Categories
Magyar típusú találkozás

Az etnikai szavazás vége

A helyhatósági választások után Soós Zoltán marosvásárhelyi, immár polgármester sikerét sokan ünnepelték: maga Soós az etnikai szavazás végéről, Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök pedig Marosvásárhely visszahódításáról beszélt. Mindkét állítás nem állhatja meg a helyét egymás mellett.

Az RMDSZ, illetve a hozzá közeli polgármesterek listája egészen parádés: Soós Zoltán mellett Kereskényi Gábor maradt Szatmárnémeti polgármestere, Márk Endre pedig a 25% magyarságarányú Szászrégen polgármestere lett.

Vegyük a további helyszíneket is: Sepsiszentgyörgyön és Kovászna megyében az USR-plus magyar és román jelölteket egyaránt felsoroltató listája nem érte el sem a megyei, sem a helyi tanácsi mandátumhoz szükséges küszöböt, a helyzet pedig Hargita megyében, illetve Csíkszeredában sem volt különb. (Mondjuk a párt honlapja sem veszi véresen komolyra a szeredaiakat, mert a városra vonatkozó oldal éppenséggel üres: https://www.usrplus.ro/pentru_primaria_miercurea_ciuc )

A képlet ezen a ponton úgy tűnik, hogy valóban az etnikai szavazás végét jelzi: a románok etnikai szavazásának a végét. Ha országosan a magyarság megítélése változatlanul nem nevezhető kedvezőnek, azokon a helyszíneken, ahol a két etnikum közt direkt érintkezés van, a kép árnyaltabb már. Nyilván egyik nációban sincs meg a könnyed átszavazási hajlam, legalább is a konzervatív, illetve szélsőséges szavazók esetében – megkockáztatnánk, hogy kell még egy kis plusz faktor.

Marosvásárhely esetében Dorin Florea volt polgármester alatt már alaposan ingott a szék – nem etnikai alapon, hanem viselt dolgai miatt, hiszen túl nyilvánvalóvá vált azon kör létezése, amely a városi közpénzekhez túlzottan is közel került, ugyanakkor a városfejlesztés is akadozott. Százalékosítani nehezen lehetne, de az sem irreális, hogy a román szavazók egy része is ráunt az etnikai kártya folyamatos villogtatására. Vásárhelyen váltóhangulat volt, amit, bármennyire is könyvel el Kelemen Hunor RMDSZ sikernek, nem lehet egyöntetűen annak könyvelni, hiszen éppen ebben a városban volt a legtöbb botrány az RMDSZ körül. A szövetség elkopott arcai, Frunda György, Markó Béla, Borbély László mind köthetők Vásárhelyhez, de a helyi szervezet ennek ellenére folyamatosan alulteljesített, illetve káoszt okozott helyi szinten. Ez az idén valamelyest rendeződött, kínkeservesen bár, de a magyarság felsorakozott Soós mögött, kommunikációs szempontból okosan építették fel a kampányát és ha nem is egyenlő mértékben, de igyekeztek megszólítani a román ajkú választókat is. Soós sikeréhez az is hozzájárult, hogy román oldalról nem volt ilyen erőteljes összefogás. Tény az is, hogy sokan érezték: Marosvásárhelyről magyar és román vonalon, egymástól függetlenül történnie kellett volna dolgoknak, országos, jó kaliberű politikusoknak kellett volna kinőnie, de ez is elmaradt. A környezet kedvezőtlen volt mindennemű fejlődésnek.

Márk Endre és Kereskényi Gábor lehetnek a követendő példák: Szászrégen és Szatmárnémeti is román többségű városok. Ezeken a helyszíneken soha sem működött kizárólagosan a nemzeti kártya, azzal ugyanis maximum a magyarokat lehetett megszólítani. Itt a profizmus volt a döntő érv. Kereskényi újrázott, Márk pedig korábban alpolgármester volt: mindketten kaptak román szavazatokat is, hiszen matematikailag másképp aligha jött volna ki többségi szavazat.

Amikor Kelemen Hunor magyar győzelemről beszél, a kijelentés nem állja meg a helyét, hiszen a szavazók nem egy román-magyar meccs eredményéről döntöttek. A magyar győzelem az, hogy sikerült lokálisan meggyőzni román embereket is, hogy a magyar az ő érdeküket is képviseli majd. Az eredmények, ha úgy tetszik nem csupán kommunikációs bravúrt feltételeznek. A paradigma változott: a magyar jelölt román szavazókat is meg tudott célozni.

Országos szinten ez az RMDSZ-nek egyelőre nem sikerült, bár éppen az elnökválasztási kampányban kezdett el kommunikálni a szövetség román oldalra is. Az RMDSZ-nek jól jönne parlamenti választásokon a románok szavazata is – kérdés, hogy ehhez a továbbiakban hogyan közelítenek, illetve, hogyan tudnak közelíteni.

A dolgokat indokolttá teszik a Kolozs- illetve Temes megyei eredmények, ahol a szövetség rémesen gyengén szerepelt. Nyilván nehéz egy párton belül a vezetőségnek eldönteni, hogy ki az, aki nem elég meggyőző a szavazóknak, de rendrakás szempontjából nem lenne utolsó szempont. A kommunikációt is át kell tervezni, mert ebből a román pártok is tanulhatnának: lehet elcsípni szavazatokat más etnikumoktól és az, hogy ez Székelyföldön elmaradt, javarészt a jelöltek profizmus hiányára írható, hiszen nem tudtak olyant mondani, ami elérte először a sajtó, utána pedig a választók ingerküszöbét.

Az RMDSZ-nek azt is megmutatták a helyhatósági választások, hogy ha Marosvásárhelyen egy ember mögé felsorakozott a teljes magyarság, az hatékony. Bár a helyhatósági szavazatok alig indokolják, az MPP, illetve EMNP része kell legyen a kampánynak.

Az etnikai alapú szavazást korai lenne temetni. Működik, alapköve lehet egy választási sikernek, de tömbmagyarságon kívül a románokat is meg kell célozni. Igaz lehet ez fordítva is, bár a példát, ami ezt alátámasztaná, az utolsó kampány nem hozta el. Talán csak szubjektív megállapítás, de az emberek egy része többet akar hallani, mint az etnikumok, szimbólumok meggyőződés nélküli szajkózása.

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

Turizmus Kovászna megyében

Răzvan Pascu (https://razvanpascu.ro/) a romániai turizmus egyik vezéralakja Székelyföldre, Kovászna megyébe hívja a belföldi turistákat. Az idén hangsúlyosabb belföldi turizmus fényében mi változott a megye turizmusán?

Az influenszerek világa Székelyföldet is megcélozza… szólhatna a szalagcím, de ennél azért jelentősen többről van itt szó. Tény, hogy a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, amelynek célja Kovászna megyét turisztikai célpontként híressé tenni, jó ideje működik együtt valamilyen keretek közt ismert és feltörekvő bloggerekkel, turisztikai influenszerekkel – ha ez így jobban tetszik.

Bármennyire is latolgatjuk a dolgot, a turizmusban érdekeltek panaszkodnak, hogy gyenge év volt az idei. A közelmúlt persze kedvezett a belföldi turizmusnak, de ebből a vidékiek kevesebbet éreztek – statisztikák hiányában jelenleg nehéz következtetéseket levonni.

Székelyföldön 2020-ban azonban nem csak ennyiben más a helyzet: a magyarországi vendégek a vírushelyzet miatt javarész távol maradtak, helyüket inkább a belföldről érkező, javarészt román nemzetiségű vendégek vették át. A helyzet bíztató, hisz minden jel szerint egyik fél sem zavartatja magát a másik etnikuma miatt.

Tény azonban, hogy országszerte megugrott a szolgáltatások ára, ez alól Kovászna, Hargita megye sem mentesült. Ez sem volt kizáró tényező, a turisták érkeztek, akár több, akár egynapos időzésre is – a hotelesek, panziósok elmondása szerint azonban ez később történt meg a kelleténél. Szezonvégén minden esetre nehezebb szabad hétvégét találni egy-egy vendégháznál úgy, hogy Kovászna megyében sem működhetnek a wellness szolgáltatások. Ez utóbbi jelenthetett volna valamelyest a tengerparti üdülésnek alternatívát, azonban Covid19 elleni óvintézkedésként ezeket is kizárták. (A szomszédos Magyarországon pl. működnek a szaunák, jakuzzik.)

Augusztus közepétől indult meg a helyi turizmus – a vendéglátók szerint azért ez jelentős késés. A nagy szolgáltatók komolyan kellett figyeljenek a vírus elleni óvintézkedésekre, amit egy kisebb panzió, amelyben 1-2 család szállt meg, kevésbé kellett figyelembe vegyenek. Sikertörténetről azonban nem lehet beszélni.

Az óvintézkedések, illetve szabályzások megnehezítik a vendéglátók helyzetét is. A kisebbek közt bevett gyakorlat, hogy próbálnak egy 5-8 szobás panziót egyben értékesíteni, amennyiben ezt nem lehet, úgy emeletenként adják ki, akár egy-egy üres szobával is.

A tulajdonosok nem panaszkodnak vendéghiányról, azonban inkább a megfelelő vendégre várnak. Rosszalló véleményt fogalmaztak meg az általunk megkeresett panziótulajdonosok a szabályokról is. Van aki túlzásnak tartja azokat, van, aki abban kételkedik, hogy a hatóságok is ugyanúgy értelmezik a leírtakat, mint a működtetők. A büntetéseket igyekeznek elkerülni, hiszen a profitot viheti, ha egy-egy ellenőrnek vastagabban fog a tolla. Több panziós tart a vírustól más szempontból is: a szomszédok vagy vendégek szemében is tüske lehet ha valaki éppen ott fertőződik meg önhibából.

Az egybehangzó vélemény, hogy az aktuális helyzetben nehéz a megfelelő óvintézkedéseket betartani, úgy, hogy ez a profit generálását ne hátráltassa. A legtöbb panziós a pár hónapos kihagyás után rossz idényt könyvelhet el: csődről nem beszélnek egyelőre, de bíznak abban, hogy a következő év a korábbi állapotokat állítja vissza, ugyanakkor az egyik Kovászna megyei panzió tulajdonosa azt is elmondta, hogy a krízishelyzetek után meglátása szerint előrelépés következik, jobban működő, jobban szervezett és higiénikusabb környezetbe lehet majd része a vendégeknek. Ezt azonban ki kell várni…

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

RMDSZ jelöltek román koalícióban: ez a jövő?

