt a legigazságtalanabb, egy nemzetállam ellen irányuló, történelmi döntéseknek, a holokauszt volt a legnagyobb bűn, amit a modern világban egy nép ellen elkövettek. Minden halottat másként siratunk meg, minden veszteséget másként gyászolunk. A meggyászoltak nem összehasonlíthatók. Egy igazságtalanság sem összehasonlítható egy bűnnel. De attól az igazságtalanság nem szűnik meg igazságtalanság és a bűn pedig bűn lenni. Beszéljünk egymással róluk.

————————

(a közlésért köszönet Heller kiváló lányának, Hermann Zsuzsának)

Forrás: Facebook (Heller Ágnes emlékoldal).