Román szemszögből is legalább annyira furcsa, hogy Hunyad megyében, vagy éppen Besztercén a PSD, ALDE és a Pro Romania ölelésében indít jelölteket az RMDSZ. Ez lenne az etnikailag egyszínű politizálás vége? Aligha, hisz az EMNP és az MPP egyelőre nem nyitott a román pártok felé.

Szigorúan konzervatív magyar ember nem szavaz román jelöltre – ahogy ez nyilván fordítva is igaz. Persze Hunyad és Beszterce (és Temesvár és Arad és sorolhatnánk) nehezebb helyzet. Tömbmagyarságból, Székelyföldről érkezőknek sokkszerű, hogy Déván, a magyar tannyelvű iskolában a gyerekek egymás közt románul beszélnek. Ilyen környezetben a szavazásra jogosult korú felnőttek is hajlanak a román pártok felé, illetve, árnyaltabban viszonyulnak a román politikumhoz.

Heterogén környezetben a szórványban élő magyarság kevésbé bizonyult fogékonynak az olyan témára, amelyet a román közvélemény magyar Külön fejezet a nemrég fuzionált Mentsétek Meg Romániát (USR) és a Plus színeiben induló politikusok helyzete. Magyar vidéken ők rendszerint a korábban még nem megméretetett, feltörekvő jelöltek: román és magyar jelöltek egyaránt. Ők bár az MPP- és az EMNP-hez hasonlóan az RMDSZ-ből kiábrándult szavazókat célozzák, ennek a szegmensnek egy másik részét fogják meg, konkrétan azokat, akiknek a szövetség nem elég liberális, illetve akik (akárcsak a szórványban élők) úgy vélik, hogy az RMDSZ nem képviseli az emberek érdekeit, csupán a nagypolitikai játszmákban érdekelt.

Persze előzetesen nehéz ezt megtippelni, de vélhetően tömbmagyarságban nem az USR plus, hanem az EMNP és MPP fog több szavazatot elvinni: egyszerűen nagyobb az RMDSZ-t nem eléggé radikálisnak tekintő szavazók száma. Ők a merészebb retorikát részesítik előnyben. Ez helyhatóságra igaz, azonban sokat tud mozdítani a parlamenti választások helyzeténél az, hogy az MPP és az EMNP jó eséllyel nem indít külön listát. Ez már (különösen a helyhatósági választásokon jó eséllyel sokat növekvő USR Plus sikerén felbuzduló szavazókánál) az RMDSZ ellen szavazókat is elmozdíthatja a tőlük távol álló politikai alakulatok irányába.

A szövetség egy leckét azonban megtanult: könnyebb úgy eredményeket elérni, ha valamiféle egyesség keretében történik ez. Részint ez is magyarázza, hogy több helyen nem külön, hanem román listán indul egy-egy jelölt. Amiről a hazai sajtó nem spekulál, de mindenképp szempont, hogy a szövetség kísérletezik a különböző formulákkal, lehetőségekkel, hogy román szövetségesekkel együttműködve érjenek el eredményeket. Nem mintha ezt korábban nem tehették volna meg, de a jelenlegi káoszhelyzetben könnyebb egy-két dolgot kipróbálni, hisz a negatív visszhang eltűnik az általános közéleti ricsajban.

Van még egy másik tényező is, amiért az RMDSZ-nek gondolkodnia kell azon, hogy miként is tud szövetkezni: a magyarság számarányának csökkenése előbb-utóbb ellehetetleníti majd a helyi porondon történő szereplést. Az előbb-utóbb, pedig helyszíntől függően lehet akár idén, akár a következő választások alkalmával – persze tömbmagyar vidékeken ez a veszély nem fenyeget. Még.

Érdekes Székelyudvarhely polgármesterének a Szabad Emberek Pártjában (POL – többnyelvű párt) történő indulása. Gálfi Árpád esete azonban nem a fenti logikát követi, hanem kényszerűségből született: a polgármester korábbi pártbejegyzési kísérlete ugyanis elbukott, így kénytelen volt egyéb opció után nézni.

Külön fejezet a nemrég fuzionált Mentsétek Meg Romániát (USR) és a Plus színeiben induló politikusok helyzete. Magyar vidéken ők rendszerint a korábban még nem megméretetett, feltörekvő jelöltek: román és magyar jelöltek egyaránt. Ők bár az MPP- és az EMNP-hez hasonlóan az RMDSZ-ből kiábrándult szavazókat célozzák, ennek a szegmensnek egy másik részét fogják meg, konkrétan azokat, akiknek a szövetség nem elég liberális, illetve akik (akárcsak a szórványban élők) úgy vélik, hogy az RMDSZ nem képviseli az emberek érdekeit, csupán a nagypolitikai játszmákban érdekelt.

Az erdélyi magyar értelmiség egyébként elképzelhető, hogy hajlandó lenne valamiféle román-magyar vegyes alakulatban gondolkozni, hiszen pont ez a réteg szorult ki a pártból a feltörekvő, alacsonyan képzett, ambiciózus és ennél fogva gátlástalan funkcionáriusok térhódítása mellett. A kérdés azonban, hogy a szlovákiai EP választásokon mélyen alulteljesítő Híd, illetve a konkurens párt miatt pár szavazat hiányában kieső MKP példája mennyire ismétlődne meg Romániában. Lehet, hogy az RMDSZ a közös listákkal jó úton jár? Szeptember 27-e után kiderül.

Nagy Kálmán

Categories
Hírek magyarul Magyar típusú találkozás

Átlátszó Erdély: Mit kezdjünk az álhírekkel?

Hogyan védekezhetünk a manipulációval szemben, amikor a szokásosnál is jobban ki vagyunk téve a félrevezetésnek?

Az új koronavírus okozta világjárvány újra az álhírekre irányította a közvélemény és a hatóságok figyelmét. A pánikkeltő, stresszt kiváltó események vagy akár a megnövekedett érdeklődés is kedvez az álhírek terjedésének. Választási kampányok, világjárványok, gazdasági válságok fokozottan kötik le a figyelmünk, a hírgyártók pedig – jó vagy rossz – tartalommal szolgálják ki.

Általában azért fogyasztunk híreket, hogy megtudjuk, mi történik a világban. Gyakran azonban olyan információkat keresünk, amelyek ráerősítenek az értékeinkre és világnézetünkre. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) egy tanulmánya szerint nehezebben emésztjük meg azokat a híreket, amelyek kikezdik a világlátásunkat, mert megértésük fokozott szellemi erőfeszítést igényel. Ráadásul negatív érzelmeket keltenek, ami kényelmetlen számunkra.

Egy átlátható, számonkérhető és demokratikus erdélyi magyar közösségért

Az MIT kutatási eredményei aggodalommal tölthetik el azokat, akik az utóbbi években az online terjedő álhírek ellensúlyozásának módszereit igyekeztek kidolgozni. Többen javasoltak olyan intézkedéseket, mint a különböző botok – automatizált feladatokat végrehajtó internetes applikációk – megszüntetése, online tartalom blokkolása, információellenőrző kampányok vagy épp médiaoktatás. De reális elképzelés, hogy valaha is ellenőrzés alá vonjuk a jelenséget?

Egyáltalán kívánatos-e bármi áron ellenőrizni az álhírek terjedését?

Az online tér kevésbé szabályozott, mint az audiovizuális sajtó. Rádió- és tévéműsorok sugárzásához frekvenciára van szükség, egy ország frekvenciasávja pedig korlátozott. Frekvencia igényléséhez az állam egy sor – a tartalmat is érintő – feltételt támaszt: méltányosság, kiskorúak védelme, stb. Az interneten korlátlan számú kiadvány működhet, amelyeket az állam nem tud korlátozni, mert a feltételekért cserébe nem tud semmit nyújtani.

Az internet decentralizált, nem ismer országhatárokat, az országos hatóságok emiatt sem tudják ellenőrizni. Ez hasznos, ha például visszaélésekről szeretnél információkat közzétenni, és nem szeretnéd, ha a hatóságok üldöznének érte. De káros, ha összeesküvés-mítoszokat akarsz terjeszteni, és így akarod elkerülni a hatósági büntetést.

Az internet szabadsága teszi lehetővé a visszaélést. A nagy dilemma éppen az,

hogyan lehet biztonságosabbá tenni az internetet cenzúra nélkül.

Először is tudnunk kell, hogy az internet sem felügyelet nélküli terep. Itt is alkalmazandók a fizikai világban érvényes viselkedési szabályok. Az álhírek terjesztése azonban nem bűncselekmény, amíg nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot, vagyis ha nem járnak nagyon súlyos következményekkel.

Léteznek már javaslatok a kevésbé súlyos esetekre is. Egyesek a felhasználók viselkedését megváltoztató beavatkozásokat sürgetnek: a hamis információkat is magában foglaló tartalmak felcímkézése, a valós információk terjesztésének ösztönzése a közösségi hálókon.

Független szervezetek adatellenőrzése akkor működik, ha rövid és tárgyszerű. Az interaktív grafikonok, mint az úgynevezett igazságbarométerek egyelőre inkább zavart és ellenérzést keltenek a felhasználók körében. A közvetlen üzenetet könnyebben fogadják be a felhasználók, főként ha az üzenet egy teljes kijelentést, nem csak egyes részeit azonosít igazként vagy hamisként. De ne feledjük, hogy a felhasználó könnyebben söpri félre azokat a cáfolatokat, amelyek a személyes világnézetét is megkérdőjelezik.

Az automatizált botok vagy bizonyos tartalmak eltüntetése nem fenntartható megoldás, mert botokat, álhíroldalakat és felhasználói fiókokat könnyen újra létre lehet hozni. A sajtó jelenlegi rendszerében a túltermelés a szabály, a „megtisztításához” szükséges erőfeszítés hatalmas emberi és technikai erőforrást igényel. A tartalom blokkolásához szükséges bürokrácia pedig könnyen disztópiává válhat: bizottságok fogják megállapítani, mi az igazság? Vagy épp automatikus rendszerek?

Kinek a valósága lesz a mérce?

A közbeszédet nem lehet önkény gyakorlása nélkül megtisztítani a „veszélyes elemektől”. Romániában a Covid-19 miatti szükségállapotban a tartalom blokkolásával a belügyminisztérium egyik bizottsága foglalkozott. Ez a lakosság felügyeletének egyik intézménye, amely semmilyen szakértelemmel nem rendelkezik a sajtószabadság, a szabad önkifejezés és az információhoz való hozzáférés terén.

Ami a felhasználók viselkedésébe történő beavatkozást illeti, a médiaoktatás tűnik hosszú távú megoldásnak azokra a problémákra, amelyeket az internet infrastruktúrája és működési módja generál. Ezt bármilyen korban el lehet kezdeni, de az iskolában a leghatékonyabb, mert ebben az időszakban formálódnak a jövő olvasói. További előnye, hogy nem sért emberi jogokat, nem veszélyezteti a demokrácia állapotát, ahogy a cenzúra teszi (eufemisztikusabban: a tartalom blokkolása).

A médiaoktatás nem csodaszer, és nem oldja meg az online tartalomgyártás logikájából adódó problémákat, ahol mi, fogyasztók adatokat termelünk, ezek az adatok pedig jövedelmet generálnak. A médiaoktatás elismeri az információfogyasztók információtermelő szerepét is, amely szerep olyan új felelősségekkel jár, amelyeket fel kell ismernünk abban az életkorban, amelyben ez az átalakulás végbemegy. Ez az életkor pedig egyre hamarabb köszönt be.

Fordította: Szabó Tünde

Forrás: atlatszo.ro

Categories
Magyar típusú találkozás

Orbán, a szélsőjobbos

Kérem nézzék el nekem, tendenciózus leszek. Orbán Viktor ellentmondásos politikus, akire gyakran ragasztják a magyar ellenzékiek, de a szomszédos országok politikusai is a szélsőséges jelzőt. Előrebocsájtom: nincs igazuk.

Az elmúlt szűk hónapban Horvátország, Szlovákia és Románia politikusai közül sokan fogalmazták meg a kritikát Orbánnal szemben. Politikusok, de nem csak: utoljára például a Románia versus Oroszország kötet szerzőjénél, Remus Ioan Ştefureacnál csapta ki a biztosítékot. A politológus szerint Orbán, a Trianoni Békeszerződés 100. évfordulóján tartott beszéde alapján, „ugyanis nem csak eurószkeptikus, hanem megvetést tanúsít az emberiség iránt”.

De vajon így van-e? Előrebocsájtom: nincs.

Kihez szól Orbán Viktor 100 évvel a trianoni döntés után Sátoraljaújhelyen, Magyarország majdnem legészakibb csücskén? Romániához? Szlovákiához? Csehországhoz? Horvátországhoz? Aligha.

Orbán Viktorról sok minden mondható el, azonban elsősorban a politikai pragmatizmus jellemzi. Nem vág bele olyan csatákba, amelyeket nem tud megnyerni, nemzetközi porondon semmiképp. Inkább spekulál, Magyarország geopolitikai helyzetét stabilizálandó üzleteket köt. Igazság szerint a környező országokra szövetségesként gondol, még akkor is, ha ez a retorikájából néha épp ellenkezőleg jön le.

A régióban lényegében egyedül Orbán gondolkozik nagyobb léptékben – Románia, Bulgária, Horvátország, de Szlovákia is túl labilis politikailag ahhoz, hogy így tudjon eljárni. Orbán ugyanis a kis és sok tekintetben hasonló országokra természetes szövetségesként tekint abban az elképzelésben, hogy nagyobb hatást tudjanak az EU fejlődésére gyakorolni. Nem utolsó szempont itt az Európai Alapok létrehozása sem, hiszen Magyarország a régióban szinte egyedülálló módon aknázta ki a fejlesztési alapokat.

Miért tűnik mégis ellenségesnek a környező országok számára Orbán retorikája? Mert magyarcentrikus, ebben a paradigmában nem egyeztethető más nemzetek irányába tanúsított toleranciával. A trianoni események mai percig fájó pontját képezik a teljes magyarság kollektív tudatának, amelyben a magyarokkal szembeni igazságtalan eljárás axióma. Orbán egyértelműen jobboldali: nemzetcentrikus, a Fidesz retorikájában minden, ami nemzeti, az jó, minden, ami nem nemzeti, az gyanús.

Ştefureac esetében alighanem a szóban forgó beszéd csak ürügy volt az Orbán Viktor kikezdésére. Ennél sokkal durvább nyilatkozatok hangozgattak már el. Ştefureacot egyértelműen az Oroszország felé nyitó Orbán irritálhatja, hiszen az ő percepciójában Románia területi integritásának a legnagyobb veszélyforrása épp Vlagyimir Putyin lehet.

Remus Ioan Ştefureac, Románia versus Oroszország

Orbán oroszbarátságának a valós kiterjedéséről keveset lehet tudni, jelen pillanatig nem mutatkozott meg, hogy mit jelent ez a kapcsolat nettósítva. Elképzelhető, hogy Orbán nem tenne keresztbe egy Romániát megszálló Oroszországnak? Igen. Hogy Erdély magyar részét szívesen látná Magyarországhoz csatolva? Igen. Hogy vannak-e valóban ilyen aspirációi Orbánnak? Nincsenek. Ez a revizionista álmodozás, ami sok magyar nemzetiségű véleményformáló fejében létezik azonban érzékelhető a retorikából. Magyar szemszögből pedig indokolt a kisebbségi jogokkal történő visszaélések miatt. A huncutság azonban az, hogy ezt egy újságíró leírhatja, egy politikus azonban nem mondhatja ki hangosan. A keleti blokk országai furcsa viszonyban vannak egymással: szerelem-gyűlölet viszony ez, amit, mint minden érzelmi vihart, heves nyilatkozatok öveznek.

A trianoni beszédre visszatérve: a teljes szöveg hideget és meleget is tartalmaz Magyarország szomszédjaira, de a döntést elfogadó országokra is. Nyilván az alkalom miatt több benne a támadás, de ez az alkalom miatt kevéssé meglepő.

Igaz, valahogy sikerült kiragadni a szövegkörnyezetből azt a mondatot is, amelyben a miniszterelnök valami olyasmit mond, hogy fogjuk látni azoknak a temetését is, akik bennünket akartak eltemetni. Román szemszögből nyilván csakis úgy lehet ezt értelmezni, hogy Románia és Szlovákia vesztére gondol Orbán. A gondolatsorban azonban szerepelt Csehszlovákia, Jugoszlávia – országok, amelyek széthullottak. Nehéz lenne megítélni, hogy mire gondolt konkrétan Magyarország miniszterelnöke.

Ezek után adott a kérdés: szélsőjobbos-e Orbán Viktor? A korábban leírtak fényében is látszik: nem. Ő velejéig pragmatikus, a kevésbé hízelgő Machiavelli-i értelemben véve: könnyedén lemond a jó érzésről is egy elérendő cél érdekében. Trianon kontextusában ez a megrögzült és egészségtelenül feldolgozásra váró nemzeti gyász-frusztráció kiszolgálása volt. Tét nélküli mérkőzés volt ez és ezt úgy Orbán, mint a kritikusai is tudják.

P.S. Az egyik szerkesztőségi (román) kolléga feltett egy érdekes kérdést, miután elolvasta ezeket a sorokat. Hogyan fogja ez a típusúkommunikáció befolyásolni a Magyarország határain kívül felnövő magyar gyerekeket? Az olvasó engedelmével az ő és az önök fantáziájára bízom.

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

Tamás Gáspár Miklós: Miért ne írjunk Trianonról

Több megtisztelő fölkérést kaptam, hogy különféle összeállításokba – köztük kettő különösen tekintélyt parancsoló – adjak írást Trianon századik évfordulójáról. Valamennyi szerkesztőtől megkérdeztem persze, hogy kicsoda és micsoda szerepel még a gyűjteményben, és mindegyikük azt válaszolta, hogy csak magyar szerzők.

Én ezt értelmetlennek tartom. A trianoni döntés a magyar nemzeten kívül még legalább nyolcat érint közvetlenül.

Róluk, egykori és mai törekvéseikről egy-két tucatnyi szakemberen kívül alig sejt valamit a magyar értelmiség, hogy az ún. szélesebb közvéleményt ne is említsük.

Jancsó Benedek könyve, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota (I–II) 1896/1899-ben jelent meg, I. Tóth Zoltán akadémikus első könyve az erdélyi román nacionalizmus első századáról (1697–1792) 1946-ban, a mű folytatása (1790–1848) posztumusz 1959-ben. Ezek máig a legjobb magyar nyelvű összefoglalások.

A kutya se olvassa őket.

A magyar értelmiség komoly formában meg se szokta kérdezni, vajon miért akartak elszakadni a románok előbb Erdélytől, majd az Erdéllyel egyesült Magyarországtól (1848/49, 1867–1918). Miért akartak tömegesen csatlakozni a román parasztok az osztrák császári hadsereghez, a katonai körzetekhez (határőrvidék), az udvari bányakapitányságokhoz – azaz bizonyos értelemben Ausztriához – menekülve az erdélyi magyar nemesség fönnhatósága alól, s amikor ebben akadályozták őket, miért tört ki a véres erdélyi román parasztforradalom?

A néhai David Prodan akadémikus könyve a Horia-lázadásról (2 kötet, 1979), előbbi művei a Supplex Libellus Valachorumról (1948) és az erdélyi jobbágyság történetéről (1967; folytatása: 1989) persze olvasatlanok, hiszen románul vannak, de nagyon komolyan veendő és komplex válaszokat adnak a fönti kérdésekre. Magyarázatot nyújtanak arra is, II. Józseftől kezdve hogyan és miért rokonszenveztek a Habsburgok a nehéz körülmények között élő erdélyi román parasztsággal, miért bíztak az erdélyi románság vezetői Bécsben, mind 1848/49-ben, mind a kiegyezés után, s hogyan súlyosbította ez az összefüggés az osztrák-magyar konfliktust.

Melyek voltak a Román Nemzeti Párt célkitűzései? Ki volt Iuliu Maniu (badacsonyi Maniu Gyula), ki volt Gheorghe Pop de Băsești (ilyefalvi Pap György), ki volt Ion Raţiu? Alexandru Vaida-Voevod? Hogyan és mennyiben határozták meg a történelmi Magyarország sorsát? És ki volt Svetozar Miletić?

Mi volt a Memorandum-pör?

Mindezeket tudniuk kellene a magyar olvasóknak, meg azt is érteniük kellene, hogy miért éppen Aurel C. Popovici, vezető bánsági román értelmiségi, Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös bizalmasa volt az, aki megírta a hatalmasat robbanó, Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich (1906) c. könyvet, a centralizált, egységes Nagy-Ausztria manifesztumát, ő, aki szintén a Román Nemzeti Párt egyik vezetője volt? Megérteni azt, hogy miért volt a legnagyobb erdélyi román írók – Ioan Slavici, Liviu Rebreanu, Octavian Goga – magyarellenességének formája az antiszemitizmus? Miért volt az egymásra vonatkoztatott román és magyar nemzetkarakterológiák fő motívuma a pásztori kultúra, a nomádság pro és kontra? (Vö. Lucian Blaga: Spaţiul mioritic, 1936, de lásd Prohászka Lajos, Karácsony Sándor, Lükő Gábor igen hasonló metaforikus műveit ugyanebben a korszakban.)

De mindehhöz azért nem kell románul tudni. Nicolae Iorga, a legnagyobb – konzervatív és nacionalista és világhírű – román történész (meg még sok minden, egy ideig miniszterelnök: megölték a vasgárdisták) sok tucatnyi könyve olvasható minden világnyelven, ő mindenesetre a román nemzeti aspirációk tipikus kifejezője. A maga korában (1871-1940) óriási hatású európai írástudó volt, semmi erőfeszítés nem kell a megismeréséhez. Eszmetörténetileg legfontosabb munkája a bizánci birodalom története, amelyet franciául írt, s amelyet ma is olvasnak. (És persze a románok története, végtelen hosszúságú dokumentumgyűjteménnyel. Több nyelven.)

Hogyan lehetséges Iorga vagy Masaryk műveiben való elmélyedés nélkül – hozzájuk mérhető európai befolyású és tekintélyű nemzeti gondolkodónk sose volt, Szekfűt vagy Németh Lászlót csak mi ismerjük – az első világháborúnak, a Monarchia fölbomlásának, az új nemzetek diadalának a fölfogása?

Masaryk műveiből tizenhárom kötetet adatott ki az 1938 előtti csehszlovák állam magyarul (1989 után is megjelent magyarul két könyve), a Világforradalom – így nevezte a fiatal nemzetek győzelmét a régi, nemzetek fölötti birodalmak fölött – minden létező nyelvre (magyarra is kétszer) le van fordítva, az orosz eszmetörténetről szóló munkája klasszikus, a maga korában (1850-1937) csak Woodrow Wilsonhoz, Leninhez, Gandhihoz mérhető nagy ember. Nem mondhatjuk, hogy a szláv nemzetek aspirációi, a helyükről és küldetésükről vallott nézetek titokban maradtak volna. Masarykot akkoriban az egész világ szellemóriásnak tekintette, gondolatai az egész európai közéletet befolyásolták.

Nem nagyon vettem észre, hogy valaki itt komolyan vette volna az utóbbi évtizedekben. Pedig ő – meg Iorga – volt „a nagy ellenfél”, de csak árnyék. Le se kellene írni Havlíček vagy Šafařík nevét, róluk nem hallott majdnem senki.

Ki volt Nikola Pašić, a balkáni politika legnagyobb alakja? Ki volt Stjepan Radić, aki pályáját avval kezdte, hogy elégette a magyar zászlót a zágrábi Jelačić (ezt még mindig „Jellasics”-nak írjuk) téren, s úgy végezte, hogy egy szerb monarchista merénylő agyonlőtte? Miért? Mi közük Ljudevit Gaj illirizmusához? S mi köze az illirizmusnak Napóleonhoz és Herderhez? Előzménye-e a jugoszlavizmusnak? Értjük-e a szerbhorvát nyelvújítást és nyelvművelést? Hasonlít-e a miénkhez? Miért volt Újvidék „a szerb Athén”?

Miért nem volt osztrák irredenta? (Írtam róla az ausztromarxizmusról szóló négy rövid tanulmányomban a Mércén.) Hogyan bukkan föl a legosztrákabb író – Peter Handke – lelkében az elnyomott nyugati szláv (szlovén) őselem, s hogyan vezet ez a jugoszlavizmus kései pastiche-ához? (Amelyet oly végtelenül rosszul értettek, akik a Nobel-díj triviális alkalmából korholták az elvadult Handkét.)

Miért érezhette úgy a francia radikalizmus és szabadkőművesség, hogy a versailles-i („Párizs környéki”) békékben 1848 művét teljesíti be, mindenekelőtt a független Lengyelország helyreállításával? A lengyel szabadság romantikus eszméje – amely a XIX. század egyik nagy, hősi ábrándja volt (Kościuszko), a megtestesült költészet (Mickiewicz, Słowacki, Krasiński, Norwid) – a versailles-i igazságtalan békerendszer (amelyet a magyar és német uralkodó osztályok mellett eleinte csak a Kommunista Internacionálé támadott élesen, vajon miért?) egyik nagy pozitív ihletője volt. „Évszázados szabadságküzdelmek betetőzése”… Hogyan lehetséges ez? Miért volt az Anschluß az ausztriai szociáldemokrácia 1848-as gondolata, s miért nem búsult Ausztria a szláv területek elvesztése és a Magyarországtól való kényszerű elszakadás miatt?

Amit mi Trianonnak nevezünk (s amit Németország már nem nevez Versailles-nak) egyedül Európában, az éppen a nemzeti újjászületés mámorában született, a nemzeti önrendelkezés és nemzeti függetlenség gondolata jegyében. Ma a magyar hivatalos etnicizmus a függetlenségi gondolathoz szeretne kapcsolódni, de hát Trianon a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom fölbomlásának következménye, azé a birodalomé, amellyel szemben a régi magyar nacionalizmus épp úgy érzett, mint mai etnicista utódai az Európai Unióval szemben. Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?

Fönnállhatott volna az „integer”, a „történelmi” Magyarország Ausztria – a birodalmi hadsereg és a közös vámterület – nélkül? Megmaradhatott volna a birodalmi jellegű „történelmi” Magyarország etnikai alapon? Független államként, amelyben a többség nem magyar? Hiszen ez a magyar „trianoni” gondolat. Területi integritás Ausztria nélkül. Bizony Károlyi és Jászi se gondolt mást.

Így volt ez csakugyan? Miért nem értette ezt soha senki külföldön? Megpróbáltuk mi valaha megérteni a külföld értetlenségét? Megpróbáltuk megérteni a lengyel, csehszlovák, jugoszláv, nagyromán, nagynémet – egyszerre föderális és nemzeti – eszmét? Hogy miért nevezték azt (őszintén és lelkesen), ami nekünk „Trianon”, világforradalomnak, fölszabadulásnak, megváltásnak?

Hogyan lehetséges, hogy miközben a részben a régi Magyarországon élő szlávok és románok a XVIII. század óta próbálták elmagyarázni nekünk nemzeti sérelmeiket és álmaikat, a magyar értelmezők továbbra is nagyhatalmi játszmákról beszélnek, amelyek voltak ugyan, de nem lehettek volna, ha nem áll mögöttük több mint ötvenmillió kelet-európai.

Miért nem olvasunk?

Miért képzeljük, hogy regényekből meríthetünk történelmi ismereteket? Egyébként egyetlen olyan regény van (Krleža Zászlókja), amelyben látjuk a magyar uralkodó osztályt kívülről. (Krleža válogatott művei hat kötetben jelentek meg magyarul az újvidéki Forum és a budapesti Európa közös kiadásában 1965-ben, nem tartották őket titokban. De olvasatlanok.) Mit csinált 1883-tól húsz éven keresztül gróf Khuen-Héderváry Károly (későbbi m. kir. miniszterelnök) horvát bánként Zágrábban? Hogyan emlékeznek rá?

Nem figyelhettük meg, hogy a magyar nemzeti problematikáról szóló gigantikus irodalomban – amely a bennünket most érdeklő tekintetben szinte soha nem Trianon okairól és mibenlétéről, csak Trianon következményeiről szól, ha ez ugyan a múlt nélkül lehetséges – igazi nyoma lenne a Monarchia bonyodalmas örökségének. Az Ausztriára vonatkozó magyar irodalomtörténeti korpusz Ausztriát mint idegen országot kezeli (Kafka, Rilke, Canetti: külföldi írók), amely annyira áll közel hozzánk, mint Belgium. Nemrég láttam blogbejegyzést, amely Karl Kraust idézi az angol nyelvű eredetiből.

Az 1970/80-as években történtek kísérletek arra, hogy Freudot vagy Wittgensteint ne angolnak nézzük, hanem próbáljunk valamit megérteni belőlük, ami eszmetörténetileg ránk is releváns lehet, de ez elillant. (Ironikus módon a segítség ehhöz éppen Angliából érkezett, kezdve Allan Janik és Stephen Toulmin híres könyvével: Wittgenstein’s Vienna, 1973 és végezve Ernest Gellner nagyszerű kettős portréjával: Language and Solitude: Wittgenstein, Malinowski and the Habsburg Dilemma, posztumusz, 1998, az egyik legjobb könyv ez a modern antimodernizmus geneziséről.)

Majdnem ötszáz év együttélésünk után az osztrák-németekkel ma már senki nem tud németül, és fiatal barátaim Uolter Bendzseminről beszélnek.

Megkérdeztem többektől, hogy a kiegyezést osztrák oldalon ki kötötte. Ki volt Deák és Andrássy idején az osztrák miniszterelnök? Vagy csak magyarok vettek részt a tárgyalásokon? Semmi válasz. (Amúgy Ferdinand von Beust volt az a bizonyos ausztriai miniszterelnök. Wenzel Lustkandl bizonyára ismertebb, hiszen ő a tárgya, ha nem is a hőse a magyar értekező próza klasszikusának – Adalék a magyar közjoghoz, 1865 – amelyet bizonyára nagyon sokan olvastak, hiszen ismerete nélkülözhetetlen történetileg is, nemcsak irodalmi remek.)

De hát hogyan várhatjuk a magyar értelmiségtől a kelet-közép-európai kontextus ismeretét, amikor Eötvös egykor mindent eldöntő publicisztikai írásainak gyűjteménye (Reform és hazafiság, I–III) utoljára 1978-ban jelent meg, a jelek szerint senki nem olvasta, Széchenyi, Kossuth, Kemény – hogy a kisebbeket (akik szintúgy gigászok) ne is említsük – tisztességes kiadását én már nem érem meg, hogyan várhatnám el Redlich és von Srbik ismeretét a magyar értelmiségtől, amikor a mi nagy történeti és eszmei forrásaink lappanganak.

Ki gondolkozott el rajta, hogy mi volt Széchenyi, Kemény, Eötvös véleménye a nemzeti függetlenségről 1849 után (radikálisan és véglegesen elvetették; Széchenyi a saját egész pályáját elátkozta, mondván, se Kossuth, se Petőfi nem lett volna nélküle, pedig micsoda emelkedett helyzetünk lehetne mint a Monarchia vezető, arisztokratikus nemzetének), arról nem szólva, hogy tudja-e valaki, hogy Erdélyben az erdélyieknek a szabadságharc nem volt egyéb, mint magyar–román háború?

S hogy ebből milyen következtetéseket vont le – eltérőket – Kossuth és a kiegyezés nemzedéke? De abban egyetértettek, hogy a történelmi Magyarországot csak valamilyen szövetségi struktúra tarthatja meg, vagy a liberalizált Monarchia, vagy a dunai konföderáció: a „kismagyar” (nemzetiségektől megszabadult, független, etnikai) állam opciója föl se merült komolyan a XX. századig soha.

Igazuk volt? Hiszen minden nemzetek fölötti struktúra összeomlott: az első világháború után a birodalmak, a második világháború elején, majd 1989 után a föderációk. Mind a Monarchia, mind a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia megszűnt; a régi baloldal utópiája, a dunai szövetség létre se jött – még a német (újra?) egyesülés is kudarc. Miben voltak vakok ezek az éleslátó és messzelátó lángelmék?

Miért nem voltak irredenták a népi írók? (Beleértve Bibó Istvánt. És miért volt irredenta annyi liberális? Lásd: Hatvany: Das verwundete Land, 1921. Meg Márai.)

Miért utálta annyira az erdélyi magyar eliteket Németh László?

Miért lett depressziós Deák Ferenc és Arany János?

Miért gondolta mindenki a radikálisan jobboldali Ferenc Ferdinánd főhercegtől az akkor még forradalmi szociáldemokráciáig és a katolikus egyházig (és a szinte teljes nyugati közvéleményig és a nemzetiségek vezetőiig), hogy a magyar arisztokrácia hatalmát meg kell törni, akár fegyveres erővel?

Miért nem értesültek erről a nagy hatalmú és dúsgazdag mágnások?

Mindezek a kérdések – abban az esetben, ha a magyar értelmiséget foglalkoztatná a nemzeti történelem, akár kritikailag, akár apologetikusan – a magyar kultúrán belüli eszmecserék beszédtárgyai lennének. Így azonban marad a francia intrika és a zsidó árulás vagy a „hagyjanak-békén-ezekkel-az-elavult-sovén-szamárságokkal” szerény kínálata. S az igazán ígéretes kérdés – miért volt (sikeres vagy kudarcos) nemzeti projektjük a lengyeleknek, délszlávoknak, csehszlovákoknak, nagyrománoknak, össznémet demokratikus köztársaságot tervező, egyesüléspárti osztrákoknak, és miért nem lehetett a magyaroknak a huszadik század elején, és milyen összefüggésben áll ez a trianoni tragédiával? – aligha megválaszolható a történeti perspektívák, illetve a többi náció törekvéseinek megértése nélkül.

Ezek iránt az égvilágon semmi érdeklődés nem tapasztalható (ismét csak kivéve maroknyi szakembert), Szekfű, Jászi, Németh László próbált legutóbb az első világháború utáni sorsforduló jelentéséről gondolni valamit.

A két világháború között – amikor az irredenta, a határrevízió, a revans volt a hivatalos világnézet alapja – a történelmi Magyarország visszaállításának stratégiai problémájaként vették szemügyre a Duna-medence etnikai, gazdaságföldrajzi, politikai, antropológiai, kulturális viszonylatait; politikailag pedig az utódállamok bomlasztásán, befolyásuk és összefogásuk gyöngítésén dolgoztak (pl. a horvát – szerbellenes, usztasa – szeparatizmus támogatásával), de a hatalmas összegyűjtött anyag csak azt dokumentálta, hogy a régi magyarországi nemzetiségek el akartak szakadni a magyar államtól (akárcsak a lengyelek a német, az orosz, az osztrák birodalomtól), s mutatta a magyar vezető körök bizonytalanságát – még Trianon után is! – abban a tekintetben, hogy az összekeveredett, vegyes lakosságú Duna-medencei területek sorsával legalább intellektuálisan, szellemileg mi az ördögöt kezdjenek. (A gróf Teleki Pál vezérletével folyt munkálatok inkonkludensek.) Az erdélyi magyarság – abban az időben értelemszerűen: protestáns magyarság – nagy képviselői végletes, merev álláspontot foglaltak el: Makkai Sándor szerint a kisebbségi lét átok, László Dezső szerint áldás. Kísérlet a masaryki értelemben vett (nemzeti) „világforradalom” megértésére, a szomszéd népek históriai megismerésére akkor is alig történt, azóta pedig még kevésbé, hiszen az ismert (egyébiránt: indokolt) sérelmi diskurzusok nem tartozhatnak ide. Az 1989 utáni eszmélkedésnek olyan új elemei vannak, mint a – nagyon finoman szólva – zsákutcának bizonyult bécsi döntések félig-meddig rehabilitációja (ami még akkor is problematikus, ha a bécsi döntések szerepét Magyarország második világháborús végzetében itt most figyelmen kívül hagyjuk és csak a szűken vett etnikai szempontot vesszük tekintetbe), ami nem  vezet sehova. (Hála Istennek még a szakadékba se.)

A mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére – meg se említem a fölületes bűnbakkeresések népszerű társasjátékát –, a szükséges értelmező munkát nemzedékek nem végezték el (bár az adatgyűjtő és adatrendszerező történettudományi, szakmai munka csörgedezett a közismeretlenség fátyla mögött), az egykori Monarchia területéről szerzett szellemi élmények, történeti intuíciók értéke szinte észlelhetetlen. A tárgyra vonatkozó esszéirodalom úgyszólván kivétel nélkül visszavetíti az utódállamok kései etnikai valóságát a múltra, mintha nem lett volna német nyelvű közvetítés a Monarchia kultúrái között, mintha nem lettek volna városaink kétnyelvűek vagy többnyelvűek, mintha nem lett volna közös nyelvünk a goethei, herderi, humboldti humanizmus, mintha nem írt volna németül is Széchenyi, Eötvös, Masaryk, Lukács, mintha nem beszélt volna Krleža és Rebreanu magyarul úgy, mint az anyanyelvén, mintha magyar és szlovén és cseh polgári családok nem németül leveleztek volna és írták volna szép füzetekbe a naplóikat. Mintha nem is a Monarchia dőlt volna össze.

A nagyon is fájdalmas és tragikus komplexitás – hiszen a második világháború idején bekövetkezett összeurópai tragédia egyik oka a megold(hat)atlan Habsburg-birodalmi dilemmák pokoli utóélete volt, amely ma „európai” álarcban folytatódik – ismeretlen marad, bár tudattalanul hat, ám a fölszínen megy a fölületes szófia beszéd, a románok így, a magyarok úgy és így tovább a dögunalmas végtelenségig.

Így nem lehet, nem szabad a trianoni bajokról írni. A dolog mára végtelenül nevetségessé vált, amikor mind a hivatalos Magyarország, mind a hivatalos Románia a Trianon-napot, június 4-ét állami ünnepként jelöli meg: gyászünnep itt, örömünnep ott, „pukkadjatok meg” színvonalon. Kamaszos grundsovinizmus. Nem is túl hatásos uszítás. Kis híján kegyeletsértő értetlenség és tudatlanság. Az újságokban százesztendős, ezerszer megcáfolt pletykák. Megáporodott, besavanyodott átkok.

Mintha már csak történelem nélküli népek lennének Európában. Vakság, önös huzakodások, oktalan dühök. Magyarországon meg a külfölddel szembeni körkörös gyűlölet, a jobboldalon: a „dzsenderliberális” Nyugat megőrült; a magyar „balliberális” oldalon: a Kelet elmaradottság-maradiság, tekintélyelvűség, gáz. Ilyen klisékkel fölfegyverkezve látnak neki annak, hogy fölfogják annak a jelentését, hogy egészen más volt a haza, a kultúra, az állam, az anyanyelvi státusz, a legitimitási-lojalitási szerkezet (nem kizárólag nemzeti, hanem jórészt szupranacionálisan monarchikus, egyházi és katonai), amelyet szétvert az addig el nem ismert, állam nélküli nemzetek (mindenekelőtt a virtuális cseh és lengyel nemzetállamiság) elismerése miatt eleve forradalmi első világháború által kiváltott hármas (nemzeti, demokratikus és kommunista) világforradalom: érthetetlen és ismeretlen tényezők, meg nem értett és nem kedvelt egykori szereplők.

Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik. Ha a megismerés és a szeretet munkája olyasmi iránt, ami más, egészen más, mint a mi mai életünk s a belőle származó előítéleteink és vélt háttértudásunk, meg nem kezdődik, akkor jobb, ha nem mondunk semmit Trianonról, csak bevalljuk, hogy nem vagyunk rá se méltók, se alkalmasak, hogy csevegjünk róla. Annak a paradoxiának a fölfogása nem túl könnyű így, hogy a Monarchiához s benne fönnmaradt történelmi Magyarországhoz az az 1918-ban örökre uralmát vesztett magyar köznemesség ragaszkodott – amely a dualizmust soha nem ismerte el, s amely tömeghisztériákat és politikai válságokat robbantott ki, valahányszor valamelyik katonazenekar magyar területen el merte húzni a Gott erhaltét (ha nem tudnák, ez volt a császári himnusz, zenéjét szerezte: Haydn), vagy valaki ki merte tűzni valahol a császári (fekete-sárga) színeket –, s az se éppen szimpla ügy, hogy ugyanennek a nemességnek az utódai (a „keresztyén-úri középosztály”, a katolikus hivatalnokság és a tisztikar) voltak az irredenták, siratva az államalakulatot, amelyet az őrzött volt meg, amit valaha gyűlöltek: az összmonarchia s a fölforgató elemeket (a nemzetiségeket, a földosztásra vágyó parasztságot és a szocialista munkásosztályt – no meg a függetlenségi magyar sovinisztákat, azaz őket magukat) végső soron kordában tartó katonai hatalma.

Az egykori önmegtévesztésre rárakódik a mai.

Az egykori kegyes hazugságok – amelyekre még rosszul is emlékeznek – sziklaszilárd ténybeliséggé tömörülnek, s a hajdani gondolatokra kimondatott a damnatio memoriæ. Amit elhallgattak egykoron, továbbra is néma marad. Nemzeti emlékezetről trilláznak az amnéziások.

Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk.

Forrás: es.hu

Categories
Magyar típusú találkozás

A murokfőzelék és Trianon esete

Szijjártó Péter utóbbi romániai útja alkalmával tett egy fölöttébb bölcs nyilatkozatot: Trianon mást jelent a magyaroknak és mást jelent a románoknak. Nem vitatkozunk azzal, kinek igaza van.

Trianon törvénye végeredményben Romániának és Magyarországnak is van, csak az egyik ilyen, a másik amolyan, még ha ez tautológia számba is megy. Romániában idéntől ünnepnap június 4-e, Magyarország már pár éve ünnepli az összetartozás napja égisze alatt. Olyan megosztó ez, mint a murokfőzelék: van aki imádja, van aki rühelli, mindenképp megosztó.

Lényegében itt abba is lehetne hagyni az eszmefuttatást, hiszen a ráció mindenkinek azt diktálja, hogy több mint 100 éves történelmi fordulatot napi szinten ragozni fölösleges. Érvényes lenne ez románokra, magyarokra egyaránt. A múlt azonban sajátságosan hat a jelenre és valahogy mindkét fél a maga igazát hajtogatja.

Hogy a tények makacs dolgok, az senkit sem zavar. Gondoljunk csak arra, hogy magyar olvasatban mai napig hívják Trianoni Békediktátumnak a Trianoni Békeszerződést – ami lényegében helytálló, azonban jól tükrözi azt a nézetet, hogy ezzel az alkalommal 1920-ban valami olyasmit követtek el, ami mélyen igazságtalan. Ez utóbbi kijelentéssel is nehéz vitatkozni, azonban árnyalni kell azt.

Az első kellemetlen igazság, hogy 1920-ra a románság számaránya Erdélyben jó ideje többséget jelentett, pontos számok persze magyar és román oldalon eltérnek (bár jó eséllyel az osztrákok adatai lehetnek a helyesek). 1918 december 1-én ennek következményeként mondták ki Gyulafehérváron az egyesülést Erdély és Románia közt, ami jogilag teljességében következmények nélküli volt, azonban jól jelezte az uralkodó állapotokat. Magyarországot ebben a periódusban jól követhetően az arisztokrácia vezeti, akik javarészt egyszerűen képtelenségnek tartották a románság követeléseit – vesztükre. Abban magyarok és románok is egyetértenek, hogy ekkoriban a mainál valamelyest bővebben értelmezhető Székelyföld, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár környéke volt egyértelműen magyar többségű. Fontos ez, hiszen magyar olvasatban mindig az 1,7 millió körüli erdélyi magyart emelik ki, akik úgymond Romániában rekedtek Trianont követően, azonban a románok számáról kevés magyar forrás értekezik. A hivatalos szám 1921-ben 1 662 000 magyart jelez, ami 32%-a Erdély lakosságának. Nem a legmegbízhatóbbak ezek a számok, de elég közel állnak a valósághoz.

A magyarságnak Trianon trauma, hiszen nem csak Erdély, hanem Felvidék, Kárpátalja, illetve Vajdaság elvesztésével további 1,3-16 millió magyart veszített Magyarország, a területi veszteségeket nem számítva.

Román perspektívából nézve mindez azonban teljesen másképp mutat. Különböző számítások léteznek itt is, magyar és román források eltérően, de 65% románságról beszélnek Erdélyben. A magyar szemszögből lehet ez veszteség, de a románok mai percig egyfajta hazatérésnek, kiegészülésnek élik meg ezt a periódust. A számadatok fényében nyilvánvalóan érthető, hogy miért.

Bezzeg a románok, milyen mocskok voltak – mondják sokan. Valóban az erdélyi magyarságot olyan retorziók érik, amelyek jelentős része ma is közéleti téma. Egyetlen hivatalos nyelv (amit a magyarok nem beszélnek 1920-ban) a román. Az iskolarendszer átszerveződik lényegében, csak az egyházi iskolák maradnak magyarok, nyelvhasználati jogok korlátozódnak pl. helységnevek terén, intézményi- gazdasági diszkrimináció veszi kezdetét (pl. a Román Nemzeti Bank eltérő feltételekkel támogatja a román és a magyar tulajdonú bankokat), ingatlanokat államosítanak, koboznak el addigi tulajdonosaiktól. Valóban, mocsok eljárás. A bibi csak ott van, hogy ezt a II. Bécsi Döntést követően a magyarok is elművelik javarészt a románsággal (az ingatlanos rész kivétel, ott nagyjából csak visszaszolgáltatás zajlik). Egy német mondás szerint aki üvegházban kuksol, ne dobáljon köveket. Igaz lenne ez mindkét nemzetre, azonban a saját oldalon elkövetett hibák listázására egyelőre mindkét náció képtelen, pedig minden szakértő szerint ez a feszültségek feloldásának első lépcsője, ami hasznos lenne mindkét oldalnak. A következő lépés már a Szijjártó féle megközelítés lenne. Akár az is működő elképzelés lehet, hogy mindkét szekértábor békén hagyja ez alkalommal a másikat és saját magában duzzog, ünnepel, gyászol, szaval, idéz, kiemel, nyilatkozik.

Maradjunk abban, hogy Trianon murokfőzelék: van aki gyűlöli, van, aki imádja. 100 év után igazán el lehetne a kérdést engedni, hisz mindenki láthatja, hogy ez az állapot állandósult. Láthatja, csak nehéz ebből választói tőkét szerezni, nem úgy, mint a szájkarateből, márpedig aki a régi sérelmeket nem oldani akarja, hanem folyamatosan elfogultan tematizálja, arról nehéz bármi egyebet feltételezni…

Nagy Kálmán

Categories
Magyar típusú találkozás

Szarka László történész: Soknyelvű ország – egynyelvű álom és emlék(mű)

Volt rá száz évünk, hogy végiggondoljuk és megéljük, mi miért történt, hogyan jutott el Drasche Lázár Alfréd és Benárd Ágoston a trianoni kastély aláírási ceremóniájára. Ezzel együtt sok más, hozzánk közebb álló kérdésre kell még választ találnunk ahhoz, hogy ne csak a térképen, államközi szerződésekben, gázvezetékekben, hanem saját történetünkben és a nemzeti emlékezetben is végre helyére kerüljön Trianon.

Ehhez nekünk, a „határon túl” születetteknek a magyar–magyar párbeszéd folyamatos megújítása mellett, biztosan érdemes lenne a 21 milliós történeti országból kivált 10,8 millió nem magyar – 2,9 millió román, 1,8-1,8 millió horvát és szlovák, más félmillió német, 1,1, millió szerb és félmillió rutén – utódaival is értelmes, közös válaszokat keresni múltbeli vitáinkra.

Harmincmillió magyar

Tény, hogy a felerészben nem magyar lakosságú történeti magyar állam utolsó ötven éve az Osztrák–Magyar Monarchiában a 20 vagy a Rákosi Jenő féle 30 milliós magyar nemzeti álomnak a jegyében telt. A kiegyezés korának magyar állameszméje a francia, angol minta követésére épült. Sokan hittek abban, hogy az egész országot oktatással, közigazgatással, telepítéssel, a nem magyarok tömeges kivándorlásának engedélyezésével nemcsak politikailag, hanem grammatikailag is magyarrá kívánta tenni. Kazinczy, Kölcsey, Kossuth, Jókai, Deák a reformkorban még a magyar szabadság vonzerejétől várta a magyarosodást. 1867 után Grünwald, Apponyi a közép- és népiskolától, Beksics Gusztáv pedig a városok és a gyáripar magyarosító erejétől remélte ennek a magyar álomnak egy-két nemzedéken belüli valóra válását. A mára majdnem egynyelvűvé lett Magyarország – ahol 2011-ben a 13 elismert nemzetiséghez tartozó közel 600 ezer személynek mindössze egynegyede, 148 ezer fő vallotta magát nem magyar anyanyelvűnek – emlékezetpolitikája láthatóan nem tud mit kezdeni a soknyelvű történelmével. Mintha egye többen feledni próbálnák az államalapító szent király Intelmének egynyelvű országról kimondott szentenciáját.


Trianoni lejtő

Impozáns gránitfolyosó – herderi ihletésű értelmezők szerint a „sírba szállt nemzet” emlékét megidéző történeti emlékmű – készült a Nemzet Főterének aszimmetrikus tengelyében, a budapesti Alkotmány utcában. Trianon századik évfordulóját száz méter hosszú, négy méter széles, a föld felszíne alá süllyedő rámpa lejt – a mai országot és hét szomszédját szimbolizálni hivatott – nyolc részre hasított gránittömb és az ott lobogó örökláng irányába. A fedetlen folyosó oldalfalain a történeti ország 1913-as helységnévtárban található 12 537 településének neve, nagyságrendjüket is érzékeltetve, háromféle méretű szürke gránitlapokon. Mind egyetlen, magyar nyelvű, 1913-as változatukban. Az öt évvel később széthulló ország utolsó, sok ellentmondást magába sűrítő helynévtára.

A korabeli magyarországi helységnevek egységesítéséről, „törzskönyvezéséről” rendelkező törvényt az a Bánffy Dezső kezdeményezte, aki a magyar miniszterelnökök sorában egyedüliként vallotta magát büszkén sovinisztának. „Nem elég érzésben és szavakban szolgálni a magyar állam-eszmét – írta Bánffy 1902-ben –, erős akarattal, kitartó törekvéssel akarni kell megalkotni áthatottan a legszélsőbb soviniszta „nemzeti gondolattól”, az egységes magyar nemzeti államot, melynek arra, hogy egységes és nemzeti legyen nyelvben és érzésben. Szüksége van még a külsőségekre is, mely külsőségeket azonban kicsinyelni nem szabad; szüksége van arra, hogy ne csak fiai, de hegyei és völgyei is magyar neveket viseljenek.”

Az 1913-ban megjelent a Magyar Szent Korona Országainak az utolsó hivatalos helységnévtára tele volt radikális változtatásokkal, a községek alapítását, történetét gyakran teljesen figyelmen kívül hagyó torzítással. Pedig komoly testületek, tudós urak és politikusok mérlegeltek hónapokig az egyes megyékből beérkezett javaslatokon. Jellemző, hogy a 63 megye magyar- és horvát-szlavónországi megye településeire vonatkozóan sok száz javítással kezdődött a helynévtár. A Tisza István miniszterelnök által – Árva, Liptó, Hunyad és Fogaras megyék helyneveinek „egységesítése” előtt – leállított „törzskönyvezés” egyszerre egységesítette, egynyelvűsítette a települések nevét.

A gránit falakba vésve a Magyar Királyság (1913-as összeírás szerinti) összes településének neve

A gránit falakba vésve a Magyar Királyság (1913-as összeírás szerinti) összes településének neve

A magyarosítás zsákutcája

Közel ötezer falu, város neve változott meg, helyesírásában, jelzős szerkezetében, vagy nyelvében, lényegében. Engel Pál kétezerötszáz körülire becsülte a semmivel sem indokolható, magyar előzmények és helyben lakó magyarok hiányában magyarosított helynevek számát. Miközben minden művelt nemzet törekszik arra, hogy – a legértékesebb történeti forrásanyagok egyikét– megőrizze és megvédje országa helynévanyagát. A Magyar Történelmi Társulat többször is óvatosan tiltakozott a túlzások ellen. Tagányi Károly, Nyitra megye kutatója, jövőbe látóként próbálta fékezni a magyarosító lendületet. „Hagyják abba a külsőségeket: magyar föliratok követelését, idegen helynevek agyonmagyarosítását; hiszen azokból a magyar helynevekből, amit ma akarnak adni nekik, 100 év múlva megint tót lesz, vagy lefordítják tótra, vagy eltótosítják.” Tisza István, a tragikus sorsú miniszterelnök pedig – látva a közelgő világháború előtti belső nemzetiségi feszültségeket – az országgyűlésben 1913. november 26-i beszédében jelezte, szeretné meg nem történtnek tudni az egész törzskönyvezést.

Magyarországon az 1880-as évektől kezdve kezdték radikálisan átírni, egységesíteni, s közben mesterkélten lefordítani, vagy ahol azt jónak látták, magyarosítani a szláv, román, rutén, szerb, szász, sváb helynévanyagot. Így kapott már a 19. század végén több tucat Pozsony, Nyitra, Zólyom megyei szlovák és német falu magyar nevet. A törzskönyvezés beindulásával pedig négy megye kivételével a nemzetiségi települések nevét mind megvizsgálták. 1906-ban például Trencsén megye szinte kizárólag szlovák lakosságú községeinek többsége minden történeti alap, előzmény nélkül vált magyar nyelvűvé. Alsóvadas, Berekfalu, Dombelve, Dunajó, Fenyvesszoros, Gerebes, Hámos, Határújfalu, Buzás, Csermely, Igazpüspöki, Mézgás, Ölved, s további közel száz, hasonlóan székelyes csengésű, többnyire helyi magyar hivatalnokok által kitalált helynév borzolta a Vág völgye szlovák polgárainak és a turócszentmártoni szlovák elit kedélyét.

Hasonló volt a helyzet a többi szlovák, rutén, román, szász, sváb, szerb többségű megyében, régióban. A kérdéssel foglalkozó magyar névtanosok, Erdélyben, a Bánságban és Délvidéken is százszámra sorolják a százéve történt településnévmagyarosítás bizonyítékait. Visszatérve tájainkra, a Pozsony–Brünn vasútvonalon található, 400 éven át Kutti nevet viselő szlovák községből 1898-ban Jókút, Bohuniczból – a ma atomerőművéről ismert Jaslovské Bohunicéből – Apátszentmihály, Dubnicból Máriatölgyes, Szvidníkből Felsővízköz lett. És maradt máig a magyar Akadémiai Nagylexikonban, a magyar Wikipédiában, a magyar kiadású térképeken.

Terhes örökség

A soknyelvű Magyarország nem magyar nyelvterületeihez kötődő helységnévanyagát az összeomlás előtti tömeges, az érintettek tiltakozását figyelmen kívül hagyó elmagyarosítása nehéz örökség. Ráadásul minden gyakorlati haszon, észszerű magyarázat nélkül rendületlenül él tovább. Az európai rangú magyar helynévtan kiváló művelői dokumentálták, elemezték a helységnév-törzskönyvezés korabeli hasznát, előnyeit és hátrányait. Utóbbiak közt főként azt a kisebbségi magyarok által sokszor megszenvedett nemzetállami nyelvi imperializmust, amellyel oroszok, ukránok, románok, szerbek, szlovákok újra keresztelték a birtokukba jutott magyar falvakat.

Mi pedig elfogadtuk az 1913-as egynyelvű örökséget, ahelyett, hogy visszatértünk volna az ezeréves többnyelvűségre épülő történeti névalakokhoz: Bohunic, Dubnic, Klobusic, Kutti, Szvidnik. A százféleképpen magyarított Lehotákat ma is Lehotának hívhatnánk, a mondvacsinált Mogyoródokat Lieszkónak. A mesterséges nevek százai azonban bekerültek az Akadémiai Nagylexikonba, emiatt tévelyegnek úttalan utakon a magyar GPS-t követő turisták. S most ezt vésték kőbe a trianoni emlékműre.

Különös fintora a centenáriumi Trianon-emlékműnek – átellenben az egész helynévmagyarosítást rosszalló Tisza István szobrával –, hogy azzal a 20. század eleji egynyelvű helynévanyaggal állít emléket a történeti magyar államnak, amely az ország felbomlásához jelentősen hozzájáruló nemzetiségi feszültségek egyik előidézője volt. Csak remélni lehet, hogy miharabb felépül egy tisztességes látogatóközpont, ahol a véletlen sorrendben elhelyezett emlékkövek közt bolyongók és az élő közösségek – két- vagy többnyelvű nevére, valódi történetére – mai valóságára kíváncsi érdeklődők segítséget, reális képet kaphatnak. Digitális térképek, adatbázisok teszik hozzáférhetővé számukra mindazt, ami nem fért rá a kétszer százméteres trianoni falra.

Szarka László

Forrás: ujszo.com

Categories
Magyar típusú találkozás

Heller Ágnes: Trianon. Minden halottat másként siratunk meg, minden veszteséget másként gyászolunk

Apám (zsidó, de nem hagyománykövető, magyarrá vált, de osztrák) családja számára személyes tragédiát jelentett. Nagyanyám előbb Modorban (ma Modra) majd Újvidéken volt polgáriskolai tanárnő. Apám ezekben a városokban nőtt fel, itt voltak a barátai. Trianon hatására nagyanyám korai nyugdíjazását kérte. Budapest mindig idegen város maradt a számára. Zsófi nénit minden kedves volt tanítványa ezután „külföldről” látogatta. Nem nagy csoda, hogy ezután kis gyerekkoromban is „irredenta” lettem, s irredenta verseket is írtam. (Az egyik úgy kezdődött „Vesszen Trianon”!) Mikor azonban Hitler a Felvidék és Erdély egy részét „visszaadta” Magyarországnak, apám figyelmeztetett arra, hogy ez katasztrófa, ennek rossz vége lesz. Végleg akkor mondtam le az irredentizmusról, mikor apám egyik gyerekkori barátja Újvidékről menekülve elmesélte nekünk a magyar katonaság által megszervezett és végrehajtott pogrom történetét.

A holokausztot és a felszabadulást követő időben a Trianon kérdés nem merült fel számomra. Ez a Kádár korszakban változott meg, valószínűleg azért, mert akkor vált fontossá számomra a kisebbségi lét. A zsidó kisebbségi lét és a magyar kisebbségi lét egyidőben. A Tátrában kirándulva hangosan kezdtem magyarul beszélni, mert rájöttem, hogy ezt rossz néven veszik. A Budapest Iskola korszakában rendszeresen jártunk Erdélybe, főleg Kolozsvárra, de Székelyföldre is, keresve (és megtalálva) az ottani magyar kisebbségi értelmiséggel való kapcsolatot. Mindegy volt számunkra,hogy milyen politikai „oldalt” képviselnek ,Közéjük tartozott Bretter Gyuri, Molnár Guszti, TGM, Szőcs Géza és még sokan mások. Bretter Gyurival jártuk a magyar falvakat, gyűjtöttük a hímzéseket, ittuk a helyi pálinkákat. Ismerkedtünk. Ha jó tudom, mi (büdös zsidók) fedeztük fel a magyar-magyar kapcsolatok fontosságát személyes kapcsolatokon keresztül. De természetesen „revizionista” eszméket egyikünk sem táplált.

Vajdasággal való kapcsolatom (szemben) az erdélyi kapcsolatokkal, mondhatnám, azoknak az ellentéte volt. Onnan kerestek meg engem Újvidékről, Szabadkától. Mikor Magyarországon kiadási tilalom alá estem, ottani lapoknál jelentek meg írásaim magyar nyelven. Ők egyengették az utamat a Korcula-i nyári egyetemre is. Hogy rövidre fogjam: a magyarországi ellenzék és a jugoszláviai, vagy romániai magyar ellenzék között remekül működött a magyar-magyar kapcsolat.

De, hogy kevésbé személyes módon folytassam: Magyarország a 20. században két traumatikus tapasztalaton esett keresztül. Trianonban elvesztette területe kétharmadát, a Holokausztban elvesztette félmillió zsidó lakosát. A kommunista korszakban mindkét trauma-tapasztalatot, hogy úgy mondjam, szőnyeg alá söpörték. Úgy mondták, hogy a nácik kommunistákat öltek a zsidó szót ki sem lehetett egy ideig ejteni. Ami Trianont illette, szomszédjaink (Jugoszlávia kivételével) baráti szocialista népek, a béketábor, hozzánk hasonló, rendíthetetlen oszlopai.

Amint ez várható volt, a szőnyeg alá söpört traumák kísérteteként bukkantak elő a rendszerváltozás után. Egy ideig tudomást sem akartak venni ezekről a kísértetekről. úgy hogy azok valóban elkezdtek kísérteni…

A trauma feldolgozása trauma elbeszéléssel kezdődik. A trauma elbeszélés pedig őszinteséget követel, mindenek előtt a belső pszichológai vagy ideológiai ellenállás legyőzését. Nos, ez az ellenállás különbözik a maradék zsidó lakosság és a magyar lakosság esetében.

Az őszinte trauma elbeszélésnek mindkét esetben feltétele saját bűneink bevallása.

Nézzük Trianont. A kérdést, hogy mennyire volt Magyarország bűnös abban, hogy Trianonra egyáltalán sor kerülhetett, a történészek döntik el, de a zsidóságnak ebben az esetben sem lehet bűntudata. Ők nem voltak az Osztrák-Magyar Monarchiában abban a helyzetben, hogy a többi nemzetiség sorsáról dönthessenek. Különben remek magyar patrióták voltak, hűségesek a hazához. Maradtak hűséges magyarok Trianon után is (Lásd Márai könyvét „Hallgatni akartam”) Hűségük jutalmaképpen Magyarországra való „visszatérésük” után azonnal megfosztották őket minden magyar állampolgárt megillető jogaiktól, s végül meg is ölték őket.

Nemcsak az áldozatok, de a tettesek is elszenvedik a traumát. De nekik sokkal nehezebb akadályokat kell leküzdeniük a trauma elbeszélésben. Ezt a rettenetes akadályt küzdötték le a németek 1968 után (nem előbb!). Szembenéztek azzal, amit a zsidók ellen elkövettek, s elfogadták, utólagos reklamáció nélkül, az Odera-Neisse határt.

A magyar lakosság eddig nem volt képes a trauma elbeszélésre. Most a pszichológiai akadályok mellé még ideológiai akadályok is járulnak. Lásd a Nagy-Magyarország térképével dicsekvő autókat, lásd a Szabadság téri szobrot. Hazugság, hazugság, mindenütt. Ebből nincs gyógyulás.

Nos, a maradék zsidóság joggal hányja a magyar lakosság szemére, hogy az képtelennek mutatkozik a holokauszttal kapcsolatos őszinte beszédre, képtelen beismerni azt, hogy tettestárs volt. Ugyanez a maradék zsidóság viszont érzéketlen a Trianon trauma elbeszélés elmaradásával szemben. Nem mintha nem lett volna annak a szenvedő alanya (hiszen azért beszéltem el nagyanyám történetét, ezért hivatkoztam Máriai könyvére) hanem, mert az, amit a zsidók ellen nem sokkal később tettek, (lásd újvidéki pogrom) kitörölte a zsidóság pszichéjéből a Trianon trauma hegeit.

Beteg ügy ez, sajnos. Igazságtalanságot nem lehet igazságtalansággal, bűnt nem lehet újabb bűnnel jóvátenni. Igazságtalanságot sem lehet bűnnel, bűnt sem igazságtalansággal kiegyensúlyozni. Trianon egyike volt a legigazságtalanabb, egy nemzetállam ellen irányuló, történelmi döntéseknek, a holokauszt volt a legnagyobb bűn, amit a modern világban egy nép ellen elkövettek. Minden halottat másként siratunk meg, minden veszteséget másként gyászolunk. A meggyászoltak nem összehasonlíthatók. Egy igazságtalanság sem összehasonlítható egy bűnnel. De attól az igazságtalanság nem szűnik meg igazságtalanság és a bűn pedig bűn lenni. Beszéljünk egymással róluk.

————————

(a közlésért köszönet Heller kiváló lányának, Hermann Zsuzsának)

Forrás: Facebook (Heller Ágnes emlékoldal).

Categories
Hírek magyarul Magyar típusú találkozás

Tamás Gáspár Miklós, vélemény: A románellenesség ellen. Igen: elég volt.

Szégyenletes gyávaság volna nem megírni az alábbiakat. Vélemény.

Sokan egyáltalán nem olvassák a magyar jobboldali sajtót, és ezért néhány állításom meg fogja lepni őket, de evvel nem törődhetem.

A román államelnök magyarellenes szavaira – erről lásd Erdélyben megjelent írásomat – és hasonlókra válaszul, no meg a trianoni évforduló alkalmából a magyarországi, főleg (de nem kizárólag) jobboldali sajtóban, a magyar nyelvű internetes világban és blogoszférában példátlan soviniszta gyalázkodás és mocskolódás indult meg Románia és a román nép ellen, amelyet szó nélkül hagyni maga volna a gyalázat.

Ez az 1945 óta nem látott-hallott piszokáradat a történeti, politikai, kulturális és szociológiai tudatlanság, elfogultság, közhelyes előítéletesség, rosszindulatú butaság, kicsinyes aljasság, alantasság, közönségesség, magyartalan stílus minden ismert jegyét mutatja. Itt kis tehetségű emberek kitombolhatják magukat, mert számíthatnak az etnicista közvélemény cinkosságára, mert tudhatják, hogy az egyet nem értők nem mernek megszólalni – hiszen félnek magukra zúdítani az ilyenkor szokásos őrjöngéseket és rágalomkampányokat –, ezért a patologikus románellenességnek, az oláhozásnak nincsen semmi akadálya.

Magyarellenes román nacionalizmussal is lehet találkozni bőven, de ez a Budapesten szokásos formában marginális Romániában. Az én Johannis elleni cikkem megjelent románul, és az államelnök magyarellenes kirohanásait számos román értelmiségi bírálta. A magyarországi – és erdélyi – oláhozás azonban akadálytalanul és kritizálatlanul terjed és napról napra fokozódik. Az ellenünk irányuló román sovinizmus bírálata a román írástudók dolga elsősorban, a tébolyodott románellenesség elleni föllépés viszont a magyaroké – lenne.

Az amúgy is pokoli helyzetet nagyon nagy mértékben súlyosbítja a magyar liberálisok – indokolatlan, műveletlen és szégyenletes – lenézése az ortodox népek és a „balkániak” iránt. A „balkáni”, a „bizáncias”, a „fanarióta” elmaradottsággal és tekintélyelvűséggel kapcsolatos primitív és alaptalan előítéletek (no meg a rituális – és röstellni való – oroszellenes klisék) általánosak a „balliberális” médiákban. Románokkal és szerbekkel szemben liberális „beszélő fejek” olyan frázisokat engednek meg maguknak, amelyek – ha Európára vagy Izraelre mondanák őket – nemzetközi botrányt váltanának ki. A volt Jugoszlávia államaira és a Romániára vonatkozó tudósítások általános tónusa (a liberális sajtóban) a humoros leereszkedés vagy a durva megvetés; elmaradhatatlan az évtizedes és évszázados hazug panelek ostoba ismételgetése.

Minden kétes románellenes akció számíthat az ellenzéki pártok, értelmiségiek és sajtó lelkes támogatására.

Ezt – ugyan illogikusan, de sebaj – kombinálják a külhoni kisebbségi magyarság elleni bárgyú antipátiával, amelyet az ellenzéki kommentelők és posztolók bőszen oláhoznak, ukránoznak és tótoznak.

Mindez azonban eltörpül a magyarországi jobboldal vulgáris etnikai gyűlölködése mellett.

Egyetlen szöveges példát hozok föl itt – a hatalmas sovén sajtóanyag túl undorító ahhoz, hogy hosszabban idézni lehessen –, amely szégyenszemre erdélyi embertől származik (aki tudhatná, hogy amit vicsorogva-hörögve állít, az szemen szedett hazugság), aki ráadásul az orbáni államrendszer ideológiai apparátusának egyik legbefolyásosabb funkcionáriusa. A neve Szakács Árpád. Nem magánember. A förmedvényt a kormány félhivatalos lapja, a Magyar Nemzet volt képes kinyomtatni, és ilyenek vannak benne:

„Kisebbségi komplexusuk van Romániában a románoknak! […] A román nemzeti identitás és kultúra bölcsője Erdély. Nem azért, mert ez egy természetes fejlődés eredménye lett volna. Mi, magyarok nagylelkűen házat, hazát adtunk számukra, mi tanítottuk meg őket késsel, villával enni, írni, olvasni, a saját kultúrájukban kiteljesedni. Majd Erdély egy galád és tolvaj tettel [Gyulafehérvár/Trianon] a balkáni világ uralma alá került, amit mára nemcsak kifosztottak, lelaktak, de szellemileg is tönkretettek. Az erdélyi románok soha nem fogják megtudni, miről maradtak le azzal, hogy felszálltak a tolvajtempóban közlekedő bukaresti gyorsra, aminek ők is a kerekei alá kerültek.”

Ennél cifrábbakat is lehetne idecitálni, de nem tűrik a nyomdafestéket.

Ha van még egyáltalán igazi baloldal a világon, akkor a kötelessége minden népnek a méltóságát védeni – a saját magunkét óvni nem nagy kunszt –, különös tekintettel azokra a népekre, amelyeket a soviniszta uralkodó osztály és uralkodó rendszer a maga manipulatív propagandacéljaira kipécéz, hogy megalázza, megbecstelenítse és elhalmozza csúf ráfogásokkal. A megcsúfolt és elgyávult magyar baloldal egyik legdicsőségesebb hagyománya a Duna-medencei népek barátsága és szövetsége melletti kitartás és felelősségvállalás.

Miközben viszolyogva elutasítjuk a bármilyen irányból érkező és bármilyen irányba tartó szennyes sovinizmust, szeretetünket és tiszteletünket nyilvánítjuk a román és a szerb nép iránt. Ezeket az egészséges és humánus érzelmeket megmérgezte és szinte a föld alá szorította az uralkodó sovinizmus és etnicizmus. És amikor szolidaritásunkat állítjuk és gyakoroljuk az erdélyi és vajdasági, romániai és szerbiai magyarok iránt, ezt nem holmi mentegetőzésképpen tesszük, nem azért, hogy menekedjünk a várható retorikai ütlegektől, hanem azért, mert ez természetes és helyes.

A beteges románellenes frenézis szégyenét ilyen egyszerű, kurta szöveggel nem lehet lemosni. A teljes nemzetszemléletünk és történetfölfogásunk hibás benne, hogy erre – már megint! – sor kerülhetett, s hogy nem váltott ki széles körű fölháborodást, tiltakozást, elutasítást.

Ez a magyar–román ellentét, amelyben hol román, hol magyar „elitek” játszottak elítélendőbb szerepet, egész életemet megmérgezhette volna, és volt rá eset, hogy én is elvesztettem a fejemet. De a sérelmeken és rossz emlékeken fölülkerekedve végül, azt mondom: ebből most már elég.

Sajnos hazánk nem egészséges.

Milliók nem értik, miért néz ránk irtózattal a fél világ.

Van ebben az irtózatban olykor értetlenség és tájékozatlanság is: de lényegében indokolt.

Szörnyű hely lett Magyarország, muszáj lenne megvédeni a becsületét. De nem avval a hazugsággal, hogy itt az etnikai gyűlölködések nem dominánsak. De igen, azok. A jelenlegi magyar politika és kultúra lényegét jelentik. Vakítóan világossá kell tenni a szakítást vele.

Igen: elég volt.

Forrás: hvg.hu.